Elvis
2022.06.23.

Baz Luhrmann Elvis-filmje olyan, mint a legendás énekes Las Vegas-i fellépőruhája: látványos, színes és vibráló, de ez az extravagáns külső nem enged igazán közel a mögötte megbújó emberhez. KISS DALMA KRITIKÁJA.

Az ausztrál rendező általában azokat a témákat, irodalmi műveket és műfajokat dolgozza fel, igazítja saját stílusához, melyek lehetőséget teremtenek arra, hogy túlburjánzó vizuális és zenei megoldásait szabadjára engedhesse. Az évek során harsány, olykor giccses szerzői kézjegyét egyre bátrabban és korlátok nélkül bontakoztatja ki. 


Jelenetek a filmből

Az első nagyjátékfilmjében, az 1992-es Kötelező táncokban már nyomokban felfedezhetők a könnyen beazonosítható Baz Luhrmannos jegyek, mint a pazar látványvilág, a videóklipeket idéző vágások és egyedi vizuális ötletek, valamint a kortárs zene ötvözése a klasszikussal. Míg az 1996-os Rómeó és Júlia Leonardo DiCaprio és Claire Danes főszereplésével Shakespeare klasszikusának modernkori értelmezése volt, addig az öt évvel későbbi Moulin Rouge! tragikus szerelmi történetét már Baz Luhrmann és Craig Pearce vetette papírra. A melodráma és a musical találkozik a kétes erkölcsű párizsi mulatóban, és ez a különféle popdalokkal átszőtt és elmesélt film tökéletesen illik a káprázatos és buja helyszínhez. 

A rendező alkotói folyamata időigényes, sok-sok év telik el a filmjei között. A 2008-as Ausztráliát követte 2013-ban A nagy Gatsby, melyben Luhrmann az amerikai irodalom klasszikusát, F. Scott Fitzgerald regényét formálta saját képére. Dübörgő hangzás, fényűző miliő, expresszív színészi játék, heves érzelmek.

Közel tíz évet kellett várnunk az újabb Baz Luhrmann-filmre, az Elvisre, mely az idei cannes-i filmfesztiválon debütált és aratott elsöprő sikert. Persze, a maximalizmusáról híres rendező időközben sem tétlenkedett — rövid- és reklámfilmeket forgatott, valamint a televízió médiumát is kipróbálta (The Get Down című sorozat).  

Új filmjéhez Elvis Presley-nél alkalmasabb figurát keresve sem találhatott volna, hiszen a fiatalon elhunyt énekes felemelkedés- és bukásnarratívája nagyvászonra kívánkozik. A rendező számára adott volt egy karizmatikus főhős, a karrierjét befolyásoló alakok és körülmények, az ötvenes és hatvanas évek történelmi és társadalmi kontextusa, illetve a jól ismert slágerek. 

Manapság nincs olyan év, amikor ne jönnének ki életrajzi filmek. Legyenek történelmi vagy popkulturális alakok, kijelenthetjük, hogy a valós személyek életét feldolgozó darabok reneszánszukat élik, ezen belül is a zenészeket bemutató filmeket szinte kötelező jelleggel szállítják a filmkészítők (Bohém rapszódia, Rocketman, Judy, Respect). A kérdés csak az, hogy az ausztrál rendező milyen megközelítésből dolgozza fel a rock'n'roll királyának életét.

Baz Luhrmann a fanatikus rajongó szemével láttatja és állítja piedesztálra Elvis Presley-t. Némileg meglepő módon a konvencionális elbeszélést választja, a honnan jött és mivé lett narratíva mentén halad, miközben ugrál az időben és önfeledten játszik a kreatív megoldásokkal (képregényszerű snittek, hatalmas feliratok, dinamikus vágás, lendületes kameramozgás, a mai zene vegyítése bluesdallamokkal), továbbá Elvis menedzserét, a zeneipar ellentmondásos figuráját, Tom Parker ezredest teszi meg narrátornak, ezáltal elsősorban az ő szemszögéből láttatja az eseményeket és a reflektorfényt rá irányítja. Így viszont éppen ahhoz nem enged elég közel, akiről a film szól, megfoszt bennünket attól, hogy valóban megismerhessük a legendát és küzdelmét a démonjaival.

Természetesen a két és fél órás játékidő alatt számtalan emlékezetes pillanatot kapunk, amikor az Elvist alakító Austin Butler bizonyíthatja rátermettségét. A főként sorozatokból ismert amerikai színész teljesen átlényegül a Királlyá, belemerül a szerepbe, Elvist látjuk, ahogy a fiatal és tehetséges memphisi srácból egycsapásra a rockabilly ikonja lesz, akiért tinilányok milliói rajonganak, és akinek tehetségét a fekete zenészek egyaránt elismerik, kölcsönösen merítenek egymás munkájából.

