Závada Pál: Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin
2022.06.21.

Az Apfelbaum. Nagyvárad, Berlin című kötet kötött formában írt, verssorokba tördelt esszé, egy sokszereplős, a valóságot ezúttal nemcsak a fikcióval, de a transzcendenssel is erősen kölcsönhatásba hozó, ütköztető elmélkedés, nagy, egyszerre a humanizmus mellett és ellen elmondott beszéd. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

Závada Pál legújabb kötete verses regény, amelynek alapszövege a Vörösmarty Színház felkérésre készült. A Madách Tragédiáját 20. és 21. századi színekkel kiegészítő, újraíró projektben többek mellett Závada is dolgozott, ez a munka folytatódott, és így formálódott a kötet. Egy interjúban a szerző úgy fogalmazott, hogy a darab írásakor már tudta, hogy folytatni fogja, és az is szándéka volt, hogy elhagyja a színpadi kötöttségekre figyelő formát.

Verses regény líra nélkül: az Apfelbaum a Tragédia és a Faust („elirigyeltem Mefisztó kollégától” – mondja egy helyen a Lucifer nevű főhős) különös, újraírt, továbbírt elegye. A 20. század nagy kataklizmáit ezúttal nem pusztán regényhősök, családok, nemzetségek sorsán megmutató regény született, hanem, ahogy maga a szerző fogalmazott, egy eposz, melyben a nagy eszméket és a mindennapokat, hasonlóan az eddigi Závada-szövegekhez, ezúttal is helyszínekre és karakterekre szabva kapja az olvasó. Bár a kötet igényel (és feltételez?) kellő mennyiségű történelmi ismeretet, a szövegekben megtalálható leírások és magyarázatok segítenek a haladásban.

Nagy anyagot mozgat a szerző, sokat és sokfelől merít, az európai és benne kiemelten a magyar kultúra kincsei fényében vizsgálja a traumákat és fordítva: a tragédiákra rákérdezve újra és újra, mintha megkapaszkodna a szellemi örökségben. Az említett örökség fontos alkotóelemeinek egy része szervesen illeszkedik a szövegbe, és nem fűződik hozzá kiemelő, megvilágító magyarázat, így külön kaland egy újraolvasásnál eddig fel nem fedezett vendégszöveget találnia az olvasónak. De a saját hangján narrátorként megszólaló szerző konkrét történetekkel, leírásokkal is szövegbe emel, elsősorban íróelődöket, így lesz, még ha áttételesen is, szereplő Réz Pál és az általa szerkesztett Holmi folyóirat, Ady (és Ady Krúdy megírta „éjszakái” épp úgy, mint Bertold Brecht vagy Wim Wenders kultikus filmje, a Berlin fölött az ég. (E tekintetben nem árul zsákbamacskát Závada, már az első oldalon említi Bereményi Géza nemrég megjelent nagyregényét, a Magyar Copperfieldet.)

Ez az elbeszélő mellett (inkább alatt) megszólaló másik hang, a személyes, szerzői tulajdonképpen tágítja a horizontot és elhozza a történetet egészen máig, konkrétan a 2020 tavaszán zajló eseményekig. Ugyanakkor ez a felülírás, felülmesélés nehezíti is az olvasást, mert a szólamokat nem mindig egyszerű egymástól megkülönböztetni. Igaz, hogy az aktuális beszélő regisztere ebben képes segíteni, illetve több helyen a leírás megjelöli a megszólalót, egészen más szöveg lett volna az Apfelbaum, ha a szerző nem dönt úgy, hogy eltávolítja a színpadi műtől a regényt. A formában és a szerkezetben nem ez az egyetlen, jól érzékelhető tudatos döntés, a regényírói aprólékossággal elvégzett munka érződik, egészen odáig, hogy 7 (a teremtés napjai?, a teljesség?) fejezetre tagolódik a szöveg, és ezen belül több 56 vagy 89 strófából (versszakból) áll.

Ez a 21. századi Tragédia mint dráma, két jól adatolt helyszínen, a kötetcímbe is emelt két városban, Nagyváradon és Berlinben, hét színen, illetve egy, az immanens határaival összeérő metahelyszínen játszódik. Az isteni világ szereplői, az Úr, az angyalok és leginkább Lucifer nem a Kemény István A világ túlvégén című verséből ismert módon „a világnak háttal ül”-ve, „nem erre nézve” vannak jelen, a világ úgy az Isten által elhagyott, hogy eközben a mennyei szférának – a regény szerint – egyéb dolga sincsen, mint a teremtéssel foglalkozni. Lucifer kísért („szokásos mézesmadzag, némi fenyegetéssel”), mondja a receptet az ember megzsarolására, de az is ő, aki például a szovjet katonákkal kapcsolatban megjegyzi, hogy hazudnak, mikor a testvériség elhozóinak láttatják magukat. Az angyalok ijedeznek, szörnyülködnek és iszonyodnak, próbálnak segíteni, és jelentik, ha hitetlenséggel vagy káromlással találkoznak. Az Úr pedig… Az Úr megfejthetetlen. Legközelebb talán onnan ismerhető meg, ahogy Závada Esterházy Márk változatát idézi szó szerint. „Isten magányos, és az veszélyes, egyedül van, ha nem imádkozom.”- mondja az főhős. És azt is ő mondja, hogy „az eltávolodott Istent kerestem. De mert egymásnak vagytok feszülve s talán még össze is vagytok tapadva, azt hittem, könnyebben elérem őt a te sátáni oldalad felől és öncélú bűntetteken át, mint a reménytelen jóságon keresztül.”

