Hogy kezdje a recenzens az írást, ha kellemesen feszült várakozással készül elolvasni egy művet, amelyről (Kisasszonyképző) és amelynek szerzőjéről (Bódis Kriszta) annyi kecsegtetőt hallani és olvasni a médiában és a közösségi oldalakon? Vajon mennyi jót tesz a hírverés, s van-e némi hátulütője?

Amikor a recenzens olvasni kezdett, azt érezte, valami szép, jó és átvitt értelemben is súlyos kötet került a kezébe. Nemcsak külleme miatt telitalálat a borító, a szecessziós kacskaringók azonnal felidézik a korszellemet, a kéztartás és a halvány hasonlatosság a címlaplány és a szerző között különösen pikáns és tartalmilag sokat sejtető –, hanem mert a kezdő mondatok erős felütése azonnal belevonja a történet kellős közepébe. Ehhez persze jól jött, hogy a recenzens süldő lány korában megkapta a nagyanyja lánykorából maradt Tutsek Anna Cilike-sorozatát, egyébként pedig rendesen utánaolvasott a címszereplőnek, valamint elmondhatja magáról, hogy Szabó Magdának hála van némi fogalma Debrecenről is, meg a Dóczy Intézetről is, a míderek világa se teljesen ismeretlen számára, ám az, ahogy Bódis Kriszta leírja, hogyan ült Ifj. Tüdős János jogtanácsos felesége született Kálmánchey Irén Dóczy igazgató úr irodájában, az mozdulatlanságában is olyan lendületes kép, ami egyrészt azonnal felkelti az érdeklődést, másrészt igen magasra teszi a mércét, amit az írónőnek meg kell ugornia. A kezdő mondatok-bekezdések lendülete azonban fejezetről fejezetre töretlen. Mintha vaskos fényképalbumot lapozgatva elevenednének meg a szavakkal plasztikusan leírt régi fényképek, és a fekete fotókartonra fehér festékkel vagy pasztell ceruzával írott szöveg segít a lehető legpontosabban azonosítani a megörökített pillanatokat.

Ha eddig nem tudtuk volna, ki volt Tüdős Klára (1895–1980), második asszonynevén Zsindelyné Tüdős Klára (akinek alkotását egyébként a könyvtől függetlenül a Magyar Nemzeti Galéria Art Deco kiállításán éppen mostanság lehetett látni: estélyi ruha kabátkával, 1938 taft, posztó; egyebekben az Iparművészeti Múzeum őrzi kreációit), akkor mostantól elmondhatjuk, hallottuk a nevét, sőt nagyon nagy vonalakban még a pályaképe is ismerté vált hála Bódis Krisztának, aki beleszerelmesedve a múlt század izgalmas nőalakjába, úgy döntött, hogy Tüdős életírását (Csizma az asztalon) komoly kutatómunkája eredményeivel gazdagítva, valamennyire a maga szája íze és elképzelése szerint kibővítve megalkotja, újraéli és bemutatja az önmagára ébredő, önmegvalósító, önmagáért és embertársaiért felelősséget vállaló nő képét.

A tervezett trilógia első kötete azonban nem arról a Tüdős Kláráról szól, akivel a szerzővel való beszélgetések és interjúk során megismerkedtünk, és akivel Bódis Kriszta szemmel láthatóan nagyon tud azonosulni. Azaz nem a ruha- és jelmeztervező, filmrendező, néprajzkutató, önmegvalósító majd embermentő asszonyról olvasunk most, hanem arról a 13 évről (1906-tól 1919-ig, a Tanácsköztársaság kikiáltásáig, amelyben van boldog békeidő és van Nagy Háború, meg tombol a spanyolnátha is, fel-felüti fejét a gatyabetegség és nemcsak Ady nevével kapcsolatban), amelyet a kisasszonyok képzésének szoktak volt szentelni, és amely időszak alatt a vagyonos debreceni szabadelvű család tizenegy éves, lázadó és makacs  kislánya elindul, hogy megjárja a Dóczy Leánynevelő Intézetet, azután Svájcban és Angliában tanul, megismerkedik a németalföldi festészettel, majd hazatér. Ezt az utat és fejlődést, a belőlük adódó változásokat jelzik a névváltozások is: Kákó a kiskamasz a Dóczyban, 1910-ben Svájcban lesz belőle Claire, hogy azután Londonban átalakuljon Clarává, majd visszaérkezve a Monarchiába Klára legyen. Lesz azután hadi ápolónő is Lembergben, közben szabad táncot tanul, amire majd a vőlegénye csak annyit mond értetlenkedve: „Mezítlábas táncosnő akar lenni az orfeumban?”, és miután a családja tönkrement, rövid időre valóban igazán jól nevelt kisasszony lesz, beadja a derekát és férjhez megy.

„Mindenki összevissza kezdett beszélni, hogy el fog zülleni, lecsúszik, beteg lesz, elhagyják, belerúgnak, nem kell senkinek. Klárában egyszerre összetört valami. Senki nem állt mellette…”.

És mit se számított, hogy „Pesten kitört a komunizmus”. Klára csak a házassági fogadalmára gondolt: „Isten engem úgy segéljen!”.  És így fejeződik be a 487 oldalas Kisasszonyképző története, ahogy a sorozatokon felnőtt közönség mondaná: to be continued.

