Moonage Daydream / 56. Karlovy Vary-i Filmfesztivál
2022.07.13.

A Moonage Daydream című dokumentumfilm rendezője annyi archív felvételhez fért hozzá, mint még soha senki, mégsem tudott újat mondani David Bowie-ról. De a filmet nézve ezt nem feltétlenül bánjuk. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Gyomromban dübörög a basszus a Karlovy Vary-i fesztiválpalota nagytermében ülve, a fekete vásznon egymás után jelennek meg az óriási fehér betűk, amik kiadják: BOWIE. Közben David Bowie hangját hallom, az idő természetéről elmélkedik. Rögtön világos: nem egy hagyományos zenei dokumentumfilmre ültem be, nem szabad azt várni, hogy szépen, kronologikusan haladunk majd a családi háttér bemutatásától kezdve a sztárrá váláson keresztül a zenész 2016-os haláláig, koncertfelvételekkel, interjúkkal, beszélő fejekkel és filmrészletekkel. Ez más lesz.

Brett Morgen rendező nem riad vissza a grandiózus gesztusoktól, a Moonage Daydreamet szerénytelenül az univerzum látványával folytatja, csillagok sokaságával szédít el minket, hogy aztán nem teljesen meglepő folytatásként belecsapjon a Hallo Spaceboy című számba, majd visszaröppentsen bennünket a 70-es évek elejére, Bowie első és leghíresebb alteregójához, Ziggy Stardusthoz. És akkor itt elkezdődik egy tulajdonképpen kronologikusan haladó, tulajdonképpen hagyományosan építkező zenei dokumentumfilm.

A rendező – aki csinált dokumentumfilmet többek közt a Rolling Stonesról és Kurt Cobainről is – teljes hozzáférést kapott a Bowie-hagyatékban fellelhető sokezer hang- és filmfelvételhez, Bowie képzőművészeti alkotásaihoz, más dokumentumokhoz. Állítólag öt évébe telt csak az, amíg áttekintette és kiválogatta a rendelkezésére álló nyersanyagot. Természetesen ebben az óriási archívumban rengeteg olyan anyag van, amit még soha senki nem látott, de a 20. század egyik legnagyobb hatású zenészéről számtalan dokumentumfilm készült már, írtak róla jó néhány könyvet, és fikciós formában is feldolgozták az életét nem egyszer. Lehet-e még újat mondani David Bowie-ról?

Morgen azzal kerülte meg a választ, hogy egy impresszionista, néha szinte szabad asszociációs alapon szerkesztett filmet készített róla, ami imígyen felmentést kaphat a szokványos életrajzi filmekkel szemben támasztott elvárások alól, de még a „szükség volt-e rá?” kérdésre sem feltétlenül kell felelnie. Azonban a film gerincét, nagyon is szokványos módon, archív koncertfelvételek, Bowie-interjúk, videoklipek, a Bowie szereplésével készült játékfilmek részletei és Bowie festményei adják. Morgen egyéni megközelítése abban merül ki, hogy ezeket más filmek részleteivel, mások által készített művészeti alkotásokkal és absztrakt animációkkal párosítja a saját elképzelései szerint – úgy, hogy a vizuális anyagot hangban végig Bowie-interjúk festik alá.


Jelenetek a filmből

Őrületes invenciónak ez aligha nevezhető, de az eredmény kétségkívül magával ragadó. Bő két órán át ebben a képi és hangi orgiában lubickolni felvillanyozó élmény, Bowie szavakkal nehezen megragadható, hihetetlen karizmája és Morgen vizuális csinnadrattája egyesülve elsöprő hatású a nagyvásznon. És persze a részletek is izgalmasak: a rajongók számára majdnem minden ismerős lesz, de mégis mindenki fel fog fedezni a filmben olyan dolgokat, amiket még soha nem látott-hallott.

A Moonage Daydream nagy élmény lehet azoknak is, akik nem ismerik jól Bowie munkásságát, tökéletes arra, hogy alámerüljünk a világában, és száraz tények helyett közvetlen tapasztalással éljük át a lehengerlő Bowie-jelenséget. De frusztráló is lehet olyanoknak, akik esetleg több konkrétumot várnának. Morgen kínosan kerüli az adatokat, egyetlen évszámot, album- vagy számcímet, nevet vagy helyszínt sem írnak ki vagy neveznek meg. És szakít a dokumentumfilmes hagyományokkal abban a tekintetben is, hogy nem szerepeltet külső megszólalókat sem, csakis Bowie beszél Bowie-ról, a saját szavaival.

A „csalás” az, hogy mindezzel együtt végül mégiscsak nagyjából kronologikusan halad a film a Hunky Dorytól a Blackstarig, a milyen volt a gyerekkorodtól a milyen érzés megöregedniig. Az asszociációs kitérők és az időbeli ugrások csak színesítik, de nem váltják fel a hagyományos struktúrát, Morgen annak rendje és módja szerint végigmegy Bowie összes nagyobb korszakán Ziggytől a Los Angeles-i időszakig, a berlini éveken keresztül a popos korszakig, a 90-es évek elektronikus megújulásától az utolsó albumokig. Szintén a bevett formulát követve esik szó Bowie művészi példaképeiről és a legfontosabb személyes kapcsolatairól – olyannyira, hogy feltűnővé is válik fia, Duncan Jones teljes mellőzése.


A képek forrása: Karlovy Vary-i Filmfesztivál

És az interjúkon keresztül természetesen terítékre kerül a legnagyobb Bowie-toposz, a megfoghatatlansága, a folytonos változása, idegensége, megmagyarázhatatlansága. Ismét szembesülünk a megközelíthetetlenségével, azzal, hogy amikor személyes dolgokat oszt meg, olyan benyomást kelt, mintha valaki másról beszélne, vagy egy fiktív történetet mondana el. Így esik szó szülei szeretettelen házasságáról és skizofrén féltestvéréről, aki fontos zenészeket és szerzőket ismertetett meg vele, de el is ültette benne a mentális betegségtől való félelmet.

Az újságírók megnyilvánulásain keresztül szembesülünk a média nem lankadó törekvésével, hogy beskatulyázzák, és azzal, hogy egy életen át az érdeklődés középpontjában maradt amiatt, hogy nem hagyta magát. Amikor egy férfi riporter képes megkérdezni tőle, hogy „ezek biszexuális cipők?”, és ő azt válaszolja, hogy „ezek cipő cipők, te butus”, akkor egyszerre érezzük azt, hogy Bowie-nak nem is volt más választása, mint hogy szétfeszítse ezeket az ostoba korlátokat, és azt, hogy zseniálisan manipulálja a nyilvánosságot és építi az imidzsét.

Mindebben persze semmi új nincsen, ezek pontosan azok a témák, amelyek minden egyes Bowie-val foglalkozó filmben és írásban visszaköszönnek. És ezzel visszatértünk a kezdeti kérdéshez, hogy szüksége volt-e a világnak még egy Bowie-dokumentumfilmre. Az én személyes válaszom: ha Morgennek nem is sikerült újszerűen megközelítenie Bowie-t mint embert, művészt, vagy jelenséget, filmje van annyira szórakoztató, vizuálisan ötletes és érzelmileg involváló, hogy örülhetünk annak, hogy elkészült.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Bujdosó Bori