A reménytelen jóságról is szól a könyv, nagyjából úgy, hogy az az Embernek, akinek sorsán keresztül a történelem (és benne az ember) tragédiáit megismerjük, nem sajátja. „Ami szeretetből lesz megtéve, mindig jón és rosszon túl történik.” – mondta egykor Nietzsche. A kategóriáinkba a szeretet nem beszorítható, túlcsordul rajta, felülírja, felülmúlja. Závada új regénye azt is megmutatja, hogy mi van a jón s rosszon innen.

Minderről a már említett kulturális hagyományba ágyazva szól a regény, és ez a meghatározottság már a címadásban tetten érhető. Az Apfelbaumban szereplő „alma”, ami az első oldalakon konkrétan is megjelenik, nem pontosan az eredeti történetet idézi. Az Ószövetség ugyanis a jó és a rossz tudásának fájáról és annak gyümölcséről ír, az alma, hasonlóan egyéb, a kulturális köztudatban rögzült módosuláshoz későbbi értelmezés, magyarázat eredménye. Nem allegorikus magyarázatnak szánom, de leírhatónak tartom, hogy a szöveg nem forgatja fel, írja újra mindazt, ami a 20. század eszmetörténeti toposzairól tudható és változó intenzitással,  tónusokkal vitatott vagy elfogadott. Ádám és az ő almája, ami alma, nem mellesleg a kígyóé és Éváé is, már értelmezés. Az eredeti szövegből az is kiderül, hogy miért volt annyira csábító a gyümölcs: a kísértő azt mondja az emberpárnak, hogy „ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz”. Szinedokhé ez, a jó és rossz együtt itt csupán azt mondja, hogy a mindent, miközben persze vonzó az a magyarázat is, hogy erkölcsi tudás gyümölcse volt ez. Tudni, hogy mi a jó és mi a rossz, ez tehát megvan. De egy dolog az elmélet és más a praxis. Tudja az ember, mi a jó, mégis a rosszat választja. (Ezt fogja az újszövetségi szerző, egy bizonyos Pál apostol még megcsavarni azzal, hogy azt mondja: „nem azt teszem, amit akarok, a jót, hanem amit nem akarok, a rosszat”.) Apfelbaum Ádám regénybeli motivációiban sem egyik sem másik nem jelenik meg igazán, önmagáért való elvetemültséggel nem vádolható, mint ahogy azzal sem, hogy önzetlen, megértő, egyszerűbben: szeretettel teli legyen. Uralni akar inkább, győzni, megismerni, tudni, használni, élni és túlélni. A „küzdj és bízva bízzál”-ból a 20. századra a bizalom és a remény hullott ki egyértelműen. 

A regény címadó hősét, Apfelbaum Ádámot először 1937-ben látjuk, ahogy Nagyváradon elköszön a szeretteitől és szerencsét próbálni Berlinbe megy, ahol az új rend kialakulása keltette hullámokat lovagolja meg, hogy aztán legközelebb már 1944-ben találkozzunk vele, újra csak Váradon. Szintén itt él, jön-megy a világháború után is, de a nyolcvanas évek vége újra Berlinben találja. A díszletek változnak, de a Tragédia szabálya szerint a hősök állandók: Lucifer a sötétség épp aktuális megtestesítőjének szerepében, Ádám életének nője (női!), Éva és (?) Lilit. Utóbbi tulajdonképpen a legfontosabb szereplő. Mert miközben Lucifer nem adhat mást, csak mi lényege, Ádám pedig konstans lakmuszpapír, bármilyen bűnbe mártva ugyanazt az elszíneződést produkálja, az Apfelbaum női szereplője a legizgalmasabb, változásra, formálódásra képes alakja a regénynek.

Ebben a nagymonológban a teremtést is kellő frivolsággal illető nő ironikusan reflektál az abban betöltött szerepére: „Nekem nehogy megint elmagyarázzad, Adamo, hogy a nő jelenléte az irracionális tény a földön, merthogy utólag tolakodott be, mikor már minden készen volt! Lekéstük a teremtést, ugye?, hisz a világ eredeti verziójában még nem is voltunk benne! Jobb esetben is csak hiánypótló, hibaelhárító szerep juthat nekünk?, fenyegető, sötétlő űrt, vétkeket eltüntetni?” A válaszok nem csak hogy a szöveg folytatásában megtalálhatók, hanem tulajdonképpen a regény maga válasz. Kimondatlanul, de mintha Éva (és mellette–helyette a misztikus hagyományokból ismert és itt gyakran szerepeltetett ősi nőalak, Lilit) betöltött szerepe a Genezis másik fontos üzenetére is fókuszálna: arra, hogy a bibliai teremtésben „minden jó”, kivéve egyetlen dolgot. Egyetlen „nem jó” van az ember számára elkészített életben, nem jó egyedül lenni. Ádám, aki egyszerre nagyratörő és gyáva, vágyik a nagyszerűre, ugyanakkor képes pitiáner is lenni, a mindenféle helyszíneken, időkön át mintha ezt a másikat, a nem-egyedül-létet jelentőt üldözné.

Mindenesetre a regényben, ahogy a Tragédiában is, Ádám ugyan a kalandozó, de Éva sok tekintetben fölé nő, meghaladja őt. Annyira, hogy a kötet címében én nem is feltétlenül Apfelbaum Ádámot látom megjelenni, hanem inkább az (alma)fát, a pontot, ahonnan az ember máig tartó, az éden elvesztésekor kezdődő tragédiája elindult. Aminek gyógyulása azért ott van a regény végén, mert valaki, állítólag, gondoskodik a szeretetről.

A könyv adatlapja a Magvető Kiadó oldalán itt található.