Fekete telefon
2022.06.22.

2022 egyik legjobban várt horrorja a történetet keretbe rendező szimbolika nélkül követi a Sinister nyomvonalát, így egy hangulatában hasonló, narratívájában kevésbé komplex tinédzserthriller bontakozik ki, ami csak részben képes beváltani az előzetesen elé támasztott elvárásokat. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.

Nem lehet azt mondani, hogy a horror műfaja legszebb napjait éli: a szokásos, Ideglelés – The Blair Witch Project útját járó (és azt gátlástalanul lemásoló) filmek mellett évente becsúszik egy-egy említésre méltó slasher (idén az X, vagy az új Sikoly) illetve Stephen King műveit adaptáló alkotás (Az első-második fejezet, Álom doktor, Kedvencek temetője, Tűzgyújtók), vagy a klasszikusokról újabb bőrt lehúzó remake (A texasi láncfűrészes mészárlás), míg az A-kategóriás fesztiválokon a testhorrorok (tavalyi cannes-i nagydíjas Titán, Cronenberg Crimes of Future-je) aratnak kritikai sikert. A listából látszik, hogy az eredetiség, vagy a végletekig elunt konvenciókat megújító szándék – talán az utolsó, kétségkívül ellentmondásos kategórián, továbbá Ari Aster filmográfiáján (Örökség, Fehér éjszakák) kívül – szinte teljesen kiveszett a zsánerből, így jobbára marad a nosztalgia és a bűnös élvezetet jelentő trashfilmek élvezete. 

Ebből a silány minőségű filmekkel túltelített mezőnyből általában éves szinten maximum 2-3 filmben van valós potenciál arra, hogy kiemelkedjen: tavaly a meglehetősen bizarr A bárány vagy Edgar Wright legújabb dobása Utolsó éjszaka a Sohóban pályázott kisebb-nagyobb sikerrel erre, míg idén a Rémálmok sikátora és Robert Eggers Az Északija után a Fekete telefon jött a sorban, mely kis csúszással érkezett meg pont a nyári uborkaszezon előtt a magyar mozikba. Scott Derrickson filmje két szempontból is megfelel a felvázolt kritériumoknak: egyrészt az ő rendezésében készült a visszafogott elismerésben részesült, szintén Ethan Hawke nevével fémjelzett Sinister, másrészt az alapot nem Stephen King, hanem fia, Joe Hill azonos című novellája adja. 

Finney (Mason Thames) nővérével, Gwennel (Madeleine McGraw) egy coloradói kisvárosban él, melyet a helyi iskola tanulóinak rejtélyes eltűnései tartanak mindennapos rettegésben. Kisvártatva a Portyázó (Ethan Hawke) Finney-t is elrabolja, akit egy hálózattól elvágott fekete telefon csörgése, és az abba beleszóló szellemek látnak el tanácsokkal. Finney ezeket felhasználva fut versenyt az idővel, hiszen a kegyetlen sorozatgyilkos bármelyik percben véget vethet életének. Mindeközben nővére szokatlan, Portyázóról szóló álmait követve próbálja megfejteni öccse hollétét, ám erőszakos apja (Jeremy Davies) és kezdetben a nyomozók sem hisznek különleges képességeiben.

A Fekete telefon a pszicho- és a paranormális horror alműfajait ötvözi: a főgonosz egy hús-vér pszichopata, azonban a narratívát alapjaiban meghatározó telefon a túlvilággal lép interakcióba. Az alapfelvetés a sokszor látott toposzt követi: a cselekmény két szála (kint és bent) párhuzamosan viszi előre a lineáris történetet, melynek tétje az, hogy a protagonista képes lesz-e az akadályokat legyőzve kijutni a dohos, fojtogató atmoszférát teremtő pincéből, vagy a Portyázó tovább szedheti áldozatait. 

