Stanley Sugerman (Adam Sandler) kosarasként közepesen emlékezetes karriert futott be, ötvenes éveiben így abból él, hogy új tehetségeket fedez fel kedvenc csapata, a Philadelphia 76ers számára. Sugermannek azonban minden nap egy újabb harc a klub új tulajdonosával (Ben Foster), éppen ezért kapóra jön, amikor egy mallorcai streetball-pályán véletlenül felfedezi az NBA következő csiszolatlan gyémántját Bo Cruz (Juancho Hernangomez) személyében. De az igazi küzdelem csak akkor kezdődik, amikor megpróbálja elfogadtatni az utcáról jött, profiként alig sportolt Cruzt az NBA prominens figuráival – egyben pedig teljes értékű kosarast faragna belőle.
 Jelenetek a filmből |
Ne legyenek illúzióink, a Mindent egy lapra ezzel a felütéssel lelkiismeretesen el is kezd felmondani mindent, ami a sportdrámák és az underdog-történetek nagykönyvében meg van írva, sőt annyira biztosra megy, hogy egy ponton már szemrebbenés nélkül a Rocky tréningmontázsaira kezd rájátszani.
Ami miatt mégsem teljesen egy kihalóban lévő műfaj utolsó rúgásai köszönnek vissza a Netflix képernyőjén, az a látottak példátlan szakmai pontossága: meseszerűen szokatlan és inkább jelképesen értelmezendő edzésmódszerek helyett a legmodernebb megoldások, a fizikai tűrőképesség határainak feszegetése képezik a jelenetsorokat, amelyekben rendre valódi sportolók (élen a Cruzt alakító Hernangomezzel), edzők, legendák és klubelnökök teszik tiszteletüket.
Ez az összkép igazi csemege a sportág rajongói számára, Jeremiah Zagar rendező dinamikus, alkalmasint szokatlan kameramozgásokkal vagy optikákkal dolgozó képiségének lendülete pedig még a kötelező drámai betéteken is átsegíti a narratívát, amikor pedig egy kis időre a virtuális térbe költözik Sugerman és Cruz küzdelme, egyenesen tündököl. Hernangomez pedig telitalálat erre a szerepre: szelíd, de megingathatatlanul elszánt kisugárzásának hála mindvégig maximálisan rokonszenvezni tudunk filmes alteregójának felemelkedéstörténetével.
Mindazonáltal a Mindent egy lapra esetében a hozzá hasonló apróbb kuriózumok felett a másik főszereplő, Adam Sandler jellegtelensége diadalmaskodik. Sandler időről időre igyekszik elhelyezni magát komoly(an vehető) színészként is a filmpalettán (a Csiszolatlan gyémánthoz hasonló alakításai alapján egyébként joggal), ebből a szempontból pedig itt is igyekszik, de erőskezű alkotó híján személyisége túlságosan áthatja a produkciót, ennek pedig végül – igazi kosárlabda-sztárok ide vagy oda – éppen a hitelesség látja kárát. Sandler alakítására itt különösképpen jellemző az a mindig is feltűnő manírja, hogy egy-egy keményebb kiállásában megsemmisülve már csak magának motyogva fejezi be szövegeit – ez pedig tökéletesen szimbolizálja alkotói hitvallását, amely a vagány ötletek kísértése láttán minduntalan a biztonságos megoldások felé menekül, és óhatatlanul elveszíti figyelmünket és érdeklődésünket.
 A képek forrása: MAFAB |
De a Sandler-életműben nemcsak a bevállalósság hiánya a feltűnő, hanem az is, hogy míg legszínvonaltalanabb darabjai is pozitív, kedves, humanista üzeneteket igyekeznek megfogalmazni, altesti humorra építő vagy a most tárgyalthoz hasonló, drámai(bb) munkái (már amelyekben Sandler szerzőisége érhető inkább tetten, nem pedig Paul Thomas Andersoné vagy a Safdie testvéreké) egyaránt, következetesen megbicsaklanak ennek kellően autentikus közvetítésén. Sandler figurái és filmjei túlságosan szerethetők, simulékonyak, így éppen azért kicsit hamisak, mert nem látjuk bennük sem az önmagával is könyörtelen őszinteségből fakadó sebezhetőséget, sem a mindenkiben jelen lévő gyarlóságot. Mind a megosztó, ellentmondásos jellemrajzokat, mind a túl fájdalmas emberi sorsokat messzire kerülik, ezzel viszont elvesztik az igazán katartikus kapcsolódási pontokat – már amennyiben mi, nézők sem hisszük azt magukról, hogy tökéletesek és tökéletesen szerethetők vagyunk.
Ez esetben ennek eklatáns példája Stanley Sugerman viszonya családjával: felesége és lánya még akkor sem kérdőjelezi meg a férfi döntéseit, amikor az egész addigi karrierjét és teljes egzisztenciájukat is kis híján lerombolja egy semmiből jött, amatőr kosaras kedvéért, sőt annál lelkesebben támogatják. Azaz a Mindent egy lapra azonnal beáldoz egy közhelyes konfliktusforrást, amint az szembekerülne a Sugermanről közvetíteni vágyott rokonszenves, makulátlan családapa-képpel.
Hasonlóan beszédes vonása a filmnek, hogy Sugerman és Cruz érdekei soha nem kerülnek összeütközésbe, csipetnyi rossz szájíze nincs annak, hogy a főszereplő tulajdonképpen saját álmai érdekében is futtatja be a csodagyereket, hiszen kivétel nélkül a legjobb döntéseket hozza számára is. Ütközési pont csakis a gonosz külvilággal adott, akik azonban szintén csak annyira rosszindulatúak, hogy az se a szereplőkben, se bennünk ne keltsen igazán komoly ellenérzéseket.
Így válnak itt a valódi leckék „Soha ne add fel!”-szintű coelhói aforizmákká (noha ironikus módon hőseink többet köszönhetnek a szerencsének és a jó kapcsolatoknak, mint annak, hogy nem adták fel), a hús-vér emberek tévéreklám-alakokká, a Mindent egy lapra pedig végeredményben egy mézesmázos amerikaiálom-propagandává. Tagadhatatlan, hogy néha jól esnek ezek a kellemesen csúszó történetek, ahol azt látjuk, hogy két embert arra teremtett a sors, hogy egymásra találjanak – de nem véletlen, hogy sokkal jobban szeretjük az olyan meséket, ahol mindenfajta súrlódások, ellentétek dacára válnak egymás támaszaivá és önmaguk legjobb változataivá a szereplők.