Mátyás Győző: Szökevények
2022.07.07.

Mátyás Győző Szökevények című bűnügyi regényének június elsején volt a bemutatója az Írók Boltjában. Fájdalom, hogy a szerző már nem ülhetett ott M. Nagy Miklós szerkesztő és Csíkvári Gábor, az ELTE nyugalmazott tanszékvezető tanára mellett az asztalnál. BORSOVSZKY ÉVA AJÁNLÓJA.

Posztumusz kiadású műről van szó, ezért főhajtásként előbb röviden felidézzük Mátyás Győző munkásságát: 1983-tól 2010-ig a Kritika című folyóirat irodalom- és filmkritikai rovatának vezetője, 1989 és 1991 között pedig a Magyar Napló művészetkritikai rovatának irányítója volt. Rendszeresen publikált irodalmi és filmes folyóiratokban, hetilapokban: cikkei, tanulmányai, bírálatai a Filmkultúra, a Filmvilág, a Forrás, a Holmi, a Jelenkor, a Kortárs, a Kritika, a Mozgó Világ, a Magyar Napló, a Magyar Narancs, valamint az Új Forrás hasábjain jelentek meg.

Prózaíróként először 1985-ben mutatkozott be az Alföld című folyóiratban. Elbeszéléseit, novelláit ezután az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Palócföld, az Új Forrás, az Újhold Évkönyv és a Világ hasábjain olvashattuk. 1992-ben jelent meg első elbeszéléskötete Bilincstörők címmel a Pesti Szalon kiadásában. Szépírói munkássága az utóbbi két évben lett ismét folyamatos, számos folyóirat közölte kisprózáit. Egy-egy novelláját beválogatták a 2020–2021-es Körképbe, illetve Az év novellái című 2022-es antológiába.

Mátyás Győző első és egyben utolsó regénye a Helikon kiadónál most megjelent Szökevények. Nehezen körvonalazható a műfaja: mondhatjuk rendőrségi kriminek, hiszen bűnügy nyomozásával foglalkozik, ugyanakkor politikai kriminek is, mert egy 56-os ügy felderítéséről is szó van benne; de művészi célja és igénye miatt bízvást nevezhetjük korrajzot adó regénynek is.

Két párhuzamos fő szálon fut a cselekmény, melybe még pár vékonyabb szálacska is belefonódik. Az egyik a krimi egyik főszereplőjének, a Zsarnóth Attila nevű fiatal nyomozónak az életét követi. Zsarnóth a bűnügyin dolgozik, és főleg ifjúságvédelmi ügyekkel foglalkozik. Nem igazán érdekli a politika, mégis lépten-nyomon beleütközik. Az ő esetében a rend szeretete nem feltétlenül esik egybe a rendszer szeretetével, bár hálás neki a lehetőségeiért.

Két ügyben is nyomoz. Az egyik hivatalos: hová tűnik el mind több intézetis lány. A másik személyes: mindenképpen meg akarja tudni a gyermekkorát meghatározó sötét titkot, valójában miért került az apja köztörvényes bűncselekményért börtönbe, valóban elkövette-e azt a bűnt, amivel vádolták. Tisztázni akarja továbbá apja halálának körülményeit is, mert nehezen hihető számára, hogy 1956-ban az ostrom alatt szívrohamot kapott volna, amikor a börtönbe betörtek az ,,ellenforradalmárok".

Zsarnóth, ha nem is tipikus intézetis gyerekként nőtt fel, sokat tud az intézetis létről. „A legtöbb fiatalkorú bűnöző mögött intézeti múlt sötétlett. Amibe Zsarnóth vallatólámpa nélkül is belelátott, mert ismerte az intézetisek gondolkodását, vágyait, álmait. Szemben a kollégákkal ő beszélt intézetisül.”  Sorsa is atipikus: nem kallódott el, tanulhatott és rendőr lehetett belőle, de az intézetis gyerekek sorsa fontos maradt számára: „a lét térképén nem jegyzett intézetekben tengődő”, „veszett fiatalok védőszentje”-ként is emlegették.

A másik szál az övével párhuzamosan halad, s a másik fő karakter, Kohut Melinda – egy vonzó, feltűnően és elegánsan öltözködő, külkervállalati üzletkötőnő – sorsát követi. Melinda mindenáron ki akar emelkedni az átlagból, színfolt akar lenni, más, mint a többiek. Ez a különbözni vágyás inkább csak külsőségekben, életstílusban mutatkozik meg.

