Vonnák Diána: Látlak
2022.06.14.

Vonnák Diána első novelláskötetét a szerzői nyelv egyedisége, teremtett világainak enigmatikussága, az elbeszélők hangjának radikalizmusa az elmúlt év egyik legfontosabb kiadványává teszi. Ezt a teljesítményt díjazta a Mastercard Alkotótárs ösztöndíj-kuratóriuma, amely Vonnák Diánának ítélte az egyik idei díjat. SZARKA JUDIT KRITIKÁJA.

Kivételesen tehetséges pályakezdő szerzőnek tartom Vonnák Diánát. Látlak című novelláskötetének autonóm nyelvhasználata, a teremtett világok intenzitása és enigmatikussága, a tizenhét énelbeszélő radikális egyedisége, szenzuális és/vagy reflexív megismerő-apparátusaik hasonlíthatatlansága egyaránt az elmúlt év egyik legfontosabb irodalmi eseményévé teszi a kötet megjelenését.

Jelentőségéhez méltón rendkívül gazdag és sokszínű a kritikai fogadtatása is, melyben nagy hangsúly kerül a szerző kultúrantropológiai hátteréből adódó mintegy személytelen figyelmére. Vonnák Diána viszont a vele készített interjúkban többször is leszögezte: bár alkotói tevékenységéhez feltétlenül szükségesnek gondolja a világ(ok) realitásához való empirikus kapcsolódást (ennek lenyomatai a minden egyes szövege mintegy belső címlapjaként funkcionáló, fekete-fehér, szemcsés fotói), de novellái irodalmi művek, fikciók, és „a történet magja a személyesség, az egyszeri ember”.

És bár a szerző – mint az köztudott – csupán egy értelmező a sok közül, de ez esetben, úgy vélem, egy kivételes erudícióval és önreflexív kultúrával rendelkező alkotó hívta fel figyelmünket egy rendkívül fontos értelmezési összefüggésre. Ugyanis amennyire radikálisak ezek a szövegek az idegen világok antropológiai, társadalmi, kulturális, interperszonális másságának, a méltóságuk és ezzel együtt az euro-amerikai kulturális kódok mentén való szinte totális megközelíthetetlenségük feltárása terén, ugyanannyira bátrak egy rendkívül ősi, és talán egyetemesnek is nevezhető antropológiai sajátosságunk megérzékítésében. Merthogy mindnyájan látunk, azaz érzékelünk, megismerünk, értelmezünk. Hogy ezek a mentális tevékenységeink milyen struktúrák mentén történnek, az kultúrafüggő, ezzel együtt megismerésük interpretatíve behatárolt, de hermeneutikai létformánk társas magánya talán mégis hordozza egyfajta paradox, töredékes egyetemesség lehetőségét. Ezért a most következő sorok a szövegekben nyelvileg megformált antropológiai közösség, összetartozás felfedezésére tesznek kísérletet, idő- és helyszűke miatt csupán egyetlen motívumszálon, mégpedig a gyerek-szülő kapcsolat struktúrája mentén.

Az Akklimatizáció című nyitónovellában a buddhista kolostor gyereklakói evidensnek veszik az éhezés elleni bebiztosítottság kolostori lehetőségeit és korlátait, a reinkarnáció hite adta részvétlen monotóniát és a rendszerbe nem illő egyéni szenvedés, jelen esetben az epilepsziás Dolma rohamainak annullálását. A közöttük élő angol szakos tanárnő pedig hajlandó megfizetni az együttélés árát cserébe azért, hogy saját szociokulturális közegének házassági és gyereknevelési elvárásai alól emancipálja magát. Ugyanakkor a büdös és erőszakos férfirokonok elől a kolostorba vonuló, kopaszra borotvált kislányok titokban a szappanoperák erotikus fogyasztói mítoszainak lelkes élvezői, a gyerekszülés társadalmi követelménye elől menekülő elbeszélőnk pedig kivédhetetlenül együttérez egy beteg kislány szenvedésével. És bár kapcsolatuk a „részvétlenség tagolatlan zsolozsmája” közepette nem artikulálódhat, de a beszélés helyett inkább ziháló Dolma mégis kimondja a „szép" szót az iránta tehetetlen együttérzést hordozó, európai nő hosszú, vörös haját simogatva.

Dolmához hasonlóan a Röpképtelen madár című novella elbeszélőjének, Ivánnak különös barátja is csak zihál, artikulálatlanul küzd egy-egy szóval, amikor egy bántalmazó veréseinek frusztrációját eksztatikusan szuicid magasságélményeivel kompenzálja. Mindenféle biztosítás nélkül ötven, százméteres építményekcsúcsára mászik, mert:

„… entrópia, Iván, értelmetlen, kibaszott káosz, föntről szép, nem kell tőle félni”.

(Amiképpen például a kötet gyönyörű borítója is felső gépállásból formálja aranyfává az aszálytól repedezett földű Kiskunságot). Iván pedig a péppé zúzódás rémképeitől kísérve elbűvölten segédkezik a szabadság mámorát szomjazó, kamaszfiú-barátjának.

Hasonlóképpen rémképek, pontosabban szólva rémálmok gyötrik a Kármentesítés című novella feleségét és kislányát otthon hagyó építészét, aki egy távoli, forró nyomorban fuldokló paneltelep közelében, egy bezárt, de még mindig mérgezett talajú és levegőjű DDT-gyár hűlt helye, pontosabban gödre mellett vezeti egy kulturális centrum építését.

