A hatalom mint történet vázát erősen átszövő tematika egyértelműen a spanyol ajkú filmek egyik jól meghatározható védjegyévé vált. Legyen szó a megtörtént eseményeken alapuló A belső tengerről, a 2018-as, Cinefesten debütáló A rendszerről, a nagysikerű A nagy pénzrablásról, Oriol Paulo A láthatatlan vendég című thrilleréről, vagy az emberi természet működését fanyar szatírába csomagoló Eszeveszett mesékről; az autoritás kérdése valamilyen formában – vagy a bürokrácia működésén, vagy az interperszonális viszonyokon keresztül – fontos központi elemmé válik.
 Jelenetek a filmből |
A 2022-es Oscar 15-ös shortlistjére bejutó, végül a jelölésről lemaradó A jó főnök az említett filmek által kijelölt ösvényen haladva a céges sikerember egy hetébe (és ezáltal tudatába) enged betekintést, miközben maró kritikával illeti a hierarchián alapuló társadalmi berendezkedést és az ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó elitet, mely státuszát leginkább a gátlástalanságnak és a humánum teljes hiányának köszönheti.
Blanco (Javier Bardem) az ipari mérlegek gyártásával foglalkozó cég vezetője nagy lehetőség előtt áll: apjától örökölt vállalkozása újabb patinás állami díjat nyerhet el, amennyiben az utolsó látogatás során képes lenyűgözni a bizottságot. Az állandó készültség nem várt fordulatokat tartogat: Miralles (Manolo Solo) házassági válsága közvetlen hatást gyakorol a gyártásra, egy elbocsátott alkalmazott (Óscar de la Fuente) a cég bejárata előtt vert sátrat, továbbá Liliana (Almudena Amor) feltűnésével Blanco fiatal gyakornokok iránti szexuális vonzalma sem csillapodik. A vezető igyekszik megteremteni a tökéletesség illúzióját, csakhogy a látogatás közeledtével egyre több probléma üti fel a fejét, és a nyomás alatt derül ki igazán, ki is valójában a jó főnök.
Fernando León de Aranoa rendezése A rendszerből és az Eszeveszett mesékből inspirálódik: a korrupcióval átitatott közeget, társadalmi látleletet az előbbiből, míg a humort, abszurd helyzeteit és az ember mélyrétegét vizsgáló attitűdöt az utóbbiból meríti. Blanco elsőre nem tűnik kifejezetten rosszindulatú igazgatónak, ám a sokasodó krízishelyzetek terhe egyre súlyosabban nehezedik a vállára: először megnyerő trénerdumával próbálkozik, majd kapcsolati hálóját kihasználva (félig) legális módszerekkel operál, végső esetben aljas eszközökhöz folyamodva zsarol, csal, fenyeget, akár öl, hogy felszámolja a közé és a díj közé álló akadályokat.
 A képek forrása: MAFAB |
A jó főnök gyakorlatilag egy one-man-show: a játékidő javában Javier Bardem karakterét követjük, aki – mivel senkiben sem bízik – folyamatosan úton van, hogy ügyeit maga simítsa el. Az egyensúlyt azonban éppen emiatt képtelen fenntartani: amikor egy problémát időlegesen megold, újabb keletkezik, így a mérleg egyik serpenyője mindig üres. Akármilyen gyorsan ingázik, jelenlétének súlya egy oldalra rendeződik, végső célját csak úgy tudja elérni, ha végérvényesen – rendre tisztességtelen eszközökkel – lezárja a gondot okozó mellékszálakat. A balansz eléréséért folytatott küzdelem metaforája a cég épülete előtt álló mérleg, mely Blanco akarata ellenére csak a film végére kerül egyensúlyba – egy töltény segítségével.
A jó főnök mérlegszimbolikája több, egymásra pontosan ráillesztett jelentésréteg értelmezését teszi lehetővé, egyrészt Blanco egyéni, másrészt a társadalom kollektív szintjén: a hatalmat birtokló szűk elitet és a közembereket áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól, az egyenlőtlenség szükségszerűen konfliktusokba torkollik, melyből mindig a befolyást bitorló személyek jönnek ki győztesen. Sőt, Liliana monológjában a mérleg mint csillagjegy is fontos jel, mely megalapozza későbbi döntéseit: „Mi vagyunk a harmónia és az egyensúly. Viszont a Venus ural minket, szóval az egyensúly a pokol tüzén ég.” A pikírt társadalomkritikát Fernando León de Aranoa groteszk helyzetkomikumban oldja fel: Blanco szarkasztikus egysorosai vagy a biztonsági őr (Fernando Albizu) és a kirúgott munkás közötti interakciók szórakoztató egyveleget alkotva oda tapintanak, ahol igazán fáj.
A vállalati szatíra alapvetően két okból képes üzenetét ennyire eredményesen közvetíteni: egyrészt Javier Bardem zseniális alakítása, másrészt a fordulatokat megfelelően adagoló forgatókönyv miatt. Bardem – aki színészi nagyságát rengeteg klasszikusban bizonyította – a Nem vénnek való vidék Antonjához hasonló karaktert formál meg, teljesen más eszközökkel: Blanco az a modern cégvezető, aki öltönyével és tenyérbemászó modorával palástolja végletekig romlott jellemét. Ő maga nem piszkolja be a kezét, nem konfrontálódik szemtől szemben, inkább a háttérből úgy mozgatja a szálakat, hogy a végén vagy te kérsz bocsánatot azért, mert megfosztott az egzisztenciádtól, vagy rosszabb esetben a túlvilágról figyelheted tovább gerinctelen hatalmi játszmáit.
Fernando León de Aranoa scriptje folyamatosan őt tartja a fókuszban, ahogy a film elején a családról szóló nyájas beszédet mondó mintafőnök máza fokozatosan pereg le a vállalat vezetőjéről, felfedve valódi, ördögi arcát, melyről csak a szarvak hiányoznak. Emellett az Eszeveszett mesékben is látott módon pörögnek az események: A jó főnök szűk két órája mentes az üresjáratoktól, a karaktereket új kontextusba helyező narratív csavarok a megfelelő dramaturgiai pillanatban változtatják meg a cselekmény ívét, fenntartva az aktív nézői figyelmet.
A jó főnököt valószínűleg éppen azok nem fogják látni, akikről igazán szól: a céges világ mókuskerekét napi szinten hajtó átlagemberek, továbbá az olyan neurotikus céges vezetők, mint maga Blanco. Javier Bardem új filmje hitelesen mesél a mérgező vállalati életről, a hatalom természetéről és a 21. századi társadalom hazugságáról, miszerint a kapitalizmussal járó céges „kultúra” hozta el a megváltást – holott az önmagában mindössze egy rossz berendezkedésre adott hasonlóan igazságtalan, velejéig erkölcstelen alternatíva.