Ha a személy- és utcanevekből nem derülne ki, hogy Tóth Krisztina új művének, A majom szemének a színhelye Magyarország, és azon belül elsősorban Budapest, a legtöbb olvasó Latin-Amerikára tippelne. Az ország kézi vezérlésű, a kormányzó hatalma korlátlan, a védett, őrzött lakóterületek elkülönülnek a szegénynegyedektől (a szegregátumoktól), az alávetettség és ellenőrzöttség pedig még a középosztálynak is mindennapos tapasztalata.

Lassan, fokozatosan tárul fel a regényvilág, sokáig találgatni kényszerülünk, hol, mikor és pontosan kikkel is történnek meg a regény sorseseményei. A műfaji keretek is jó ideig bizonytalanok.

Pszichotrillerbe illik az a követési-üldözési jelenet, melynek naplószerű leírásával indul a könyv. Ezután két család múltjának és jelenének hézagos-töredékes elbeszélése következik, melyet a szerző jól megbolondít egy Don Juan-parafrázissal s a tőle elválaszthatatlan szerelmi bosszúdrámával. És aztán még történik valami, amire senki sem számít, a központi szereplők a legkevésbé.

A személyes történetek nem szűkítik a regényhorizontot. Minél inkább fókuszál a regény a főszereplőknek – dr. Kreutzernek, az ezer nőt listázó pszichiáternek, továbbá a Kreutzer-feleség Petrának és az éppen aktuális legfontosabb szeretőnek, Gizella-Giselle-nek – a személyiségére, kapcsolataira, tapasztalataira, annál teljesebbé válik a könyv társadalomképe. Hermina öngyilkossága, Giselle és Petra szorongása, Pálma néni gyűlölettel elegy félelme a szegényektől, dr. Kreutzer empátia- és szolidaritáshiánya és legtöbbjük közönye, elzárkózása a nyomorultaktól – a társadalom egészének mentális állapotáról árulkodik. Zárt alárendeltségi viszonyaik a fennálló hatalmi struktúrát képezik le, miközben nosztalgiával emlékeznek egy szabadabb, demokratikusabb országra. (Mint kiderül, polgárháború előzte meg a gúzsba kötő EÖK, az Egységes Össznemzeti Kormányzat létrejöttét.)

Hogy a regény igazából negatív utópia, azaz disztópia, és Magyarország (nem kívánatos, de lehetséges) közeljövőjével szembesít, az csak az utolsó hetven oldalon válik egyértelművé. Ekkor érnek be a következmények, pörögnek fel az események, kap értelmet a cím: „az eszmélés pillanatát megörökítő” fotó egy fejátültetést elszenvedő majom szeméről. (Az 1970-es években végzett amerikai műtét után az állat csak percekig élt.) A regény világában két szereplő is kénytelen ráeszmélni: ő is áldozat lett. Giselle a pszichiáter csábításának az áldozata, dr. Kreutzer pedig a saját mohóságának és részvétlenségének. A pszichiáterrel történteket akár igazságtételként is értelmezhetnénk, ha nem jelezné a szöveg, hogy a nárcizmus, amelyet dr. Kreutzer ösztönösen kifejlesztett magában, védekezés és bosszú: hatalomgyakorlás a nőkön az anya hidegségéért, nemtörődömségéért. Nárcizmusra egyébként a despota rendszer is hajlamosíthatta a doktort: a „sikeres” férfiak (a kormányzó vagy Hermina és Gizella apja) szintén ilyenek.

Tóth Krisztina prózáiban és drámáiban megszokhattuk az összetett, árnyalt karakterfestést. A komplexitás A majom szeme című regényben is érvényesül. Sokféle relációban jelennek meg a szereplők, és sok nézőpontból láthatjuk őket. Ezért aztán a róluk alkotott képünk fejezetről fejezetre változik, módosul. Pontosan úgy, ahogy Giselle a pszichiáteri rendelő szőnyegébe hol ezt, hol azt lát bele (mise en abyme): „Sokat bámultam ezt a szőnyeget, és minden szögből más alakzat bontakozott ki. Innen a díványról sárkánynak láttam azt, ami a túloldali székből hol kecskeszakállas férfiprofil, hol kanyargós növényi inda volt”.

Dr. Kreutzert mint központi karaktert öt-hat nézőpontból is megfigyelhetjük a két narrátor, a jelen időben naplózó Giselle és a múlt időben mesélő, a történeten kívül maradó elbeszélő jóvoltából. Giselle sokáig rokonszenvesnek, megnyerőnek írja le pszichiáterét, bele is szeret, de végül elrémül: „rejtélyes és beteg szörnyeteg”. A harmadik személyű narrátor többnyire elfogulatlanul, időnként ironikusan tálalja a pszichiáter cselekedeteit, reflexióit és önreflexióit, többszereplős helyzetben pedig érvényesíti mások (például az anyja, a felesége, a fia) értékítéletét is. Nemcsak dr. Kreutzer, de a legtöbb figura esetében jelentős emberi torzulást észlelünk. A megalkuvási kényszer, a manipuláció, a hatalom állandó jelenléte és félelme mérgezi a kapcsolatokat. Egy-két fejezet után megsejtjük, miért üt meg „hideg és számonkérő” hangot Petra a férjével, miért lesz gépies és formális a többi kapcsolatában. Tudni véljük, miért fogy el Hermina ereje az élethez, s minek köszönheti Gizella, hogy hasonló helyzetben ő nem követi nővére döntését, a kilépést az életből. Azt is megértjük, a jövő miért lakás formájú a szereplők képzeletében, ha egyáltalán gondolni mernek a jövőre.