A két figura, lényeges különbségeik ellenére, egy dologban mégis hasonlít egymásra: saját elképzelésük szerint tágítani akarják azokat a szűkös határokat, amiket a sors, a társadalmi tagozódás, a politikai viszonyok kijelöltek élettérként számukra.

Persze az olvasó sejti, hogy előbb-utóbb ez a két szál majd keresztezi egymást valamiképpen. Nem spoilerezünk, hiszen ez egy kriminél megengedhetetlen. Elégedjünk meg annyival, hogy ez a két párhuzamos a végtelennél sokkal hamarabb fog találkozni: a mű végén mindenképp, s ahogy az egy jó krimiben dukál, minden titokra fény derül.

A cselekmény az 1970-es évek elején játszódik, amikor az 56-os forradalom „még túl közel van”: a kádári gazdasági reform lankadóban, a beatkultúra már felszálló ágban van. A mű az alábbi póznákkal jelöli ki az időt és a teret,  közöttük feszülnek a történet szálai: Omega és Bergendy koncert; a március 15-i „miniforradalom” rendőri leverése  (aki ekkor volt fiatal, mint jelen ajánló írója, az tudja, hogy ez az 1972-es pesti eseményekről szól); Jónyer és Klampár győzelme a kínai asztalteniszezők fölött; Antonioni Zabriskie Pointjának és a magyar Oroszlán ugrani készül akcióvígjátéknak bemutatása és még sorolhatnánk. Persze nem maradhat ki egy ádáz Fradi–Dózsa meccs sem.

Figyelemre méltó megoldás, hogy a színterek csak kisebb részben valósak, nagyobbrészt fiktívek, ám olyan jellegzetes nevekkel és leírásokkal, melyek hűen idézik az akkori világot. Szürke – a szürkének, ha nem is épp ötven, de igen sok árnyalatát visszaadó –, fakó és kisstílű világot tükröznek. Mint amikor az ember előkotor ebből az időszakából egy fényképet, amin minden egybemosódó, homályos és szemcsés.

Az akkor már élők saját élményekkel, emlékekkel, érzésekkel, színekkel, szagokkal tudják megtölteni, árnyalni ezt a képet. Mi a helyzet viszont azokkal, akik nem éltek ebben az időszakban? Számukra az ilyen művek szolgálnak korrajzul.

A szürke világhoz szikár, visszafogott stílus társul. A karakterek jellemzését inkább a helyzetek és a párbeszédek adják, nincsenek terjedelmes leírások vagy hömpölygő belső monológok egyik karakter esetében sem. A szereplők számával is szűkmarkúan bánik az író, csak annyian vannak, amennyi feltétlenül szükséges a történet(ek) kibontásához. Még a fő karakterek külsejét tekintve sem kapunk részletekbe menő leírást, őket is inkább életterük, cselekedeteik, viszonyulásaik révén ismerjük meg.

Mégis színes ez a próza: egyszerre olvasmányos és irodalmi, különböző nyelvi regiszterek teszik változatossá, hol humoros, ironikus, itt-ott szarkasztikus, ritkán cseppnyit lírai is. A krimi nyelvezetében – főként a dialógusokban – az intézetisek és piti bűnözők argója, a rendőrségen, illetve a külkereskedelmi cégben használatos szakzsargon is megjelenik, de csak mértékkel, sosem aránytalanul.

A borítóterv Oláh Gábor munkája, melyen az akkori idők egyik jellegzetes belvárosi sétálóutcája látható esti fényben, a név és a cím pedig fényreklám formájában olvasható. Ütős mottóként került fel az aljára: „Túl közel volt még 1956”. A később születettek számára kis magyarázat: ezek a színes reklámokkal, fényes kirakatokkal teli sétálóutcák a Kohut Melindáknak, a csillogásra vágyóknak kedvelt közege volt, itt a luxusáruk gazdagságát megbámulva az ember kicsit megfeledkezhetett a hétköznapok egyszínűségéről.

Az a hatvanas–hetvenes években kirajzolódott tendencia, melyben a krimik megjelentek a magas irodalomban (pl. Fejes Endre, Kertész Ákos művei) mostanában újra felerősödni látszik (pl. Kondor Vilmos, Baráth Katalin vagy Kolozsi László írásai). Ebbe a sodorba illeszkedik bele Mátyás Győző műve is.

A Szökevényeket nem csupán a krimikedvelő olvasóknak, de azoknak is ajánlom, akik e korszakot megélték és mintegy ötven év távlatából újra felidéznék, s azoknak legfőképpen, akik még nem éltek benne, ám szeretnének hiteles képet kapni róla.

A könyv adatlapja a Helikon Kiadó oldalán itt található.