Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„IGEN, BIZONY, FÖNSÉG; S JÓ SZÍNÉSZNEK TARTOTTAK”

Hol a színészünk? / Nézőművészeti Kft., Szkéné
2022. jún. 7.
Hangbejátszást hallunk még a sötétben, részleteket egy álutcarádió műsorából: az előadásban játszó színészek kérdeznek járókelőket háttérzajban a színházról. Egyikük azt mondja, „nem jön át”, „nagyon könnyű lukra futni, nagyon sok a kókler”. „Szerinted van értelme a színháznak? Persze, persze. Szoktál jönni? Nem.” Nagyon jó a tempó, vicces az egyszerű szöveg, már nevetünk is. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Tárnoki Márk rendezése afféle egérfogó-jelenetek láncolata. Katona László csekély olvasási nehézséggel élő rendezőként ismerteti a Három kismalac és a farkas című mesét, amit el is kezdenek színre vinni, de hamar kiderül, hogy a mesének társadalmi, politikai áthallásai vannak, akármennyire is igyekeznek az alkotók ideológiailag semlegesek maradni. Politikai kabarét nézünk.

Szia uram – nézzük, hogyan szerződtetik a színészeket kurzusfilmre zsarolással, manipulációval. Mind értjük az elmúlt évek kultúrpolitikai sajátosságaira való utalásokat: fel vagyunk ajzva a nevetésre. Mucsi Zoltán fásultan üvölt a castingon: hiteles, mély alakítást vár. Scherer Péter a Nagyon fáj című verset mondja üzletemberként, aki csigának képzeli magát – a kiadott, különlegesnek tűnő feladat szerint. Kapa és Pepe fergeteges kabarészínészekké váltak az évek során, mindent tudnak. Illetve annál lényegesen is többet – igaz, itt arra a lényegesen többre nincs szükség.

holaszinesz1
Mucsi Zoltán

Kovács Krisztián a rémálmát meséli. Nem kap levegőt az allergiától, nyitott szájjal alszik. A szája, mint a tapló, kiszárad. Egy politikai rendezvényen színészként színpadon kellene beszélnie, de minthogy „be van taplósodva a szája”, nem tud beszélni. Felébred, és megkönnyebbül, hogy nem színész. Ha kicsit erőltetem, ez is lehet afféle kabarészám, igaz, egész más, finoman önironikus, és egy csipetnyit nyomasztó regiszterben.

Az éppen újragründolt Színműről telefonál egy fiatal asszisztens. Sorra hívja a periférikus alakokat. A felhívottak rendre kioktatják: hol nyelvészeti marhaságokat zagyválnak neki kenetteljesen, hol okoskodnak, hol értetlenkednek az ajánlatán. A részletek nagyon ismerősek mémekből, interjúrészletekből – a karakterek csak annyira elrajzoltak, hogy konkrétan ne lehessenek beazonosíthatók.

A Hol a színészünk? szórakoztató közéleti és politikai helyzetábrázolás következő topikja egy vidéki vízilovas színházi megnyitó. Meghallgatjuk a helyi, majd az állami szintű prominenstől, hogy a víziló őshonos magyar állat, illetve azt, hogy az előkészületekben részt vettek a Fővárosi Nagycirkusz orosz állatidomárjai, állami támogatással. Közben türelmetlenül be-bejön egy fellépésre váró mezítlábas, népi gúnyát viselő helyi zenész, aki első ránézésre leginkább talán Móricz-előadások színreviteléből ismerős figura. A beszédet mondó államtitkár egyebek közt Demeter Szilárd mondatait, gondolatait adja elő emberarcúan, kicsit azon is borzongva, hova került munkaköri kényszerűségből. Ezután következik az Esik eső szép csendesen kezdetű népdal a bugrisnak ábrázolt népművésztől úgy, mint aki cseppet agyalágyult is. Ennél a jelenetnél már nem tudok nevetgélni, ez minden igyekezet ellenére félrement. Itt az egész előadásban alkalmazott módszer, hogy valós helyzeteket túloznak, sűrítenek, színeznek, olyan jelentésváltozást okozott, amit észre kellett volna venniük – ez ebben a formában tudniillik azt állítja, hogy a vidékieknek a legvadabb ökörséget is be lehet adni, mert ab ovo korruptak és/vagy teljesen hülyék. Egészen biztos vagyok abban, hogy az alkotóknak eszük ágában sem volt ilyesmit manifesztálni, de mégiscsak ez történt.