A cselekményidő mindössze fél év: tavaszi záportól októberi napsütésig tart a 2030-as évek egyikében. Krízisidőszak ez a regényvilágban, ám erről csak kevesen tudnak, maguk a főszereplők sem. A valódi híreket, a fontos tényeket elhallgatja, a légből kapottakat vagy jelentékteleneket a szájbarágásig ismétli a kormányzati média. Más hírforrás pedig nincs.

Az információhiány miatti kiszolgáltatottságot a szerző szerkesztési „manipulációi” – az elhallgatások, késleltetések, felcserélések, időbeli ugrások – miatt az olvasó is átélheti, ám számára ez nem jár egzisztenciális veszedelemmel, csak a figyelmét kell kiélesítenie. Mert újra és újra megtörténhet vele, hogy belefeledkezik az olvasásba, aztán megtorpan, úgy érzi: valamit elmulasztott, visszalapoz, de hiába, nem talál rá a hiányzó információkra. Azok később fognak elhangozni. Például azt, hogy Giselle szerelmes lett a pszichiáterbe, akkor tudja meg a sztorin csüngő olvasó, mikor már vége a l’amournak, és hogy a tanárnő miért nem hajlandó folytatni a viszonyt, azt megint csak késve osztja meg a narrátor (itt épp Giselle maga), amikor már más történetszál kibontakozását kezdtük követni. Tóth Krisztina ügyesen sodorja és váltogatja a párhuzamos cselekményszálakat, s ezzel jó sűrűvé és feszessé húzza a szöveget. Fejezetenként váltogatja a narrátorokat, a nézőpontokat, a szereplőket is, helyenként pedig a múltat és a jelent. A sok-sok váltásnak formálisan az a következménye, hogy a regény a terjedelméhez képest sok fejezetre tagolódik, lényegileg pedig az, hogy a befogadónak magának kell filmszerű jelenetek, zárt novellák mozaikjából a regénytörténetet összeállítania. Izgalmas (bár nem túl nehéz) a feladat, ráadásul az olvasó maga is alkotótársnak érezheti magát. Tóth Krisztina nem először él ezzel a szerkesztési megoldással, már az Akváriumban is kísérletezett vele, sőt ebben a vonatkozásban a Pixel is előkészületnek tekinthető a két regényhez, az Akváriumhoz és A majom szeméhez.

Az sem tűnik újdonságnak a szerző pályáján, hogy címadással teremt kapcsolatot a részek között (Vonalkód, Pixel kötetek, Terek szonettciklus). Az új regényben a rejtélyes fejezetcímek (surrogó, élő, lélegző; máshonnan jöttek, és máshová tartottak; az áram végigfut a bőr alatt; ezer őz égett; kis utcalányok; nem-nem, kisfiam; az a két fényoszlop; a láthatatlan, szomjas kutya és a többi) a motívumok variációs ismétlődéseire irányíthatják figyelmünket. Ugyanis a címek a folyó szövegben is szerepelnek (ott is félkövéren), ám véletlenül sem azokban a fejezetekben, amelyeknek az élén állnak. Címekként metaforikusan vagy metonimikusan utalnak előre az adott részre, szövegen belül azonban mindig konkrét jelentésűek. Ha az olvasó veszi a fáradságot, s megkeresi a címeket az eredeti szöveghelyükön, akkor megfeleléseket fog felfedezni a regény történései és szereplői közt. Például az ismerős ez a szag a huszonhetedik fejezet címeként és Giselle naplóbeli kijelentéseként (a második fejezetben) egyszerre tudatosítja a kontrasztot és a párhuzamot dr. Kreutzer és Giselle gyermekkora, felnövekedése között.

Ha azt nem is tudhatjuk meg A majom szeméből, hogy milyen lesz a világunk tíz-húsz év múlva, azt feltétlenül, milyen a jelenünk. S hogy ez kellő aggodalomra ad okot, azt a magyar nyelvű disztópiák elszaporodása a közelmúltban már önmagában is jelzi: Ménesi Attila, Bartók Imre, Térey János, Potozky László, Totth Benedek egy-egy disztópiája jut eszembe az utóbbi évekből. A magyar irodalomban eddig a disztópia férfi műfajnak tűnt. Most kiderült, e közéleti-társadalmi érdeklődést feltételező regénytípust nálunk sem érdemes nemhez kötni, Tóth Krisztina is megírta a maga disztópiáját. És nem feminista nézőpontból.

A könyv adatlapja a kiadó honlapján itt található.