 Mészáros Blanka, Martinovics Dorina |
A Kart ketten személyesítik meg, két viharvert nyugdíjas, akik fehér parókásan éneklik, ironikusan kommentálják a drámai eseményeket. A föld alól bújnak elő, körülnéznek a felvilágban, felcsapják fejükre a parókát, hümmögnek, fejüket csóválják. Énekelve mondják el, hogy miféle parancsokkal körülpányvázott világban teszi Antigoné azt, amit tesz, és teszik a többiek is, amit tesznek, a maguk módján. A városban már Kreón az úr, úton-útfélen hirdetik az ő legeslegújabb törvényét, halljuk és kivetítve látjuk is a paragrafusokat, nyomatékkal citálják őket, akárha valamely ókori közlönyt lapozgatnának. Pál András, a piperkőcnek öltöztetett despota Kreón elősorolja, hogy alaptörvényének ilyen és olyan számú rendelkezése szerint mit szabad és mit nem szabad a thébai polgárnak. A város ellen támadó Polüneikész eltemetéséről, illetve meggyászolásának tilalmáról szól az ókori görög mese, kétezer-ötszáz évvel ezelőttről. A zsarnokság természete, látjuk majd, nemigen változik.
A kérdés csak az, hogy mit kezd ma egy kortárs színház az antik tragédiával. Aktualizálja vagy hagyja kibomlani a dráma immanens tartalmait? Az Antigoné konfliktusszerkezete köré persze új meg új kontextust rajzol a kor, a világjárványé is, és a háborúé is. Működés közben tanulmányozható a zsarnokság természetrajza, az egyéni ellenállás lehetősége, az örök erkölcsi parancsok küzdelme a jelenkor direktíváival és így tovább.
 Mészáros Blanka |
Porogi Dorka rendezése valahol félúton jár a kortársi léptékű színre vitel és a klasszikus interpretáció között. Sokféle megoldással kísérletezik, de néha nem viszi következetesen végig az alkotói ötleteket. Az előadáson, úgy vélem, végigvonul egyfajta koncepcionális bizonytalanság, ami megmutatkozik a térkezelésben, a vizuális arculatban, olykor a színészvezetésben is. Alapvetően színészcentrikus ez a változat; a rendező nem akar ráaggatni a műre idegen tartalmakat, inkább eljátszatja játékosaival a tragédiát, eleinte kissé reflexív-ironikus módon, majd belehelyezkedve a dráma konfliktusszerkezetébe arra törekszik, hogy megszólaltassa a Szophoklész-opus mélyén rejlő drámai gyúanyagot.
Nehezen jutott el a bemutatóig a Radnóti Színház előadása, előbb a covid-járvány akadályozta, majd megbetegedések miatt csúszott a premier, s Teiresziász szerepét nem a nagyszerű Cserhalmi György játssza. A vak jós alakját végül egy álarcos figura adja, s a merev maszk mögül sokak kollektív hangján hangzik föl a dermesztő jóslat Kreón háza népének pusztulásáról.
A nyitójelenet kivetített mozgóképe messziről mutatja a várost, a távoli, pislákoló fények, a szálldosó madárrajok vijjogásai baljós miliőt varázsolnak a színre. A szürke, minimalista tér (tervező: Kupás Anna) a két oszloppal s a hátul záruló-nyíló kapuval megteremti a külső és belső tér illúzióját. A ruhák színesek, olykor színpompásak, néha enyhén elrajzoltak. (Jelmeztervező: Pető Kata.) Antigoné előbb susogós zöld joggingban tűnik föl, majd az utolsó útjára beöltöztetik pazar kék gálaruhába a halálba készülő lányt. Kreón divatos, ám kissé slampos világfiként áll előttünk. Szerencsére a színészi alakítások kiegyensúlyozottak. Mindjárt a nyitó epizódokban komoly drámai erők szikráznak föl, Antigoné és Iszméné erős testvéri kötődésben, egymást szorosan ölelve élik meg a közös tragédiát. Mészáros Blanka győzi drámai erővel Antigoné figuráját, karizmatikus ereje, szenvedélye szinte végig kitart az előadásban. Igazi, megrendítő drámát él át, az ő megvesztegethetetlen hite, elszántsága rendre átsugárzik környezetére. Martinovics Dorina pasztellesen megrajzolt Iszménéje érzékenyen és empatikusan követi testvérét. Pál András Kreónja nem annyira félelmetességével, mint inkább magától értetődő keménységével tűnik ki a játékból. Ambivalens figura, aki konzekvensen ragaszkodik a saját maga által felállított szabályrendszerhez, s látjuk, hogy csak lassan döbben rá, miféle csapdahelyzetbe manőverezte önmagát. De akkor már hiába; pusztulása gyors lesz és katarzis nélküli.
 Rusznák András, Sodró Eliza. Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Radnóti Színház |
A játék legélvezetesebb szereplői – ha lehet ilyet állítani egy klasszikus tragédia alakjairól – a Kart megtestesítő két „nyugger” karakter. Sodró Eliza és Rusznák András bájosan, élvezkedve ironizálják a drámai fejleményeket. Virgoncan reagálják le Kreón nagyvonalú önteltségét, elvetemültségét. Ahogy Sodró Eliza, gondosan tagolva a hangzókat, elősorolja az öntelt Kreónról, hogy „Menoikeusz fia” – abban benne van a zsarnokságon felülemelkedő civil polgár gunyoros megvetése, szarkazmusa, félelme és tartózkodása. A két üdítő figura könnyedén teremti meg a jelenetek önreflexív-ironikus tónusát, főként az előadás első felében.
Aztán fokozatosan elsötétül a tragédia, s végül csak a meditatív borongás, a drámai hang marad velünk. Az előadás, valahol a színjáték közepe táján, jócskán veszít lendületéből, ám a darab működik, szószínházként, nagyobb izgalmak nélkül. Trencsényi-Waldapfel Imre nagyjából háromnegyed százados fordítása apró ráncfelvarrásokon esett át (dramaturg: Kelemen Kristóf), a klasszikus drámai textus veretessége persze megmaradt, mindennemű pátosz nélkül.
A Kar gyakorta énekli az epikus betéteket, Kákonyi Árpád minőségi zenéje olykor brechti songok mintájára működik. „Sok van, mi félelmetes, / De az embernél nincs semmi félelmetesebb” – hangzik a picit modernizált szólam. S mikor a Kar megismétli a darab végi bölcseletet, a játékosok leveszik és zsebre vágják a fehér parókát. Visszavedlünk a pulzáló jelenbe. Ez már megint a 21. század, új traumákkal, háborúval, egymásnak feszülő, gyűlölet vezérelte embercsoportokkal.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.