holaszinesz3
Katona László

Kovács Krisztián következő álma, hogy a színpadon tócsává válik, és egy kutya fellefetyeli – mélyen költői, és ha lehet, még inkább kilóg az előadásból. A helyzet pedig fokozódik: formalista színházat csináló világhírű (román?) rendező terrorban instruál. Sajnos nem tud annyival nagyobb baromságot erőltetni, hogy ne higgyük el, akár valós is lehetne. Katona László elvetemülten üvölt, még a nézőtéren is megfagy többekben a vér: kérdezni nem lehet, gondolkodni sem. Ez már nem kabaré, itt már egy összetettebb dologban vagyunk: egyszerre kellene borzadni és nevetni, és nagyon rendben is van, hogy ez nem megy. A legendagyártó sztorizás is a színházcsinálók kitettségéről szól, de ez nincs rám különösebb hatással, mert a legfelszínesebb dolgok kerülnek benne elő.

Színházi bántalmazásról kérdezik az utca emberét, újra hallgatjuk a hangbejátszást. A megszólalók többsége szokásos relativizáló paneleket mond: a problémát nem is értik, és a hatalmaskodóval lojálisak. Ezzel azt állítják a színházcsinálók, hogy ez a többség véleménye a témában? Amennyire viccesnek találtam a nyitó bejátszás ambivalenciáját, annyira nem tudom eldönteni, hogy ennél a résznél mit gondoljak. Amikor Scherer Péter az egyik jelenetben leszerződik telefonon, mint egy professzor debil ikertestvére, akkor is kényelmetlenül érzem magam, és azon gondolkodom, hogy ez biztos elég vicces-e, vagy ezzel csak öncélúan elrugaszkodunk-e a valóságtól.

holaszinesz2
Mucsi Zoltán, Scherer Péter. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Aztán interjút nézünk egy keresztény alkotóval, aki folyamatosan meztelen színészeket tesz színpadra. A riporter eleinte még udvarias, a rendező egyre szomorúbb, meg nem értett művészként pózol, és elmeséli, mennyire személyes viszonya volt a színészeivel, még tortát is sütött nekik. A riporter számonkéri, mégis hogyan gondolta fogdosni a színésznőket, mondván, hogy megmutatja, hogyan kell egy női mellet megfogni: „nem, mint egy tejeszacskót”. Néhányan hangosan nevetnek ezen. Nem tudom, pontosan mi ebben a mulatságos – de ezt nem is rajtuk kérném számon, inkább az alkotókon. A fiktív rendező aztán sarokba szorított állatnak nevezi magát, de a riporter akkurátusan tovább kérdezi – az egész előadásban ez a valóságtól a leginkább elrugaszkodott ötlet, hogy van egy tévé vagy rádió ma Magyarországon, ahol egy ilyen beszélgetés egyáltalán megtörténhet. Majd jön az ismert, aljas magyarázat: amikor sikeres volt a társulat, akkor ez mindenkinek rendben volt. A további néhány részlet pedig emlékeztet Eszenyi Enikő abúzusainak mozzanataira, amelyekről annak idején a színház munkavállalói számoltak be a nyilvánosság előtt.

Lehet, hogy a jó ízlés határain belül maradunk – meg nem mondom, azok hol vannak –, de ha már ennyire a valóságból építkezik az előadás, akkor nem egészen világos, miért keresztény színházcsinálónak játsszák a hatalmi visszaéléseket elkövető színházigazgatót, mert ugyan az efféle abúzus ideológiailag és politikailag semleges, a magyar nyelvű színjátszás valóságában egyelőre mégis sokkal kevesebb (tudomásom szerint eddig egyetlen) olyan visszaélés-bántalmazás derült ki, amit lehetne akár kereszténynek is keretezni. Magyarán nem pont oda bök az előadás, ahova kellene. Igaz, Hamlet se Poloniust akarta leszúrni.

A Hol a színészünk? című előadásban színészi, színházcsinálói perspektívából megélt és ebből megrajzolt valóságmozaikokat nézünk, amiket többféle dokumentatív módszerrel raktak össze az alkotók: az alkotói szándék időszerű, a választott forma izgalmas, de annyi minden marad reflektálatlan, kiforratlan, hogy végül a kérdés sem lesz érdekes, nemhogy a válasz.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek