Szívhangok Társulat: Megeshetne másképp... / Trafó
2022.07.10.

A Szívhangok Társulat Megeshetne másképp… című előadása tragikus képet fest a magyar egészségügy állapotáról, az ott tapasztalható intézményi szexizmusról és rasszizmusról. A bemutató utáni beszélgetés nem oldotta fel, inkább reprodukálta ezeket a jelenségeket. KISS LÓRÁNT ÍRÁSA.

Roma és nem roma nők, anyák, ápolók, védőnők, orvosok, aktivisták, szerelők, rendőrök, katonák. Mind részei valamilyen módon az egészségügyi ellátórendszernek, annak a folyamatnak, amelynek során a nők megismerik saját testüket, világra hozzák és gondozzák gyermeküket. Ki mondhatja meg, hogy mi jó egy kismamának vagy egy újszülöttnek, kinek van joga megmondani, ki a jó anya, vagy hogy mikor, illetve egyáltalán vállaljon-e gyereket egy nő? Ezeket a kérdéseket vizsgálja a Szívhangok Társulat Megeshetne másképp… című előadása.


Jelenetek az előadásból

A Szívhangok Társulat a Norvég Alap által támogatott, 2016-ban indult, Horváth Kata és Oblath Márton társadalomkutatók kezdeményezte Sajátszínház projekt részeként jött létre. A Sajátszínház rendkívül komplex, transzmediális és -diszciplináris munkafolyamat volt, melynek során roma és hátrányos helyzetű emberek, művészek és kutatók a legkülönbözőbb formákban dolgozták fel élményeiket a fotóesszétől a közösségi festésen át a folyamatelemzésig, de a hangsúly mégis a színházon, azon belül is a közösségi színházon volt. Így született a szomolyai és sályi roma civilekből álló Szívhangok Társulat, és az általuk készített Éljen soká Regina! című előadás, amit az ország számos településén, roma és nem roma közönség előtt is bemutattak. 

A Megeshetne másképp... a Szívhangok Társulat új előadása, a Parforum, a Sajátszínház, a Szomolyai Magyar Roma Egyesület, illetve az Emma Egyesület összefogásával, valamint Pados Eszter és Horváth Kata szociodráma vezetők segítségével jött létre. Az Éljen soká Reginához hasonlóan ez is közös kutatási folyamat eredményeként született, melynek során a résztvevő roma nők, anyák, egészségügyi dolgozók, nővérek, szülés körül dolgozó szakemberek, aktivisták a női lét és az anyaság köré épülő intézményrendszerben tapasztalható szexizmussal és rasszizmussal kapcsolatos élményeiket osztották meg és elemezték, hogy végül egy színházi előadást alkossanak belőlük. A munkát még a pandémia sem állította le teljesen, bár Romankovics Edit rendező és Proics Lilla rendezőasszisztens az előadást követő beszélgetésben megjegyezték, hogy érezhető volt, hogy a programban résztvevő orvosok szép lassan, más-más okokra hivatkozva, de eltűntek a kutatásból, így az ő nézőpontjuk teljesen hiányzik a végső alkotásból.

Ha ezt az információt nem tudtam volna, nem lett volna kétségem, hogy szándékosan hagyták ki őket. Az orvosokat mint az egészségügyi hierarchia csúcsán állókat gyakran alig lehet előkeríteni a kórházakban, és az alulfizetett nővérek és saját testükről, gyermekeikről informálódni kívánó páciensek közötti hadakozásban csak hiányukkal vannak jelen. Az, hogy az orvosok jelen nem léte az előadásban nem esztétikai megfontolás, hanem a való életbeli párbeszédre tett kísérlet kudarca, érteti meg velem, hogy az előadást nézve elsősorban a kutatási projektben résztvevő civilek, azaz Báder Renáta, Csörgőné Polgár Andrea, Horváth Barbara, Horváth Rita, Horváth Róbert, Horváth Zsanett, Juhacsek Ildikó, Kádár Szonja, Lakatos Anett, Lakatos Marianna, Lakatos Rudolf, Szabó Róza és Szitai Natália társadalmi valóságát látjuk, az esztétikai szempontok pedig másodlagosak. 

Az ő történeteik vezetik az előadást, a tizenhat éves lányon végrehajtott szüzességvizsgálat, a harmincéves, még gyermektelen nő lekurvázása, a fiatalkorú lány kisbabájának haza nem engedése, a szoptató nőtől való undor mind valós történetek, a szereplők saját tapasztalatai. Az előadás után nekünk, nézőknek is lehetőségünk van a szereplőkkel együtt újrajátszani egy-egy jelenetet, úgy, hogy egy ideális világot, egy emberközpontú egészségügyet mutasson be, ezzel pedig beszállhatunk a megoldáson való közös gondolkodásba. 

A Megeshetne másképp… című előadásban nincsenek professzionális színészek, vannak viszont valódi ápolónők és szülési aktivisták, akik személyesen tanúi voltak számos, az előadásban látható esetnek. A szereplők közül már az Éljen soká Reginában is fellépett például Báder Renáta, Horváth Rita és Horváth Zsanett, rajtuk érződik is, hogy nincsenek zavarban a közönségtől, szavaik nem megírt szövegnek érződnek, és a közös beszélgetésben is egyértelműen jelezték, amikor a nézők félreértették vagy leegyszerűsítették a látottakat.

