Jelenetkép, középen Kristin Sampson

Az öt operaházat, a szegedi társulat mellett a brémai, a balti, a rennes–i, valamint a New York–i Dicapo operát összekapcsoló, s épp egy éve útjára indult verseny döntőjében elsőként Cilea kedvelt, az alaprepertoár külső karéjához sorolt dalművével szembesülhetett a közönség, s a tekintélyes, kétkamarás zsűri. A Scribe ügyesen bonyolított színdarabjából komponált, s a címszerepben egy valóságos XVIII. századi tragikát felléptető opera elsősorban három masszív – és igazságosan felparcellázott – slágeráriájáról, valamint a műfaj leginkább kimódolt halálneméről, a mérgezett illatot kibocsátó virágcsokorról ismert. Nem kis feladat a rendező számára követhetővé tenni e változatos kellékekkel operáló, intrikától átszőtt cselekményt, megóvni az előadás zárlatát a nevetségességtől és/vagy a kulisszahasogatástól, s mindeközben elmondani valami érvényeset a címszereplő által többször is felhozott művészlétről, a színházi világról, netán a szerelemről és a halálról.

Adam Diegel és Bódi Marianna

Nos, a Debrecenből ismerős Michael Sturm osztentatíve lemondott a színpadi játékot és a zenei dramaturgiát egyaránt döntő mértékben meghatározó bonyodalom megrendezéséről, s ehelyett teljes érdeklődésével a színháziasság és halál tematikája felé fordult. Merész döntés, ám nem minden alap és nem is minden érdek nélkül való, amennyiben a rendezői écán túl a megvalósításra is akad energia és józan ítélőerő. Az első felvonás még nyújtott némi reményt e tekintetben, hiszen a tükrös öltözőasztalokkal dolgozó színpadkép, a kimért mozgás, a többszörösen, jelmezekben és gesztusokban egyaránt jelzett színpadiasság, a “világot jelentő deszkák” frappáns megjelenítése átgondolt koncepció látszatát keltette. Adriana kis deszkadobogón körülrajongva, s hozzá autogramos fényképeit osztva énekelte a művészi alázatot tárgyazó áriáját (Io son l’umile ancella), s az őszinteség és a teatralitás okos párosítása nem nélkülözte az élményszerűséget. Sajnos, már ebben a felvonásban is kiütköztek az utóbb elhatalmasodó válságjelek: a sápasztott arcú, fekete öltönyös halálfigura unott didaxisa, majd a felvonás fináléjában a színpadra szivárgó élőhalottak (alighanem a Vámpírok bálja valamely előadásáról jöhettek) nem sok örömöt ígértek a folytatásra.

Kristin Sampson

S valóban, a második felvonásban a címszereplő főrangú riválisa, Bouillon hercegné részegen tántorogva, üveggel a kézben énekelte áriáját, hogy a harmadik felvonásra már egy nagyobbacska drogparti dámájaként tündököljön. Az úri társaságban udvariasságból Adrianna is kokszol egy kicsikét (ismert szociálpszichológiai jelenség!), majd mindahányan részt vesznek a felvonás balettbetétjében, amelyben mintha már nem is Paris aranyalmájáért, de inkább egy “arany lövésért” folyna a versengés. A záró felvonásra azután messze magunk mögött hagyjuk a cselekményt, s eddigre már néhány rendezői motívumötlet is a veszteséglistára kerül, csak a kínos, suta vetkőzéssel kísért haldoklás, s a feketeruhás Halál marad, hogy utolsó színpadi gesztus gyanánt szinte Molnár Ferenc Az ördögének zárlatát mímelje.

Bódi Marianna és Cseh Antal. Dusha-Kiss Barbara felvételei.

Hál’ istennek az előadás zenei színvonala nagyban javította a mérleget. A Philippe de Chalendar vezényelte Szegedi Szimfonikus Zenekar rokonszenves teljesítményt nyújtott, s hasonlóképpen méltathatók a szegedi társulat kisebb szerepekben fellépő tagjai is, melyek sorából a Bouillon herceget éneklő Cseh Antal és a sürge abbét (a feliratozás félreértését követve: apátot) alakító Kóbor Tamás külön dicséretet érdemelnek. Az opera négy főbb szerepét, az operaverseny négy résztvevője alakította: Kristin Sampson a címszerepben, a tenor Adam Diegel mint Maurizio, az ugyancsak amerikai Timothy John Sarris mint Michonnet színigazgató és jó szellem, Bódi Marianna pedig mint Bouillon hercegné tehette próbára képességeit. A férfi versengők kevés okot adtak az elragadtatásra, hiszen Adam Diegel tenorja zavaróan hiszteroidnak és olykor szinte már fisztulásnak tetszett, s ezt a benyomást kissé kényszeredett színészi játéka sem ellensúlyozhatta. Timothy John Sarris színében Sherrill Milnes–re emlékeztető baritonja pedig fájdalmasan szűk lélegzetűnek bizonyult, s az alacsony termetű énekes erőfeszítése legfeljebb szimpátiát ébresztett, de nem gyönyört. Annál meggyőzőbb és élvezetesebb volt a két hölgy szereplése. Kristin Sampson szép, erőteljes és kiegyenlített szoprán birtokosa, s rendelkezik az Adriana megfomálásához nélkülözhetetlen primadonna–öntudattal is. Hogy primadonnaságából ezúttal mégis csak három és fél felvonásra futotta, azért alighanem az énekesekkel korántsem mindenkor szolidáris rendezés okolható. Sampson mindenesetre komoly tehetség, akárcsak a nagyszerű Bódi Marianna, aki nem pusztán dús mezzoszopránját ámultatta, de színészi fegyelemből, a drog– és fésűfüggő hercegnő sikerült portréjával is jelesre vizsgázott.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a MEZZO Operaverseny és Fesztivál 2008 gyűjtőlapon olvashatják.

V.ö. Metz Katalin: A maszkok mögött: szerelem és halál
Papp Tímea: Színházba zárva
Albert Mária: Másfajta játékkultúra Szegeden