Az időutazó felesége / HBO
2022.09.05.

Az adaptációk szokott átkával igyekszik megküzdeni az HBO-s Az időutazó felesége, mindezt tapasztalt készítőkkel és néhány ötletes hozzátoldással. Mindenki tetszését ugyan nem nyeri majd el, de méltó feldolgozás született. BOZÓ ANTAL ÍRÁSA.

Audrey Niffenegger sokak szemében kultikus regénye, Az időutazó felesége film formájában már megkísértette a sorsát, ám a korábbi mozgóképes próbálkozás sok rajongót nem szerzett magának. A forrásanyag terjedelmes, nem véletlen, hogy újabb nekifutásra már több epizódos adaptációban gondolkoztak a producerek. Az élvezhetőség érdekében így is sok mindent ki kellett vágni, ám a történet váza szinte teljes mértékben megmaradt.

Főszereplőink, Henry DeTamble (Theo James) és Clare Abshire (Rose Leslie) régóta házasok, megismerkedésük azonban körülményes módon történik, mivel Henry időutazó. Egy betegség miatt váratlan pillanatokban ugrik vissza a múltba, vagy előre a jövőbe kontrollálhatatlan módon. Az idő azonban általa nem manipulálható, minden egyféle módon és végeredménnyel történik, így bár a szerelmesek nem kronologikus sorrendben ismerik meg egymást, mégis tudják, egymásnak vannak teremtve. Ezt a feltevést pedig el kell fogadnunk, különben minden más cselekedetük hiteltelenné válik. Az időparadoxonok itt nem anomáliák, hanem cselekménymozgató és szervező erők, így Henry és Clare kapcsolatának fontos momentumait mi sem sorrendben, hanem epizódonként bemutatott tematikák mentén követjük. Első találkozás – a nő számára gyerekkorában a felnőtt Henryvel, míg utóbbinak a húszas évei végén a felnőtt Claire-el –, majd randevú, gyerekkori trauma, megismerkedés a barátokkal és szülőkkel, végül házasság.


Theo James és Rose Leslie

Az idővel játszó sci-fik és a (sztereotípia szerint főleg női közönséget megcélzó) romantikus történetek keveredése különös, de hatásos módon történik. A sorozat minden elemében épít a nézők által más filmekből ismert szabályokra, de csakis azért hogy minden adandó alkalommal áthághassa azokat és sajátokat állítson a helyükbe. A forgatókönyvet jegyző Steven Moffat korábbi sorozatait (mint a Sherlock, vagy a sokak által negatívan fogadott Drakula) jellemző cinikus humor most jobban vegyül a szereplők karaktereivel. A széria csúcspontjainak szánt közös nagyjelenetek (mint amilyen a káoszba fulladó közös vacsora) is működnek, miközben a drámai oldal sincs elhanyagolva. Nagyrészt egyensúlyban vannak a depresszívebb és könnyedebb pillanatok, így a főhős édesanyjával (Kate Siegel) való kapcsolata, Claire tinédzserkori tragédiája, valamint a pár románcának sorsszerűsége is kellő komolysággal van kezelve.

Utóbbi nem kis részben a színészek és a rendezés érdeme. A televízióban mára megbízható iparosnak számító David Nutter most is hozzáértő módon képes életet vinni a papíron statikus jelenetekbe. Az intimebb, egy-két visszatérő helyszínre korlátozott beszélgetések változatos módokon, a szereplők érzelmeire nagy hangsúlyt fektetve lettek felvéve. Míg az intenzívebb részek, illetve a két különböző időpontban zajló, de tartalmilag összefüggő történések alatt alkalmazott párhuzamos vágások révén az eseményeket sikerül követhetővé és értelmezhetővé tennie, ami nem csekély eredmény egy ennyire kusza sorrendben haladó cselekményben.

A Henryt alakító Theo James elsőre meglepő, de ihletett választás: a tipikus jóképű férfikarakter álcáját gyorsan levetkőzve tudja megjeleníteni az enigmatikus időutazó bármely életkorát, a tapasztalatlan és emiatt még félelmében lázadó fiatalt, a gyorsan kiégett, de már bölcsebb harmincast, valamint a koravén negyvenest is. Az arcára váratlanul kiülő fájdalom mindent elmond róla, amit sorsáról és múltjáról tudnunk kell. Partnere, Rose Leslie talán még nála is jobb, Clare szerepében maga is kiismerhetetlen, egyik pillanatban játékos, máskor indulatos, de végig törődő. Vonzalmuk pedig fokozatosan alakul ki a részek során, miközben tényleges párként működve kiegészítik egymás játékát. Szükség is van erre, a produkció leggyengébb pontja ugyanis egyértelműen a spórolós maszkmunka, az öregséget egy-két ránccal és őszre festett hajjal eladni igyekvő jelenetekben csakis nekik köszönhetően marad értékelhető a produkció.


Theo James és Jason David

Hibák persze itt is akadnak, bár Moffat a tőle megszokotthoz képest sokkal kevesebb és nem is túl radikális változtatással élt az adaptálás során. Néhány dolog működik, így például jó ötlet volt külön foglalkozni a még gyermek Claire és az idős Henry közti kezdeti találkozások problematikus felhangjával, egyértelművé téve, hogy vonzalmuk ekkor még nem szerelmi. A kihagyások, ha néha fájóak is, nagyrészt indokoltak, a cselekmény a hat rész során egyszer sem ül le, sőt az utolsó epizódhoz érve talán túl sietőssé is válik: mintha egy-két epizód még jól jött volna a teljes kifejtéshez. Moffat nemcsak a két főszereplő kapcsolatának időtállóságát kívánta logikusan felépíteni, de azon keresztül univerzális üzenetet is próbált megfogalmazni a szerelem és a létezés lényegéről és értelméről. Ezen gondolatok mind benne vannak az alapműben is, ám idő hiányában, valamint az eltérő médium korlátai miatt ezúttal nem mindig jönnek át. A zárás során pedig az egyébként korábban belengetett, közelgő tragédia hamis feloldásaként működnek. Mindez olyan, a sorozatban is ábrázolt de nem kifejtett momentumok kárára történik, amelyeket a regényt nem ismerő néző talán észre sem vesz, így hiányérzet maradhat benne. 

Minden filmes feldolgozás állandó terhe az alapanyagot jól ismerők teljesíthetetlen elvárásainak való megfelelés, valamint az egyszeri nézők számára is működőképes verzió elkészítésére való törekvés kettőssége. Az időutazó felesége majdnem tökéletes munkát végez, színészvezetésében és technikai hátterében - egy-két kivételtől eltekintve - remek, a produkció egyedül a majd' mindig nehézséget jelentő zárás során botlik meg. Ennek ellenére a könyvet nem ismerők számára, valamint az ahhoz foggal-körömmel ragaszkodó olvasóknak is képes élvezhető történetet átadni, mely hibáival együtt is a sikeresebb adaptációk sorát gyarapítja.

A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán ide kattintva érhető el.

Szerző: Bozó Antal
Címkék: HBO, Steven Moffat