Gogol: A revizor / Miskolci Nemzeti Színház
2022.07.08.

Amíg ebben az országban élünk, nem lehet nem játszani A revizort. A gyakorlott színháznéző már előre dörzsöli a tenyerét: vajon kinek és hogyan szól majd be az új bemutató nyíltan vagy burkoltan? JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Különösen így van ez, ha Miskolcra jár az ember színházba; márpedig jár, mert ide igazán érdemes. Mostanra már tekintélyes hosszúságú lista állt össze itt azokból az előadásokból, melyek kicsit vagy nagyon, de feltétlenül arról beszélnek, amiben élünk, ahogyan élünk. Ráadásul egyik esetben sem a megszokott kis magyar bólogatás és belenyugvó hümmögés a végeredmény, hanem jó ízléssel, biztos kézzel, magas színvonalon prezentált társadalomkritika. Szerencsére a témák garmadája hever az utcán, a Miskolcon dolgozó rendezők meg rendre különösebb erőlködés nélkül rátalálnak arra, ami éppen ott és akkor izgalmas alapanyag lehet. 


Jelenet az előadásból

Az a rossz hírem van, hogy A revizor szavatossága még messze nem járt le: kétszáz év alatt mit sem veszített erejéből, a hazai színházak közkedvelt repertoárdarabja volt és lesz is még egy ideig. Bevetése különösen ajánlott a nagy létszámú, erős társulattal rendelkező helyeken, és azt az utóbbi években jól megtanultuk, hogy a Miskolci Nemzeti Színház egyik legfőbb erőssége éppen a csapat. Ebben most sem csalódunk: az állami álhivatalnok és a korrupt polgármester párbajához asszisztálók serege parádés mulatságot kínál. 

Erről részletesebben később, de a fő kérdés a Gogol-mű minden legújabb kori előadásánál mégis csak az, hogy az alkotók mit kezdenek a tünet értékű alaphelyzettel. Pontosabban az, hogy mennyire eresztik ki a gyeplőt a kezükből: delikát összenézésekben utaznak, netán az ordas szembesítésben hisznek. Vagyis hogy mire eljutunk a vége felé a „Magatokon röhögtök” alapmondatáig, kiderüljön, hogy valójában kin és min is röhögünk. Őszinte leszek: a miskolci előzmények alapján szókimondó, egyenes, aktuális, sőt aktuálpolitikai showműsort vártam Gogol köpönyege alól előbukkanni. Jó, hogy nem lett igazam.


Cziegler Balázs díszlete

Az előadás utáni első benyomásom az volt, hogy Béres Attila és Ari-Nagy Barbara dramaturg teljesen szét- és átírták Gogolt, de jobban megfigyelve kiderül, hogy bár szokás szerint tényleg sokat dolgoztak a szöveggel és a szövegen, valójában inkább csak kiszélesítették és kimélyítették azokat a körülményeket és szituációkat, melyek az eredetiben is szerepelnek. Nem nyúlnak olyan gátlástalanul a szöveghez, mint, mondjuk, Bodó Viktor a Vígszínházban vagy a Mohácsi testvérek Szombathelyen: Miskolcon szépen, hiánytalanul, igen jó ritmusban végig lépkedünk a cselekményen, miközben a háttérről, vagyis a kisváros működési mechanizmusairól alkotott képünk egyre árnyaltabb lesz. 

Ezzel nem azt mondom, hogy egy, a mai Magyarországon híreket olvasó állampolgár ne horkanna fel a tisztviselő garnitúra olyan megjegyzéseinél, mint hogy támadás alatt áll az ország, vagy hogy tőlünk nem nyugatra mennek az orvosok, hanem onnan jönnek ide. Szemem se rebben, amikor az egyik politikus azzal vádolja a másikat, hogy a házáig aszfaltoztatta le az utat, mire a másik rátromfol a nyelvvizsgavásárlása ügyével. A félbehagyott játszóteret csak megemlítem, az meg tényleg csak hab a tortán, hogy a polgármester Hlesztakov tiszteletére a párlatmúzeumból kölcsönzött ki egy százhúsz fokos szeszt. Rögtön hozzáteszem, hogy merőben igazságtalan vagyok az előadással, mert így, kiragadva és csokorba gyűjtve akár erőltetettnek is tűnhetnek a megjegyzések, csakhogy az este folyamán a gogoli alapszövegbe olyan szépen belesimulnak, hogy ártatlanabb nézők tán észre se veszik, mikor járunk a 19. századi Oroszországban és mikor jóval közelebb.


Varga Andrea, Simon Zoltán, Farkas Sándor és Rudolf Szonja

És azt hiszem, ez a legfontosabb jellemzője ennek az előadásnak, hogy kerüli a szélsőségeket, vagyis nem utazik se túl konkrét kiszólásokban, se sorok közé simított óvatoskodásban. A gogoli alaphelyzetet elfogadja úgy, ahogy van, de közben rá és köré épít egy olyan világot, ami nem csak a megszólalásig emlékeztet erősen arra, amiben élnünk adatott. 

