A Placcc Fesztivál keretében a bristoli alapítású Uninvited Guests Magyarországra is elhozta interaktív városi sétáját, a Billenniumot, amelyet már a világ számos pontján bemutattak Amszterdamtól Belgrádig. Ennek lényege, hogy egyik állomásról a másikra járva egy telefon közvetítésével a kiterjesztett valóság élményén keresztül szembesülünk egy adott hely – jelen esetben Rákospalota – közeli és távoli jövőjével, majd nézőként közösen megalkothatjuk az általunk vágyott jövőképet. 

Képek az előadásról

Az előadás alkotói az Uninvited Guests társulat tagjai, Paul Clarke és Jessica Hoffmann mellett Duncan Speakman hangművész, Sam Steer rajzoló, illetve Michele Pannegrossi és Luca Biada, akik a kreatív technológiáért felelnek. A helyszínen közülük többekkel találkozhatunk is, készséggel a kezünkbe adják a selfie-botra szerelt telefonokat, Sam Steer pedig valós időben rajzolja meg a séta végén általunk tervezett jövő tereptárgyait. A brit alkotók nem vádolhatók az antropológusok távolságtartó felsőbbrendűségével, mert velünk vannak, asszisztálnak a sétát vezető magyar színészeknek, Bajor Lilinek és Zrínyi Gál Vincének, hogy a technológia ne hagyja őket cserben. A produkció egyszerre nemzetközi és hiperlokalizált, digitális és analóg, múltidéző és jövőbe tekintő, és Rákospalota sajátos elhelyezkedése miatt egyszerre (fő)városi és vidéki. 

Digitális, mert nem jöhetne létre a modern technológia nélkül: Rákospalota jövője egy selfie-botra szerelt telefonon keresztül elevenedik meg előttünk, ahol a színészek narrációjával egy időben jelennek meg a drónok, robotkutyák, villanyvasutak, járókelők, közösségi színpadok. A nézők egy hangszórók szegélyezte körben állnak, hogy ne csak a vizuális, de a hanghatások is érvényesüljenek (drónzizegés a levegőben, stb.) 

A technológia bár pazarul tud játszani, szeszélyes színész: a gyülekezőhelyről való indulás után, a séta első állomásánál a hirtelen érkező nyári melegben kellett is egy kis idő, mire működésbe léptek a telefonok, addig kicsit feszengve, de jó hangulatban várakoztunk a nézőkkel, szóval tartottak bennünket a színészek. Ez az intermezzo mutatta meg, hogy akármennyire is digitalizált lesz a tudásmegosztás, az olyan analóg megoldások, mint egy színész poénkodása a kerületi ’56-os megemlékezésről, nélkülözhetetlenek maradnak. 

A színészek ebben az előadásban régészek, ők ismertetik először Rákospalota múltját, majd ők vezetnek minket állomásról állomásra, miközben narrálják a jövőt, az előadás végén pedig nekik kell megteremteni azt az ösztönző közeget, amiben a nézők ötletelnek arról, hogy ők milyen jövőt szeretnének látni, lehetőleg úgy, hogy ne csak általánosságok hangozzanak el, hanem a rajzoló által is értelmezhető konkrétumok – ha például a nézők földbe süllyesztett hobbitházakat akarnak, akkor a házak színéről, elrendezéséről is beszélniük kell. 

Ezt a munkát az általam bejárt sétán Zrínyi Gál Vince végezte, akinek dinamizmusa és humora sokat dobott a munka utáni nyári délután hangulatán. A színészek narrációja tökéletes összhangban volt a kiterjesztett valósággal, ha új szereplők, mondjuk, robotkutyák érkeztek, instruáltak bennünket, hogy a telefonnal forgolódva merre keressük őket. A fikciós alaphelyzetet az tehette volna még izgalmasabbá, ha Bajor Lili és Zrínyi Gál Vince maguk is felvesznek egy szerepet – például időutazók, akik a véleményünkre kíváncsiak -, de enélkül is hibátlanul megvalósult az előadás célja, a közös jövőalkotás. 