Baz Luhrmann remekül ragadja meg az Elvist övező őrületet — az első fellépésén a közönség soraiban ülő lányok és nők fokozatosan veszítik el az önuralmukat és magukból kikelve akarnak minél közelebb férkőzni a csípőjét rázó Elvishez. Ezt a szenzációt kívánja megkaparintani Parker ezredes, számára Elvis csupán a cirkuszmutatványok főattrakciója, aki rengeteg pénzt hoz neki. A fiú pedig hisz neki és hagyja magát marionettbábu módjára rángatni. Parkert az Oscar-díjas, mindenki kedvenc színésze, Tom Hanks alakítja, aki rég játszott olyan szerepet, mely ennyire karikatúraszerű és irritáló, emiatt különösen zavaró és szükségtelen a ráfordított figyelem.

Parkerrel az élen megalakul az Elvis-birodalom: lemezszerződések, fellépések, filmszerepek, Graceland, siker, pénz és csillogás, azonban mindennek ára van. A film kitér a döccenőkre és a mélypontokra is. Ilyen az, amikor a nyíltan feketepárti énekest megtámadják az akkori szegregációs politikusok, akik nemcsak azt nem nézik jó szemmel, hogy Elvis inspirációjának forrása az afroamerikai kultúra (gospel, blues) és olyanokkal ápol barátságot, mint B.B. King (Kelvin Harrison Jr.), hanem a színpadon nyújtott vad előadását is korlátozni kívánják. 


A képek forrása: MAFAB

A menedzsere tanácsára egy ideig alkalmazkodik a megkövetelt normákhoz (felveszi a konszolidált öltönyt), majd vadállat módjára kitör fogvatartói karmai közül és szabadjára engedi a benne felgyülemlő energiákat. Időközben a szerelem is megérkezik, feleségül veszi a németországi katonaság alatt megismert Priscilla Ann Beaulieu-t (Olivia DeJonge) és 1968. február 1-jén megszületik lányuk, Lisa Marie Presley. 

Elvis immáron családos emberként járja az országot és a hollywoodi filmek állandó sztárja lesz. Karrierjét hullámvölgyek kísérik, a hatvanas éveket meghatározó Beatlemánia és az, hogy egyre kevesebbet koncertezik, a szakadék szélére sodorják. Innen tér vissza az évtized végére, amikor újra színpadra áll, és a közönség tárt karokkal fogadja őt. A Las Vegas-i fellépéssorozatot ereje teljében kezdi meg — azt gondolva, hogy a grandiózus műsor csupán hat hétre szól —, ekkor születik meg Elvis, a király, aki hétről hétre élénk és gazdagon díszített kosztümöket ölt magára, igazi showmanként megbabonázva az embereket. A túlfeszített tempó és életmód azonban a teljes kimerülésbe taszítja, Priscilla elhagyja, gyógyszerfüggő lesz, Parker szorításából nem tud elmenekülni. 

Baz Luhrmann Elvis lecsúszását a lejtőn (elhízás, egyre súlyosabb egészségügyi állapot, anyagi gondok) rövidre zárja. Ekkorra már annyi szemszögből és aspektusból árnyalta mind Elvis, mind Parker karakterét, hogy a film végére megelégszik az énekes utolsó Las Vegas-i koncertjével, melyet először Austin Butler reprodukál, majd levetíti a valós felvételeket. Megrendítő kép: az egykori fess és üde Elvis felpuffadt arccal a zongoránál ül, és — Parker elmondása szerint — úgy énekli az Unchained Melody-t, mint fénykorában. A rendező az életrajzi filmek bevált eszközével, vagyis archív anyagok montázsával búcsúzik a rock’n’roll királyától. 

Az Elvis vakítóan tündöklő életrajzi film, de csak nyomokban tartalmaz valódi érzelmeket. A rendező a látvány és az extravagancia oltárán feláldozza azt, hogy mélységet adjon a filmjének. Mintha jobban érdekelné az énekest körülvevő kultusz, mint maga az ember. Hiányosságai ellenére élvezetes mozifilm, mely méltó emléket állít az ikonnak, és biztos lesznek olyanok, akik számára ez a darab hívja fel a figyelmet arra, hogy Elvis mekkora sztár volt és miért rajonganak érte a mai napig.  

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Kiss Dalma
Címkék: Mozipremierek 2022