Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ IFJÚSÁG ÉDES MADARA

Nemzetközi Ifjúsági Táncfesztivál / Thália Színház, Nemzeti Táncszínház
2008. nov. 4.
Családias hangulatú koncertműsor-sorozattal ünnepelte a Magyar Táncművészeti Főiskola (MTF) felsőoktatási intézményi működésének 25. évfordulóját. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Giris more
 Girls & More

A külföldi táncakadémisták fellépésével nemzetközi seregszemlévé bővülő fesztivál elsősorban a klasszikus táncosképzés eredményeit vonultatta fel. Már csak az a kérdés: ki fog itt haladni a korral? A táncművészeti oktatás korszerűségét firtató, egyáltalán nem költői, hanem nagyon is húsbavágó kérdésre még az MTF korábbi rektora, ifj. Nagy Zoltán próbált érdemi és határozott választ adni. Eltervezte az intézmény átfogó reformját, és kilátásba helyezte egy moderntánc-tanszék felállítását. A megkezdett munka ifj. Nagy korai tragikus halála miatt azonban befejezetlen maradt. Ugyan a hivatásos táncoktatás hazai fellegvárában 2007 szeptemberétől beindult a moderntánc-képzés – ez még az ő érdeme –, azt viszont nehéz megjósolni, mi lesz a sorsa a főiskolai oktatást a vaskalapos konzervativizmusból kimozdítani igyekvő, a haladó szellemű európai követelményrendszerhez közelíteni szándékozó távlati elképzeléseknek. Egyáltalán: hogyan reagál a főiskola jelenlegi vezetése e (fél)kész, ám visszafordíthatatlannak tűnő (?) helyzetre; egyenrangúként kezeli-e majd például a moderntánc-szakirányt a patinás klasszikus balett és néptánc tagozattal, megfelelő szakmai keretet biztosít-e önálló tanszékké szerveződéséhez, vagy csupán megtűri házon belül, mert így próbálja igazolni korszerűségét, esetleg ide irányítja át a balett-tagozatról kirostált táncosokat, netán „érdeklődés hiányában” szép lassan leépíti, elsorvasztja? Sok a kérdés, egyelőre válasz nélkül. És nem minden jel biztató.

Szakály György rektorhelyettes fesztiválmegnyitójában a kis népek jellemzőjeként említette a tradícióhoz való hűséget, a hagyományok ápolását, ezzel igazolva a főiskola legfontosabb küldetését: a klasszikus balett és néptánc-oktatás senki által meg nem kérdőjelezett szükségességét. Beszéde mindazonáltal akkor lett volna kerek, ha ugyanilyen szívhez szólóan nyilatkozott volna az új formák iránt megnyilvánuló igényről, a művészi szabadságról, a modernitásról, ami nota bene ugyanúgy jellemzője (lehet) a kis népeknek. Vajon miért gondolja, hogy nem?

Bamboo
 Bamboo

Miután az ember becsülettel végigüli mindhárom gálát, úgy lép ki a színházból, mintha estéit egy elvarázsolt kastélyban töltötte volna. Természetesen nincs, és nem is lehet kifogásunk az ellen, hogy csupa romantikus és XIX. századi habos-vonalas balettrészlet fémjelezze az ország első számú utánpótlás-bázisának munkáját, de arra azért mégiscsak ildomos lenne figyelni egy reprezentatív koncertműsor összeállításánál, hogy a balettművészet története nem zárult le Petipával vagy Gorszkijjal (márpedig a nyitó estén, ahol az MTF növendékei mutatkoztak be, ezen koreográfusok vitték a prímet).

