Lukas Dhont: Close / 56. Karlovy Vary-i Filmfesztivál
2022.07.11.

A tinédzserek összes lehetséges fájdalmának egyik legnagyobb ismerője Lukas Dhont rendező. Close című második nagyjátékfilmjében szívszaggató alakításokat nyújtanak a fiatal szereplők. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

A belga Lukas Dhont 26 évesen, Lány című filmjével robbant be a kortárs európai művészfilmes szcénába: a 2018-as cannes-i filmfesztiválon négy díjat nyert vele, köztük a legjobb első filmét. Akkor még a hivatalos program mellékszekciójában, az Un Certain Regard-ban versenyzett, de a körülrajongott debütálás után nem meglepő módon második egész estés filmje, a Close már a versenyprogramban szerepelt, és elhozta a fesztivál nagydíját, a második legfontosabb elismerést az Arany Pálma után. A Close-t most a Karlovy Vary-i filmfesztiválon is bemutatták – mi itt néztük meg –, Magyarországon pedig a szeptemberi CineFesten lesz a premierje, és a Cirko Film forgalmazza majd.


Jelenetek a filmből

Már a transzszexuális balerináról szóló Lányban is az az érzékenység és természetesség volt a legmegkapóbb, amellyel Dhont egy nem hétköznapi tinédzserproblémát tudott olyan közel hozni a nézőhöz, hogy az elveszítette rendkívüliségét. A megrázó filmben nem magát a transzszexualitást használta eszközként arra, hogy együttérzést váltson ki, hanem azt az egyetemes tinédzserfájdalmat, amelynek rengetegféle eredője és megjelenési formája képzelhető el. A Close cselekménye ismét egy óriási tinédzsertrauma körül bonyolódik, a film szoros rokonságban áll az előzővel mind tematikailag, mind esztétikailag.

Két serdülőkor küszöbén álló fiúnak, Léónak (Eden Dambrine) és Réminek (Gustav De Waele) a szokatlanul szoros, meghitt barátságába ejt bele minket rögtön Dhont és operatőre (a Lányt is fényképező Frank van den Eeden). Kézikamerás, közeli és félközeli felvételeket nézve csatangolunk együtt a srácokkal, akik együtt játszanak, csavarognak, érzelmileg is fontos támaszai egymásnak, és sokszor együtt is alszanak, természetes számukra a fizikai kontaktus. 

Szinte mindig az ő közelükben vagyunk, és csak a háttérben – olykor homályosan, vagy a képből félig kikomponálva – bukkannak fel a szülők, Léo bátyja és a belga vidéki táj. Ez a vizuális zárójelbe tétel jelzi, hogy a film csakis a fiúk története, mégis világosan kirajzolódik, hogy Léo és Rémi gyengéd viszonyát hasonlóan szeretetteljes, elfogadó és szépséges közeg öleli körbe, megértő, problémáikra érzékenyen rezonáló szülők, gyönyörű virágföldek és zene. Már-már túl idilli ez a világ, ilyen harmonikus életek talán nincsenek is.


A képek forrása: Karlovy Vary-i Filmfesztivál

Aztán a fiúk új iskolába kerülnek, ahol természetesen osztály- és padtársak lesznek. A szoros viszonyukat részben értetlenséggel fogadó új közeg alkalmi ellenségeskedéseit talán még visszaverné erős szövetségük, a serdülőkor azonban kérlelhetetlenül kopogtat, és elkerülhetetlenné teszi, hogy újradefiniálják a viszonyukat. Az identitások, szerepek és szexuális orientációk keresésének időszakában nem lehet megúszni az elbizonytalanodást és ambivalenciát, és a két fiatal színész éppen olyan lenyűgöző érzékenységgel jeleníti meg az összezavarodottságot és érzékelteti a hirtelen köztük támadt űrt, ahogyan addig a teljes harmóniát.

Léo rátalál a jéghokira, ami remek tereppé válik számára ahhoz, hogy kipróbáljon egy hagyományos maszkulin szerepet és átélje a csoporthoz tartozás érzését, ám kiderül, a hokimez számára inkább álcázó páncélként funkcionál, ami mögé elrejtheti a kimondhatatlan fájdalmat, amit hordoz. Akad még egy-két ehhez hasonló, kissé szájbarágós szimbólum (a virágok sorsának alakulása és egy alkargipsz fel- és lekerülése, no meg az ilyen jeleneteket aláfestő szomorú vonószene, aminek a használatát meg kéne tiltani a rendezőknek), de ezek nem tudják elrontani azt az elementáris érzelmi hatást, amit a film kivált.

Szpojlerezés nélkül annyi írható le, hogy a játékidő negyvenötödik perce táján bekövetkezik egy, a főhősök életét derékba törő tragédia, és a film hátralevő egy órája ennek az utóhatásait mutatja be. Ahogyan haladunk a tragédia feldolgozásának lépésein keresztül együtt a szereplőkkel, az alkotók képesek arra, hogy újra és újra megrendítsenek minket, mégsem érezzük azt, hogy manipulálnának bennünket, mert annyira természetesek és minden más filmes eszközt háttérbe szorítók az alakítások ebben a szakaszban is.

Dambrine különösen letaglózó: csak remélni tudom, hogy pozitív élmény volt számára a forgatás, és a színészi pályát választja. A rendező másodszor bizonyítja, hogy egészen különleges érzékkel képes olyan mélységeket felszínre hozni kamasz szereplőiből, amelyek valószínűleg nagyon sok tinédzserben ott vannak, de amit, éppen ennek az életszakasznak a jellegzetességei miatt, ebben az életkorban még nagyon kevesen tudnak kifelé kommunikálni – pláne, ha még egy kamera is rájuk irányul.

És van valami üdítő abban, hogy az alkotók kerülik a nyomorpornó minden formáját, nem próbálva halmozni a traumákat, hanem kiegyensúlyozott körülmények közt élő, harmonikus emberi viszonyokat ápoló hősök küzdelmét mutatják meg egy komoly érzelmi válságban. Ugyanakkor a fiúk családtagjai szinte már túlságosan tökéletesen viselkednek minden helyzetben, még a teljes összeomlás közben is felvetődhet bennünk, hogy a valóságban ez azért még ennél is keményebb volna.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Bujdosó Bori