Itt van mindjárt Cziegler Balázs monstre díszlete, ami tágas vadászkastély kétszintes enteriőrjét mutatja, tekintélyes számú trófeával a falon. A nyitó jelenetben az iratmegsemmisítő nem is annyira diszkrét zúgásának hangjaira kedvünkre tanulmányozhatjuk a teret, ahogy Pilinyi Márta a zöld számos árnyalatát hasznosító vadászkosztümjeit is. A csehovi puska nem a falon lóg, hanem mindenki keze ügyében ott van, és alig néhány percet kell csak várni, hogy elsüljön. Rusznyák Gábor zenei válogatása fuzionál az újgazdag tahósággal: a képviselő urak mulatós best of-ra engedik el magukat.

Az egymással kedélyesen kvaterkázó, jól kiépült belső hierarchiával rendelkező vadásztársaság tagjai közé mintha bombát hajítana a polgármester a nagy bejelentéssel, miszerint revizor érkezik hozzájuk. A közös bűnlajstrom hosszú, hiszen mint azt egyetértőleg, korán megállapítják, mindenkinek vaj van a fején; igaz, Gáspár Tibor járásbírója bölcsen hozzáteszi: vaj és vaj között is van különbség. 

Görög László polgármestere a markában tartja az egész társaságot. Pragmatikus reálpolitikusnak látom kezdetben, akit a revizor érkezésének híre önmagában nem rendít meg: azonnal feladatot oszt, intézkedik, elrendez, miközben a jól láthatóan irányításhoz szokott többiek ha nem is áhítatosan, de figyelmesen hallgatják a kedves vezetőt. Akkor látni csak rajta a kétségbeesést, amikor kiderül, hogy az állítólagos tisztviselő már két hete a városban van: a vér kifut az arcából, amikor összeszámolja, mennyi disznóság történt ez idő alatt is. Remek jelenet, amikor szinte a küszöb alatt bekúszik Hlesztakov szállodai szobájába: a polgármester maga a megtestesült ártatlanság és szerénység. Aztán amint kiderül, hogy az utazó pénzhiányban szenved, felcsillan a szeme: meglátja a rést a pajzson, és innentől nyeregben érzi magát.


Simon Zoltán és Görög László

Simon Zoltán Hlesztakovja is izgalmas figura, akinek a napi szénhidrát- és fehérjebevitel legalább annyira fontos, mint hogy legyen belőle végre valaki. Apuci minisztériumi iktatófiút csinált belőle, de ő ennél többre vágyik: nem az esze, a munkabírása vagy egyéni ambíciói miatt, hanem mert – szerinte – ez jár neki. Az első felvonás fékevesztett mulatságba torkollik, ahol Hlesztakov igazi one-man-show-t prezentál. Menet közben érez rá a dolog ízére, és gátlástalan hazudozása önnön fontosságáról termékeny talajra hullik. A városi elöljáróknak komoly gyakorlata van a hallgatásban és bólogatásban, és hiába jönnek a messziről jött ember egyre méretesebb lódításai, igencsak odaadó hallgatóságra lel bennük. Szinte kétségbeesetten akar végre tényező lenni, és akkorra már világos, hogy alig különbözik a vidéki bunkóktól, akiket végtelenül lenéz. 

A fő tanulság persze az, hogy a pénz forgatja a világ kerekét, amiből a sereg közszolgának is jut – kinek több, kinek kevesebb, mindenesetre a koncért marakodás elsőrangúan megy mindenkinek. A polgármester és Hlesztakov összecsapásánál a kisvárosi dagonya és akolmeleg (közel) bonthatatlan véd- és dacsszövetségében jól működő hivatalnokok a párbajsegédek. 


Fotók: Éder Vera. A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

Gáspár Tibor joviális, dörzsölt bírója, Feczesin Kristóf kispályás, tanításra szoruló tanfelügyelője, Kokics Péter levéltitkot nem tűrő postamestere, Seres Ildikó kétszínű kórházigazgatónője vagy Salat Lehel minden parancsot végrehajtó rendőrfönöke. Bodoky Márk és Farkas Sándor tandemjét burleszkfilmből szalajtották. Jók a főszereplők csatolt részei is: Varga Andrea és Rudolf Szonja a polgármester kiéhezett felesége és lázadó kamaszlánya erős páros, de emlékezetes a fokozódó káoszban már csak a saját éhségét csillapítani akaró Oszipot, Hlesztakov szolgáját alakító Szegedi Dezső is.

A nagy leleplezés után a polgármesternek az fáj a legjobban, hogy bár épp harminc éve van pozícióban, még senki sem verte át olyan csúnyán, mint a nyikhaj álrevizor. És akkor még nem is tudja szegény, hogy az egész komédiát a valódi revizorok figyelő tekintete előtt játszotta végig. 

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található.