Az előadás fókusza elsősorban Rákospalota jövője, de a séta találkozópontján megismerkedünk a múlttal is: a tanyavilágból piacos hellyé, majd Pest mellett minőségi mezőgazdasági központtá alakuló településsel, amit az idők során egyre több szál köt Budapesthez, például a villamos, amit egyébként Babits Mihály is megörökített Május huszonhárom Rákospalotán című versében. Itt támad némi hiányérzet a nézőben: mintha az előadás nem venné számításba a helyszín gazdag kontextushálóját a maga teljességében. Már az 1912-es Babits-vers is város és vidék, múlt és jövő közötti kommunikáció nehézségéről, a kettő közötti médium lehetőségéről szól. A versben ez a Budapestről Rákospalotára vezető villamos fizikai megrekedésében nyilvánul meg, ott rostokol a beszélő is, aki találgatja, a Pesten zajló zavargások milyen eszmék szellemében, miféle jövőt hozhatnak. Mindennek valamilyen formában való beépítése az előadásba gazdagíthatta volna Rákospalota megismerését, annál is inkább, mert pontosan arról szól, amiről a Billennium: a közösség közös erőfeszítése és gondolkodása nélkül egyáltalán nem természetes, hogy milyen lesz a jövő. 

Fotók: Balogh Attila. A képek forrása: Placcc Fesztivál

A séta során először a 2030-as év rákospalotai főterére látogathatunk el a kiterjesztett valóságban: itt a technológia mint áldás, a közösséget segítő ágens jelenik meg, a helyben megtermelt kézműves terményeket a városba szállító drónok, vagy a hazai és külföldi kirándulni vágyókat Rákospalotára hozó mágnesvasutak képében. De a mobiltelefon képernyőjén látunk lakógyűlések és közösségi színházi előadások tartására alkalmas amfiteátrumot, vagy ehető növények előállítására való köztéri függőleges kerteket is. Ebben a jövőben azonban nem csak a high-tech eszközöknek van hely: a település múltjából feltűnnek az Epres sor bódéi, ahol a helyi termelők árulják a zöldséget, gyümölcsöt, sajtot és más portékát. A technológia itt nem sztenderdizált, arctalan és színtelen megoldásokhoz vezet, hanem lehetőséget teremt a közösségeknek arra, hogy kibontakoztassák azt, ami őket egyedivé teszi. 

A következő állomáson, az 56-os emlékműnél azonban egy távolabbi jövő tárul a szemünk elé, ami már jóval sötétebb képet mutat. Itt a város nagy részét mocsár borítja, az emberek többsége szemétszigeteken él, a gazdagok pedig elszigetelt tornyokban húzzák meg magukat, amik között kizárólag helikopterekkel lehet közlekedni. Az általunk figyelt jelenetben épp egy nemzetközi kriptomilliárdos érkezik, hogy a robotok végezte masszázs után egy Rákospalotán élő embertől is masszázst kaphasson – ezzel utalva az általában a perifáriából a centrum felé irányuló szexuális célzatú emberkereskedelemre. Rablóbandák fosztogatnak a mocsárjáróikon, és a valaha a bűnmegelőzést szolgáló robotkutyák elvadulva kószálnak a környéken. Nyoma sincs már összhangnak: ember, természet és technológia egymás farkasai. 

Ezután visszatérünk a séta kiindulópontjára, ahol megbeszélhetjük, hogy ha rajtunk múlna, milyen lenne Rákospalota jövője. Itt is érdekes egybefonódásokat mutat múlt és jövő: felmerül, hogy a régi, a településen működő olajgyár nyisson ki újra, de az is, hogy a hobbitokéhoz hasonló házak épüljenek, amik harmonizálnak a környezettel. Mintha nem is előre, hanem visszafelé mennénk az iparosodás idejébe és egy, az iparosodás előtti korba. De sokaknak tetszik az előadásban látott amfiteátrum is mint közösségi tér. 

Ahogy az előadás múltidéző bevezetője is utalt rá, Rákospalota bár közigazgatásilag a fővároshoz tartozik, sajátos helyi színnel rendelkezik, amit a politikusok és várostervezők hol figyelembe vettek, hol nem. Éppen emiatt az intézményi inkoherencia miatt fontos, hogy a helyiek közösen gondolkodjanak arról, mire van igényük és mire nincs a saját élőhelyükön. 

Az előadás adatlapja a Placcc Fesztivál honlapján itt található.