Friday night
 Friday Night

Ha ragaszkodunk a száraz tényekhez: a huszonkét kisebb-nagyobb táncjelenet között összesen három rövid – fogalmazzunk így – modern balettkoreográfia akadt (Myriam Naisy, Bajári Levente és a főiskolás Varga Kinga egy-egy kompozíciója, melyek közül ha választásra kerülne sor, Naisy finoman szentimentális munkáját preferálnám). Persze rengeteg szépség, báj, kellem fedezhető fel a klasszikus variációkban is, ám az előadók fiatal életkorából, rutintalanságából adódóan az is nyilvánvaló, hogy ez most még ritkán tud másról, többről szólni, mint technikai fegyelemről. Amikor viszont a tánctudás és a személyes kifejezés összekapaszkodik, az tényleg magával ragadó: mint például a houstoni Ben Stevenson Akadémia növendékei által kifogástalanul interpretált Don Quijote pas de deux esetén, amely méltán aratott viharos sikert.

Kállai kettős
 Kállai kettős

Az ifjú néptáncosoknál egyébként sokkal nagyobb előadói nyitottságot tapasztaltam. Mintha érettebbek, közlékenyebbek lennének, mint balettes kortársaik. Ez még az olyan kötött és fegyelmezett koreográfiákon is átjött, mint Végső Miklós sokszereplős, mozgalmas munkái (Szatmári táncok, Mezőségi táncok) vagy Rábai Miklós Kállai kettőse. Itt jegyezném meg: a tetszésnyilvánítás különféle formáiból ítélve valószínűleg a néptánc-szekció volt túlreprezentálva a nézőtéren a Nemzeti Táncszínházbeli estén, vagy a közönség volt szokatlanmód szakértő, de tán mégsem meglepő, hogy a modern felfogású néptánc-koreográfiák kapták a legfülsüketítőbb ovációt. S bár Janek József Zenéje még a nyolcvanas években született, elevenségével, ritmikai poénjaival, egyedi szerkezetével ma is üdítő látványt nyújt a színpadon. Csakúgy, mint Horváth Mónika pimaszul virgonc Pletykája vagy a négy férfitáncosra komponált, költőibb hangvételű Halálcsapás, amely bár koreográfiailag egyenetlen, tudni kell róla, hogy maguk az előadók, a néptánc tagozat harmadévesei (Takács László, Barka Dávid, Kökény Róbert) készítették.

A smile for Charlie
 A Smile for Charlie

Terjedelmi korlátok miatt szinte képtelenség részletesen tárgyalni a két Thália Színházbeli gálaest nemzetközi fellépőit, így inkább csak utalnék rá, hogy a szentpétervári, a pekingi, a stuttgarti, a prágai és pozsonyi tánckonzervatóriumok fiataljai színtiszta klasszikus koncertprogrammal szerepeltek, míg a bécsiek és a houstoniak innen is, onnan is válogattak. Előbbiek Balanchine-t és Petipát toldották meg egy kellemesen feledhető Chaplin hommage-zsal, utóbbiak – a már dicsért Don Quijote-kettősük mellett – Garrett Smith Den III. című koreográfiáját mutatták be. (Zavarba ejtő egy munka, annyi szent: ügyes táncosokkal, szép részletekkel és tüntető eklektikával, ahol a barokk hatású zene és a demonstratív tánc sehogysem talál egymásra.)

Paqulita. Szkárossy Zsuzsa felvételei
Pagulita. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mi tagadás: a legmerészebbnek a birminghamiek és a müncheniek bizonyultak minden vendégiskola közül, volt merszük ugyanis modern klasszikusokkal készülni (lassan már North is az lesz). Az Elmhurst Táncművészeti Iskola növendékei Kenneth MacMillan Elite Syncopations című művéből, a híres ragtime-koreográfiából adtak elő két tételt majdhogynem hibátlanul, nem túlbohóckodva, inkább a mozdulatok humorára kihegyezve a jeleneteket (az első szereposztás volt a jobbik). A müncheni balettakadémisták Hans van Manen Into the Future című darabját táncolták (méltányolandó igyekezettel, bár nem túl pontosan), illetve Robert North jó tíz éve a Győri Balett számára is betanított Trójai játékok című dinamikus, férfias, ám humorával túlságosan is kikacsintgató művét – imponáló kamaszos lendülettel.

Ha ezek a korukra nézve kifejezetten „fiatal” koreográfiák nem kerültek volna színpadra, nem is igen áldoztunk volna másnak, mint a magát máig büszkén tartó Vaganova-metodikának.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek