A produkció saját alcímmel (The Sigmund Freud Show), de mondhatnánk azt is, álcímmel rendelkezik. Merthogy miről is akar itt szó lenni, az csak a legvégén derül ki. Addig is – beszéljünk a hisztériáról. A köznyelv által hisztériának nevezett betegség (orvosi nevén konverziós zavar) az az ismert működési rendellenesség, melynek során az elszenvedett erős megrázkódtatás hatása fizikai tünetek formájában jelentkezik az emberen. A múltban büntették, de gyógyítani is próbálták. Rendszerint férfiak próbáltak megfékezni nőket.
 Szamosi Zsófia, Znamenák István |
A Bereczki Csilla által rendezett előadás keretjátéka 1938-ban kezdődik. A tér jobb oldalán elhelyezett asztalka mellett Freud doktort (Znamenák István) sminkelik hírlapírói fotózáshoz. Tűrve a púderpamacsot és az újságírónő (Szamosi Zsófia) kérdéseit, a nyolcvan éves nagyember leginkább azt hangsúlyozza, hogy ő nem menekült el Bécsből, őt csak rábeszélték, hogy Londonban éljen. De aztán megenyhül, nőkről és nőket gyógyító férfiakról, s természetesen önmagáról kezd beszélni. Az erősen oldalra rendezett kezdés halksága már épp kezd fárasztó lenni, amikor Freud elárulja, hogy pályaválasztását elsősorban Jean-Martin Charcot, a francia neurológia szülőatyja befolyásolta.
Zene, fényváltás, hősünk középre pattan, s visszarepül 1886-ba: „30 éves voltam, egy senki. Egy laboratóriumban apró halak és rákok idegrendszerét tanulmányoztam. De hallottam valakiről!” – mondja. Fejébe csap egy fekete cilindert, s innentől kezdve egy ideig ő a nagy Charcot, aki pálcájával mutogatja a vetített képen megjelenő női test rajzán a hiszterogén zónákat, melyek – „mint tudjuk” – ellentétei az erogén zónáknak. Egy vásári képmutogató stílusában ismerteti közönségével a „nagy hisztéria” szakaszait: első periódusa a tetanizmus, a lemerevedés ideje, második az epileptoid, avagy az őrjöngési szakasz, harmadik az extázis, vagyis az elragadtatás ideje, s csak később tér rá a delírium idejére, a negyedik szakaszra.
Ugrálunk az időben. Freud és a riporternő együtt magyarázza, sőt, szemlélteti Hippokratész tanítását, aki szerint az anyaméh testen belüli vándorlása okozza a furcsa viselkedést. A feltételezetten vándorló méhet „hüsztrosz”-nak nevezték, innét ered a hisztéria szó. Egy rövidke jelenetben füstöléses ráolvasásokkal próbálják az eltévedt női szervet jobb belátásra bírni „a régi görögök”, majd rémisztő kúráló eljárások jönnek. Hervasztó információ, hogy a 14. századtól kezdve több százezer, de az is lehet, hogy kilencmillió asszony halálát követelték gyógyító és javító szándékú férfiúi hiedelmek.
 Szvetnyik Kata, Szamosi Zsófia, Sipos Vera |
Hogyan hihetett ön Charcot-nak, aki cirkuszi mutatvány formájában, pénzért mutogatta a betanított, beteg asszonyokat? – kérdik a tudóst. „Oh, kérem… Ahhoz képest, ami addig történt, ez maga volt a tudományos forradalom. Ő végre nem elpusztítani, hanem megérteni akarta őket!” Znamenák Freud professzora kéjjel adja meg magát a kíváncsiak kérdezősködésének, s folytatja a múltat idéző rémmesét. Sipos Vera, Szvetnyik Kata és a riporteri szerepéből gyakorta kibúvó Szamosi Zsófia pedig, mint a tudománytörténet három, tűzről pattant gráciája, bolondos-keserű szemléltető oktatásba kezdenek.
Az üres tér bal oldalán egy függönyökkel körített fürdőkád a fő történések színhelye. Díszlettervező: Szakács Ferenc. Oláh Tímea a korokat épp csak jelző, könnyen alakítható, jelzéses jelmezei parádés gyorsöltözéseket tesznek lehetővé. Hamar kiderül, hogy a nők történelme nemcsak hogy nem egyezik meg a férfiak történelmével, inkább csak a rabszolgatartás korokon átívelő, titkos szertartásainak lehet érezni az időszakokat, amikor mindenható férfiak tűzzel-vassal szerelgetik szabályos formára az asszonynépet. Amilyen szerencsénk van, kikaptuk magunknak Heinrich Kramert, a hírhedt inkvizítort is, akit túlságos kegyetlensége miatt már nyugdíjba küldtek a feljebbvalói. Ekkor volt ideje megírni a Malleus Malleficarium (Boszorkánypöröly) című munkáját, mely a következő időkben kézikönyvként szolgált a máglyára küldendő vagy másként elpusztítandó asszonyok felismeréséhez. Aztán 1768-ban egy uralkodóasszony, Mária Terézia végleg betiltotta a boszorkánypereket. Később ördögűzéssel, hashajtással és érvágással kezdték gyógyítani a „máshogy viselkedő” nőket.
A női magatartászavarok gyógyítása remek üzletággá változott. Szélhámosok és áltudósok jöttek. Znamenák mint doktor Cheyne, a diétás táplálkozás túlsúlyos atyamestere áll előttünk, tömi magába a sült csirkét, s kezeli halálra áldozatát, majd a betegeit botjával „magnetizáló” Franz Anton Mesmer szerepébe lép. Ez utóbbi páciensei, a Rajongó, az igazi Hisztériás és a Feminista csúfondáros bohóctréfák formájában informálnak bennünket az akkori időkről. Időrendben visszaugrunk Charcot-hoz, s máris jön az ő fényképei és kusza eljárásai láttán megvilágosuló Freud, aki kitalálja magának a hipnózist, az álomfejtést s persze, a gyógyító beszélgetést. Azt várná az ember, hogy most majd minden rendeződik, de a hölgyek épp egy nagy gondot okozó leány, az orvosi leiratokban Freud által Dora álnéven nevezett beteg, Ida Bauer 1900-ban megesett – s az apa által fizetett – agresszív félrekezelésének felelevenítését kérik. Nem mondom el, hogy mi történik, a szakmabeliek úgyis tudják ezt, az érdeklődők meg hamar rátalálhatnak a témával foglalkozó cikkekre. Mindenesetre még a Freud-rajongók sem titkolják, hogy a nagyember munka közben inkább egy gyanúsítottat abajgató rendőrfelügyelőre hasonlított, semmint egy orvosra, aki épp segíteni próbál a betegének. „Melyik nő nem Dora?” idézi a színlap a feminista Hélène Cixous-t, aki „a férfihatalom elleni néma lázadás hősnőjeként” tekint szegény Ida Bauerre.
 Fotók: Cservölgyi Zsófia |
A reménykedő nézői várakozással szembe menve, Mikó Csaba és Tóth Réka Ágnes magát a nagy segítőt, Sigmund Freudot is beledöngöli a földbe. E karikaturisztikus akcióhoz remek főszereplőt találtak a könnyed szellemességű Znamenák Istvánban. A történelmi igazságot és az elszenvedett asszonyi kínok miatt talán revánsot is követelő, elszánt női triót is öröm nézni mellette. Szamosi Zsófia mindent tudó kékharisnya riporternője épp oly erőteljes, mint Sipos Vera mindenre elszánt akcionista kisasszonykája. Szvetnyik Katára pedig sokadszorra csodálkozom rá, üdítő lénye a kaposvári A vágy villamosa előadás Stellája óta kedves emlék nekem, most meg pompásan komédiázik.
Enyingi Sárának a közreműködőkről készült képei is díszítik ezt az előadást, melynek alapötletét a Holnap Kiadónál 2013-ban megjelent munka, Andrew Scull: A hisztéria felkavaró története című könyve adta. A Kákonyi Árpád muzsikáját elég rendszertelenül használó mutatványosdi a jelenkor még mindig férfiuralmat sugárzó dokumentumfotóival, s a téma magyar és külhoni utalásaival ér véget. Még azt is fölemlíti egy inzert, hogy Kende Anna 2022. május 5-én lemondott az MTA Pszichológiai Tudományos Bizottságában betöltött tagságáról, az ellen tiltakozva, hogy az MTA egyetlen új női tagot sem választott. Talán nagyobbat szólna ez a befejezés, ha jogos fölháborodásunk kifejezését nem dramaturgiai rejtekutakon közelítené meg a játék, mert ez sok erőt vesz el az elején. Úgy indul, mint egy fáradt középfajú színmű, átvált egy ifjúsági tévéjáték kamerapróbájára, hogy aztán – igen jó színészi szinten prezentált – vérforraló tudománytörténeti antrék sorozata legyen belőle, s a végén szemérmes feminista feliratokat olvashassunk. Akkor tehát ide kívántunk megérkezni? Erről akart volna szólni minden? Nagyon hiányzik az agitatív közéleti színház napjainkból. Állítom, hálásan fogadnánk, ha rögtön az elején ránk néznének, harsányan és erőteljesen megszólítanának, s bevallva, hogy micsoda fölháborító dolgokról szereztek tudomást, közös felfedezésre invitálnának bennünket. Minden közreműködő alkatilag is alkalmas ilyesfajta „gyógyító beszélgetésre”, s a rendezés ritmusa sem hagyna kívánnivalót. Érdemes lenne dolgozni még a produkción, szövegileg is, játékmódját illetően is.