Az előadás helyszíne egy kórházi váró. A Trafóklubba lépve két egymással szembeállított széksort láthatunk, amik egy kis folyosót fognak közre, az I. sz. Szülészet-Nőgyógyászat, Újszülött Osztály váróját, ami Kiss Gabriella díszlettervező munkája. A játék itt zajlik, a nézők a szereplőktől karnyújtásnyira ülnek, valóban mintha egy váróban, egymás válla fölött hallgatózva értesülnénk a fejleményekről. Belépésünkkor két férfi, a karbantartó és a pandémia miatt oda vezényelt katona gitározik és énekel: a zene fontos eleme az előadásnak, a személyesség, az intim közelség megteremtője nézők és szereplők között.

A Megeshetne másképp... határozott és árnyalt képet ajánl az egészségügyi ellátórendszerről, bemutatva a dolgozók küszködését a forráshiányos rendszerben éppúgy, mint az általuk lekezelt és gyakran nem megfelelően ellátott roma és nem roma nők, anyák sokszor az életveszély határát súroló szenvedéseit. Az előadás jó egyensúlyt talál az intézményi szexizmus és az arra rakódó rasszizmus bemutatása között: bár hangsúlyosak a roma nőket érintő hátrányok, elhangzik, hogy a gádzsókkal sem bánnak különbül sokszor, és egyértelmű, hogy egy nem roma otthonszülő anyukával sem tud a rendszer mit kezdeni; igaz, messze nem kap annyi kioktatást, mint a menyéhez érkező Szabina, aki végül nem viheti haza az unokáját, mert nem “adják haza” a kicsit.

Ez az előadás egyik leghangsúlyosabb témája: ha az anya kiskorú és nincs kijelölt gyám, akkor a kórház nem engedi, hogy az anya vagy bárki más hazavigye az újszülöttet. Az előadásban ezt jelenetről jelenetre értjük meg, nem rágják a szánkba, ami azon kívül, hogy a feszültséget jól fokozó eljárás, bármiféle finomkodás nélkül tárja elénk a szereplők valóságát. Végső soron itt derül ki, hogy mennyire tud hatni ez az előadás: őszinte-e, a maguk teljességében mutatja-e be a résztvevők élményeit. 

Az előadás sokféle emberi sorsot bemutat, de néhol mintha a szereplők szájába olyan szavakat akarna adni, amelyeket ők maguk nem mondanának. Ez különösen akkor feltűnő, amikor az előadás utáni beszélgetésben a szereplők keményebben, kendőzetlenebbül fogalmaznak, mint az előadásban. Az Éljen soká Regina! esetében ez jóval kevésbé volt érezhető, ott őszintébb, lazább, életszerűbb nyelven szólaltak meg. A különbség egyik oka lehet, hogy a szereplők itt jóval kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint az előbbi esetben: eleve nem egy konyhában készülődnek, hanem ki vannak mozdítva saját közegükből, a kórházi váróban látjuk őket, ahol akár azt is megteheti velük a rendszer, hogy nem engedi hazavinni a gyermeküket. 

Az előadást követő beszélgetésben az egész Trafóklub vált közös térré, ahol a nézők is megoszthatták az intézményrendszerrel kapcsolatos tapasztalataikat. Itt főleg az a szempont dominált a beszélgetésben, hogy az előadásban látott bánásmód a nem romákkal szemben is általánossá vált az egészségügyben, sőt a magánegészségügyben is egyre jellemzőbb. A beszélgetésben, bár több néző szerette volna behozni a vagyoni egyenlőtlenségeket és az ezek mentén kialakuló különbséget az egészségügyi ellátásban, a domináns hang továbbra is az maradt, hogy ez nem pénzkérdés, mert mindenkinek egyformán rossz, ami azt mutatja, hogy a pesti közönség egy jelentős része, bár felismerte a problémát saját életében, nem lépett valós párbeszédbe az előadással, annak szereplőivel. 


Fotók: Csoszó Gabriella. A képek forrása: Trafó

Ez köszönt vissza akkor is, amikor a szociodráma vezetők bátorítására a nézők és szereplők közösen újrajátszhattak egy jelenetet, ezúttal úgy, mintha ideális társadalomban élnék: két néző orvos lett, az egyik szereplő vajúdó kismama, aki az orvosok gyámolítására szorul. Itt egy másik szereplő meg is jegyezte, hogy olyan, mintha egy gyerekhez beszélnének. Az orvosszerepbe bújt nézőkön érződött is némi zavar: hisz ők jót akarnak, segíteni szeretnének, ők nem azok a lekezelő orvosok, akikről az előadás szólt. 

A beszélgetés ezen a pontján Regina megjegyezte, hogy ilyen ideális helyzet sose lesz a magyar egészségügyben. Ekkor a nézők, a rendező és a többi szereplő elkezdte győzködni, hogy márpedig lehet tenni azért, hogy ilyen legyen és vannak jó orvosok, sőt az egyik szereplő, aki maga is nővér, elmondta, hogy ő is sok ilyen szülést vezetett már. „De ha ilyenek is vannak, akkor miért van még mindig cigányszoba? Ezt mondjátok meg nekem!” Erre egy néző megkérdezte, hogy nem jobb-e mindenkinek, köztük a romáknak is, ha fennmarad az elkülönítés romák és nem romák között a szülészeten. Ezen a ponton a kései órára hivatkozva lezárták a beszélgetést.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.

Szerző: Kiss Lóránt