Ha sorozat lenne – és Bódis Kriszta filmként képzeli el a történetet –, talán nem is lenne baj, hogy itt és így ér véget a könyv, de nem filmes sorozatot nézünk. Itt az elvarratlan a szál miatt hiányérzet marad, nem egyszerű kíváncsiság, hiszen anélkül, hogy spoilereznénk, tudjuk, mi lesz a történet vége, csak azt nem tudjuk, Bódis Kriszta hogyan írja majd meg. Szóval hiányérzet keletkezik a befogadóban – a fényképalbum utolsó oldalait valaki kitépte.

Amit a szerző maga mond erről: „Azért is trilógia lett az Istenhegyből, mert sajnáltam volna tömöríteni ezt a sok színben megmutatható, sokfelé ágazó életutat”. Ha van hibája a regényfolyamnak, akkor bizony az időnként éppen a tömörítés hiánya, ami nem annyira az események részletes ismertetésére vagy a leírásokra vonatkozik, hanem inkább a megszólalások módozatára, a némelykor didaktikus dialógusok száma lehetne kevesebb. Mindeközben sodor magával a fantasztikus ornamentikájú, szinte tapintható nyelv, a tárgyak és élethelyzetek valami egészen pazar, hogy ne mondjam szecessziós gazdagságú és indázású leírása – és nemcsak a nagypolgári létezés mindennapjához szükséges tárgyakról, hanem az őket fenntartó háttérmunka mibenlétéről is néprajztudósokat megszégyenítő mélységű leírása, különösen a házimunkák réme, a mosás területén. A különféle területek szakszókészletének és sajátos nyelvhasználatának egyvelege különleges nyelvi élményt teremt meg. „Tudja, naccsád, nálunk az asszony erényei közé tartozik, hogy tudjon felhasadt kenyeret sütni, tiszta fehér ruhát mosni, és jó fehér szappant főzni. Jártas vagyok én mind a háromban, és kiváltképp a szappanfőzésben! Mikor főztem én zsírosat meg avas színűt, vagy morzsásat, mint a tarhonya?” A regény teljes szövege viszont és sajnálatos módon nem mindig marad ilyen perfekcionista módon tökéletes.

A rendkívül gondosan és tudatosan megkomponált regénynek van egy személyes hangvételű, naplószerű narratívája, ide tartoznak Tüdős Klára fiktív levelei barátnőinek és családtagjainak, amelyekben őszintén, humorral és iróniával vagy éppen elkeseredetten reflektál a körülötte zajló vagy vele történő eseményekre (ezek dőlt betűvel szedve olvashatók), illetve az önéletírásából vett idézetek (amelyeket a szerző a regény végén lapra pontosan jelez), a másik hangot a kor miliőjét, hangulatát kvázi objektíven megidéző leírások adják, adatok, hírek szövevénye, olyan nyelvi gazdagsággal, hogy szinte minden tárgyat, bútort, ruhát, hajviseletet látunk, hallunk, szagoljuk a parfümök illatát és a lúgos gőzt nagymosáskor. Csodálatosan plasztikus minden leírás, és szervesen illeszkedik a történet menetébe. Ebbe a narratívába szövi bele a szerző az intelem megfogalmazását, és ha valahol megbicsaklik a szöveg, az éppen azoknál a dialógusoknál történik, amelyek nem maguktól bomlanak ki a szereplők között (ilyen természetesen kialakuló párbeszéd születik meg például Klára és a cseléd, Erzsi között), hanem ott és akkor, amikor a szerző mintha hirtelen nem regényt, hanem pamfletet írna (ami amúgy illene a korszellemhez), például amikor a kékharisnyákról, írói, művészi babérokra, intellektuális pályára vágyódó nőket állítja pellengérre a debreceni úri társaság némely kiemelkedő férfi alakja Az átváltozás című részben (ez csak egy példa a szerencsére nem túl gyakori botlásra), amelyben a Csokonai-kör ítészei elmélkednek a különféle nőtípusokról, és igyekeznek igen szellemesek lenni majdnem öt egész oldalon át, melynek summázata Klement igazgató szerint:

„Korunkban megszületett a legellenszenvesebb nőtípus, a kékharisnya nevezetű csökevény. Felöltötte a filantrópia, az emancipáció, a humanizmus pózát, és szappanbuborék jelszavakon lovagolva olyan magasztosan nyilvánul meg botrányos reformakcióiban, hogy a művelt férfinak örökre elment a kedve az ilyennemű társadalmi szótól és tettől egyaránt…”

Erre válaszol Klára unokanővére, Emmi: „Az ilyenek – fintorította el arcát Emmi –…szégyent hoznak a női nemre, a tisztességes asszonyra.”

A dialógusba bevont Tüdős Klára aztán lelkesen kifejti nézeteit, amelyekkel csak egyetérthetünk, de amelyek valahogy mégsem szervesülnek bele a történetbe, és ez történik a legtöbbször, amikor a szerző, aki benne él abban az általa teremtett világban, elfelejti, hogy disszonáns a hangja, ha kiszól belőle direkt módon ebbe a világba.

A könyv adatlapja itt található.

Ennél több kifogást erről a kötetről mondani nem lehet, dicsérni annál inkább, és várni a folytatást, hogy beragaszthassuk azt a kitépett lapot.