A Pannon Filharmonikusok hangversenye
2022.06.02.

A Kocsis Zoltán emlékének szentelt, s az ő születésének 70. évfordulója – „A magyar klasszikus zene napja” – alkalmával rendezett pécsi koncerten két magyar mű ősbemutatóját hallgathatta meg május 29-én a kicsi, de lelkes közönség. MALINA JÁNOS CIKKE.

Először Leszkovszki Albin zenetanár és zeneszerző Müpa-díjnyertes Zongoraversenyét adták elő a Bogányi Tibor által vezényelt Pannon Filharmonikusok Balog József szólójával, majd Gyöngyösi Levente Trianon-oratóriuma, a Lenni vagy nem hangzott fel Váradi Marianna (szoprán), Meláth Andrea (alt), Megyesi Zoltán (tenor) és Palerdi András (basszus), továbbá a nyíregyházi Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma) közreműködésével.


Bogányi Tibor

Aki, mint jómagam is, nem találkozott még Leszkovszki-kompozícióval, imponálónak érezhette, hogy milyen biztos kézzel formált, zenei ötletekben gazdag versenyművel rukkolt elő a komponista. Nyilván kezére játszott saját zongorista-tapasztalata is, mindenesetre a darab talán legszembetűnőbb erénye a kifejezetten nehéz, de remekül hangzó zongoraszólam. Ami a továbbiakat illeti, a zongoraverseny alapvetően a Gershwin és Rachmaninov nevével jellemezhető zenei nyelvből és a hagyományos versenymű-felépítésből indul ki, ehhez adagol – à la Ravel – valamelyes dzsesszes atmoszférát, rögtönzésszerű vonásokat, nyomokban pedig magyaros fűszereket. Vegyük ehhez hozzá, hogy a versenymű – különösen az első tétele – bővelkedik a filmzeneszerű szimfonikus effektusokban, s akkor előttünk áll az a stilisztikai mozgástér, amelyet a szerző kellemesen és színvonalasan, a könnyen befogadható, dallamos zene ideálját követve, kitölt. Legfeljebb azt a kérdést tehetjük fel magunknak, hogy az egyébként sikerült hangszerelés nem lehetett volna-e valamicskét levegősebb, kevésbé túltelített. Így vagy úgy, a darabot nyilvánvaló odaadással és minden szempontból elismerésre méltóan tolmácsolta Balog József, s a precízen játszó zenekar is láthatóan örömmel vett részt a játékban.

Gyöngyösi Levente oratóriuma sokkal komolyabb és komorabb fogantatású alkotás. Eredetileg a trianoni béke 100. évfordulójára készült, bemutatóját azonban mostanáig késleltették a világjárvány következményei. A darab – és ez nagy erénye – nem valamiféle parttalan önsajnálat kifejezése, hanem egy drámai szituáció feldolgozásával reflektál a nemzeti traumára. A szövegíró, Visky András, aki Kolozsváron él, és a zeneszerző, Gyöngyösi Levente, aki Kolozsváron nőtt fel, a város elveszítésének egyik 1919-es, drámai epizódját elevenítette fel egy olyan műben, amelyet legpontosabban talán felvonásnyi méretű oratórikus drámai jelenetként jellemezhetünk. Arról az eseménysorról van szó, amelynek során a Janovics Jenő vezette Nemzeti Színházat a megszálló csapatok, vagyis az új államhatalom kiűzte nem is olyan régen felépített addigi otthonából, a magyar színházi kultúra egy ritkábban emlegetett, kiemelkedő alakjának a példamutató helytállását a középpontba állítva. Az öttételes mű első tétele Janovics naplójából vett idézetekkel mutatja be a tragikus helyzetet; a második egy társulati ülésen játszódik, ahol Janovics meggyőzi színésztársait arról, hogy maradniuk kell; a harmadik a katonai fenyegetést és erőszakot érzékelteti; a negyedik egy demonstrációvá terebélyesedő Hamlet-búcsúelőadást idéz fel, amelynek során szimbólummá emelkedik a híres „Lenni vagy nem lenni” szövegsor; míg a zárótétel egy emelkedett Miatyánk-parafrázis és fohász, a valósággal való szembenézés igényével.


Gyöngyösi Levente

Drámai mozgalmassága és rokonszenves módon nem a világfájdalomra építő megközelítése ellenére ez a szüzsé korántsem problémamentes, és a helyzeten nem javítanak a szövegkönyv feltűnő gyengeségei sem. Így a naplóból kiragadott részletek nehezen tűrik a megzenésítést; hiteltelen és életszerűtlen az a jelenet, amelyben az imént még pánikszerűen menekülni készülő színészek Janovics rövid – ám annál patetikusabb – monológja után átszellemülten tesznek hitet a maradás mellett; a zárótételben rosszul vegyül a szinte elhadart Miatyánk Visky kenetteljes hozzátételeivel; és mindvégig nagyon zavaróan hatnak Visky rendkívül keresett nyelvi fordulatai és – talán szellemesnek gondolt – (kín)rímei, mint az anarchia – Monarchia vagy a Monostor – mon ostor (kurziválás a kivetített szövegben, értelmén e kritika írásakor még gondolkozom). (Egyébként a Hamletből vett híres idézet is hibás, az Arany János-i szent szöveg – és az angol eredeti – szerint nem „ez”, hanem „az itt a kérdés”.)

Mindezekért azonban messzemenően, sőt messze túlmenően kárpótol Gyöngyösi Levente ihletett zenéje. Alkotása a szöveg gyarlóságain felülemelkedve, nagy elhitető erővel formálja zenei élménnyé a mögöttes tartalmakat: a főhős vívódását, az erőszak szüntelenül jelen levő fenyegetését, a végzet feltartóztathatalanságát, a helytállás, hogy ne mondjuk: a hősiesség nyugodt erejét és méltóságát, mindezt kifogyhatatlan és eredeti hangszerelési ötletekkel. Így a teljes második tétel afféle nagyívű accompagnato recitativóként hat, a zenekar barokkos „kommentárjaival”, amelyek a rézfúvósegyüttestől a négy cselló bensőséges hangzású együtteséig más-más hangszereken szólalnak meg. S a vérbeli operaszerző is megmutatkozik egyfelől a kiváló prozódiájú és jól énekelhető vokális szólamokban, másrészt az ezekből a szólamokból a darab rövidsége ellenére körvonalazódó jellemekben. A legdrámaibb harmadik tételben az infernális tartott basszushang fölött megszólaló, elhaló-glissandós fuvolasóhajokkal bevezetett, pianissimo, de feszültséggel telített női kari kórusrecitativo pedig a kórusműveket anyanyelvi készséggel komponáló Gyöngyösire vallott.

Az előadás pedig méltó volt a darabhoz: Bogányi Tibor a tőle megszokott azonosulással és intenzitással dirigált, a kitűnő kórus a dráma fontos tényezőjévé tudott válni, s a zenekar maradéktalanul idézte fel a mű gazdag hangzásvilágát. A kitűnő énekesek pedig, a Pécshez kötődő Váradi Marianna csakúgy, mint az első vonalbeli fővárosi művészek, kivétel nélkül meggyőző, szép teljesítményt nyújtottak.

Helyszín: Kodály Központ, Pécs; időpont: 2022. május 29.

Szerző: Malina János