„Kulturális központra szólt a kiírás, parkosítás, emlékmű, ipari terület rehabilitációja. Ilyet itthon nem nyersz meg, a közelében sem leszel, de az isten kibaszott háta mögött, bármikor, évtizedes kapaszkodás nélkül is”.

A zuhanással, fulladással kísértő rémálmok a gyár gödre mellett egy hányásrohamban manifesztálódnak. Az undor elemi erejű kitörése egyszerre teszi nyilvánvalóvá az európai kultúra által domesztikálhatatlan nyomor és az otthon törékeny boldogsága fenyegetettségének fel- és megismerését.

Az Ugyanaz a vér kering című novella orosz vagy ukrán béranya-elbeszélője narrációja közepe felé beszél rémálmáról, melyben köldökéből vízinövény indázik, a mellére halként tátogó lény pedig hirtelen belémar. Álommetaforái pontosan tárják fel élethelyzete, ahogyan ő fogalmaz, természetellenességét: a béranyaként megszült kisfiút már elvitték a szülei, de ő még mindig feji neki a tejét, miközben saját kisfia, Kolja után vágyakozik. A helyzet belakhatatlanságát tovább mélyíti az idős anya otromba segítségnyújtása, mely a tejszaporító kakasleves erőltetése mellett vigasztaló történetekkel szolgál saját három abortuszáról. És hogy a helyzet abszurditása még tovább fokozódjon, a beszélő testvére, Szonja, akit a kislánya apja elhagyott, ráadásul még szülés utáni depresszióban is szenved, és kínlódik a kis Léna szoptatásával. És mégis, és éppen ő lesz az, az elbeszélő öt hónapos unokahúga, aki az értelmezhetetlen élethelyzet gordiuszi csomóját átvágja: a biológiailag és érzelmileg kiéheztetett csecsemő boldogan issza a cumisüvegből béranya-nagynénje tejét.

Egyébként feltűnően sok a kötetben az olyan történet, amelyben a kisebb vagy nagyobb gyerekek fizikailag és érzelmileg elhanyagoltak, amelyben az anya érzelmileg hozzáférhetetlen. A kötet egyik legerősebb szövegében, A tajgáig gyaloglok címűben, a tizenkét éves Móni, depressziós, altatómámorba süllyedt anyja mellől a pincébe és szubhumán sci-fi víziókba menekül. Mindeközben hihetetlenül éles analitikus képességgel érti és érzi, hogy traumatizált anyja infantilis regresszióba süllyedt, és a lánya arcát azért gyűlöli, mert az az apára, ezzel együtt felnőttségére, felelősségére emlékezteti.

Móni is elindul a bántalmazottból bántalmazóvá válás útján: kéjes mámorban rugdalja, karmolja leszedált anyját. Majd mintegy revelációképpen ismeri fel, hogy az évek óta dédelgetett, aszketikus gyakorlatokkal előkészített szabadulásvágy beteljesítése egyedül az ő döntése, és mindent hátrahagyva elindul egy esszenciálisan elemi erejű tájat megcélozva.

Hasonlóan numinózus tájba vágyódik a Dagály című novella hat éves kislánya, Juli, akit leszbikus édesanyja egyedül nevel nagy gondossággal és érzelmi hozzáférhetetlenségben. Egészen addig, míg véletlenül egy helyi öregasszony halála után ideérkezik annak lánya, Emily, és kiderül, hogy azonos az anya egyetemista éveinek nagy szerelmével. Ő volt az, aki anyja érzelmi aknamunkájának következtében elhagyta szerelmét, noha közös gyerekre vágyódtak. Juli édesanyja számára ennek a találkozásnak banalitása kell ahhoz, hogy felismerje lányával való összetartozásának elementaritását és méltóságát.

E nagyszabású szabadulástörténetek mellett azonban megjelennek a kötetben didaktikus, nyelvileg túlfeszített szövegek is, pl. a Mozdulatlan víztükör című, amely a szülés, klimax, emlőrákból való felépülés, fészekhagyás traumáit szeretné valamiféle emberi-állati nővériség kontextusában feloldani. Ez a szöveg, sajnos, majdnem kínosra sikerült, érdekes módon egy alapvetően az élet normalitását felmutatni akaró konstrukció esetében.

Ez a fajta nyelvi megbicsaklás még a cselédtematikában megfogalmazott Mintha a tükörképem lennél című szövegben ismétlődik, a többi mű viszont példásan „Észak-fok, titok, idegenség". Amikről Vonnák Diána idézett, hajdani kollégájától azt is tudjuk, hogy mint minden ember vagyunk kimondhatatlanok.

Akár késő-, akár poszt-, akár premodern személyiségkonstrukciók vagyunk különféle szociokulturális összefüggésekben, mindnyájan látjuk önmagunkat és a világot. Érzékelünk, érzünk, értelmezünk, látván látunk, és látszódni szeretnénk. Nagy olvasói élmény, hogy a Látlak című kötet újra felfedezte számunkra ezt az antropológiai-hermeneutikai közösséget.


A könyv adatlapja a Jelenkor Kiadó oldalán itt található.

Szerző: Szarka Judit