A Fekete telefonnal Derrickson a Marvel-univerzum felé tett kitérője után (Doctor Strange) visszatért a Sinister és a két évvel későbbi Távozz tőlem, Sátán! által kitaposott ösvényre, olyannyira, hogy az előbbiből konkrét karaktereket, stílust, jelenetstruktúrát, formanyelvi és tartalmi elemeket hasznosít. Ethan Hawke ebben a filmben családapa helyett hidegvérű gyerekgyilkos, James Ransone szerepe azonban szinte teljesen megegyezik, hiszen mindkét filmben önjelölt, túlbuzgó nyomozót alakít – igaz a Sinisterben tényleg rendőr, a Fekete telefonban nem derül ki a valódi foglalkozása. A lassan pásztázó kameramozgások, a suspense-re fókuszáló, jumpscareket elvétve használó szerkesztésmód, továbbá a sötét, természetfeletti jelenségekkel átitatott narratíva is maradt, emellett a hátteret adó novella hangvételében és eszközeiben is rengeteg hasonlóságot hordoz az apa, Stephen King főbb műveivel: kisvárosi közeg, ahol egy rejtélyes alak rabolja el a gyerekeket, fekete lufik Pennywise piros légballonjai helyett, valódi arcát maszkkal takaró, bipoláris személyiségzavarral küzdő, bűvészmutatvánnyal vadászó, pszichopata főgonosz, háborús traumáktól poszttraumás stressz szindrómában szenvedő bántalmazó apa és sárga esőkabátban bicikliző kislány, aki az álmok által látja az antagonista borzalmas tetteit. 

Már ebből a felsorolásból – amit gond nélkül lehetne folytatni – kitűnik, hogy a Fekete telefon nem váratlan húzásaival, unikális történetével próbálja elragadni közönségét – ugyanúgy ahogy a Sinister sem ezen a fronton tudott maradandót alkotni, hanem a kiválóan komponált archív felvételekkel tarkított, átfogó spirituális szállal keretbe rendezett vérfagyasztó atmoszférája emelte ki a zsáner tucatfilmjei közül. A Fekete telefon azonban a hangulatot legfeljebb rövidebb snittek erejéig, a természetfeletti szimbolikát pedig egyáltalán nem képes felmutatni: a narratíva végletekig kiszámítható, a gyilkos háttere, motivációja, jelleme, vagy bármilyen attribútuma azon túl, hogy hátborzongató, teljesen kifejtetlen marad, továbbá azt a kevés fordulatot is hamar ellövik a készítők, amelyek izgalmassá tehették volna a végjátékot. Innentől a film egy repetitív sémát vesz fel, melyet újra és újra ismétel egészen addig, amíg az utolsó tíz percben gyakorlatilag fordulat nélkül feloldja a konfliktust. Derrickson mozija nem nyújt váratlant, helyette az agyonhasznált paneleket loopolva húzza ki több mint 100 percre az egyébként alig 30 oldalas novellát. Az alapmű tartalmát tekintve nem tölt ki egy nagyjátékfilmet, melyen a vékony, logikai buktatókkal terhelt (a Portyázó szinte semmilyen változást nem vesz észre a szobában) forgatókönyv sem segít, így a katarzis elmarad, helyette a néző rezignáltan veszi tudomásul a látottakat, majd a termet elhagyva némileg csalódottan konstatálja, hogy a filmet övező hype többet ígért ennél.

Azért a Fekete telefon az elődje erényeiből is megtartott párat: a gyerekszínészek itt is brillíroznak, az áttűnéseket, lassításokat, az álmokban használt kihagyásos szerkesztést, valamint a sötét pince adta fény-árnyék lehetőségeket is kiaknázzák a készítők – bár a leghatásosabb jelenetek a trailerben is szerepelnek. Nem arról van szó, hogy a Portyázó ámokfutása önmagában unalmas lenne, mindössze az alkotók kevéssé tudtak elszakadni egyrészt a horror könnyen kodifikálható, rojtosra koptatott alapjaitól, illetve a szűk Joe Hill-novellától, mely önmagában egy rövidfilm megvalósításához elegendő. A Fekete telefon nézhető, de semmi több: a műfaj kedvelőinek kellemes kikapcsolódást nyújthat a nyár közepén beköszöntő filmínségben, ám a formulát megbontó, innovatív, vagy bármilyen szempontból egyedi megvalósítást elváró filmkedvelők inkább a Sinistert pótolják be, ha még nem volt rá érkezésük. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.