Bartók Imre legújabb regényében egyszerre kínál fel és parodizál értelmezési kereteket a Jerikó épül című legutóbbi regényéhez és írja újra a Fém című nevelődési regényének és azt átértelmező Láttam a ködnek országát című regényének motívumait és az írást, az irodalmat és a könyvszakmát firtató kérdéseit. Mindezt úgy, hogy a Trilógia „gótikus kisállat-horrorja” helyett többek között Antal Nimród Kontroll című filmjének arctalan gyilkosa, a rémromantika horrorja és a kortárs irodalmi élet adja a gótikus hangulatot, amelyből még jócskán kiveszi a részét a társasjáték-szubkultúra, az alkotói és magánéleti válság és a nagyvállalati komplexumok termelte paranoia.

„Ha még egyszer valaha regényt írnék, alighanem egyetlen motívum körül forogna az egész, jól szerkesztett, világosan határolt, kontúros képpel kezdődne és érne véget.” Ezzel a többfenekű mondattal kezdődik a regény, amit egyrészt nem tudunk a Jerikó épül után nem annak a motívumhalmozással és asszociációs játékokon keresztül egymásba mosódó képekkel operáló, a költői figuratív nyelvet filozófiai fogalmakkal dúsító prózapoétikával való szakításra irányuló vágyként olvasni. Másrészt pedig olyan felütésként is olvassuk, amely pontosan körülírja az elbeszélő vágyait és utal az érzéseire a kis-svábhegyi szuterénben, ahová éppen irodalmi kudarca (korábbi művének sikertelensége) és magánéleti válsága juttatta. Harmadrészt ezt a mondatot kiemelt pozíciójából fakadóan nem tudjuk nem a regény egészére érteni, különösen azzal a regény keretét adó, borzongató nyitó- és záróképpel együtt, amit akár kontúrosnak is nevezhetünk.

De talán éppen a „kontúros” jelző válik ironikussá a Lovecraft Megnevezhetetlen című novellájából vett mottó fényében: „Hozzátette, hogy a »megnevezhetetlen«, »elgondolhatatlan« állandó emlegetése elég gyerekes dolog, valószínűleg ezért vagyok oly kevéssé elismert szerző.” Anélkül hogy alaposabban megnéznénk a mottó egész regényre vetíthető motivikus hálóját a „gyerekes”-től a „kevéssé elismert szerző”-n keresztül az „állandó emlegetés”-ig, inkább nézzük meg a Lovecraft-novella szövegkörnyezetét, ahol ez a vállaltan metapoetikus mondat elhangzik, majd így folytatódik: „Túlságosan szeretem történeteimet olyan látványokkal, vagy hangokkal befejezni, amelyek megbénítják és elgyávítják hőseimet, se szólni, se gondolkozni nem tudnak, hogy elmondhassák, mit tapasztaltak.” – ezzel is előrevetítve egy sírkövön üldögélő, egymással vitázó két jóbarátról szóló elbeszélés zárlatát. A vitájukban az  elbeszélő „gyerekes”-ségével és a megnevezhetetlen utáni vonzódásával a barát a felvilágosodás racionalitásán és a polgári vallásosságon edzett világképét állítja szembe. Vitájuk végén éppen ez a világkép dől össze, de nem az elbeszélő érvei, hanem a rémromantika lovecrafti logikája, vagyis valamiféle megnevezhetetlen és így kontúrtalan természetfeletti, a jó/rossz bináris ellentétpárját kikezdő kozmikus rettenettől.

Az ész álma szörnyeket szül ebben a romantika felvilágosodáskritikáját adó hagyományban és ez aktualizálódik a Bartók-prózában is, már az első regényétől, a Fémtől kezdve. Ebben a prózában, bár megtaláljuk azokat a posztmodern poétikákra jellemző parodisztikus eljárásokat, nyelvi önműködést felmutató asszociációs és variatív logikát, amelyek az Eszterházyn iskolázott olvasót elkápráztatják, de hiányzik belőle EP kozmikus derűje, főúri könnyed iróniája, helyette a metafizikai horror poklát találjuk. És talán azt is mutathatja a Lovak sikere, hogy mostanra az ilyen hagyományokat mozgató poétika nemcsak kinevelte a maga szűk olvasótáborát, hanem az ilyen elmozdulásokra egyre fogékonyabbá válnak az olvasók. Különösen ha nem olyan radikális poétika mentén működik a szöveg, mint a Fém, a Jerikó épül, vagy a Majmom, Vergilius esetében, hanem a történetmesélésre reflektáló, de történetmesélést fel nem adó szövegben gondolkodhatunk, mint a Trilógia, vagy a Láttam… vagy éppen a kritikánk tárgyát adó Lovak… esetében.

Ebből is látszik, hogy radikális poétikai fordulatról nem beszélhetünk Bartók új regényében, hanem sokkal inkább két – többé-kevésbé elkülöníthető – poétikai programról. De talán ez az elkülönítés is sántít, mert ebben az önreflexív életműben a motívumok, témák, kérdéskörök és különböző poétikai eljárások mind a két programban előkerülnek. Ilyen például az önéletrajziság újbóli játékba hozása, vagy játékban tartása a Jerikó épül után, de gyakran éppen a Jerikóban leírtak ellenében. Mindenestre a Lovakban felsejlik az irodalmi élet kulcsregényeként való olvasási lehetőség is, hogy aztán a regény folyamatosan ellenálljon ezen olvasatoknak, mert a kulcsregény bújtatott realista írásprogramja kudarcra van ítélve. Ezt a kudarcot pontosan tudja éppen a fentebb megidézett hagyományból az elbeszélő: „…az egész rémromantika a szakadékok és a bukás, az abszolút kudarc prózája, ennyiben vaskos realizmus, legalábbis nekem mindig is annak tűnt, jóval realistábbnak, mint az azonos címkét viselő irányzat.”

És ha van ambíciója a regénynek, akkor éppen a metaforikus és nem-metaforikus bukás(ok) felmutatása, amelyek nemcsak az elbeszélő személyének testi és lelki épségét veszélyeztetik és nemcsak az általános tapasztalatot példázzák, hanem mélyen beleíródnak a regény motívum- és térszerkezetébe. Kezdve a kis-svábhegyi szuterén alagsorával, folytatva a peron és a sínek közötti távolsággal egészen a finálé alvilágjárásáig, hogy csak néhány példát említsek a regényben megjelenő szakadékokról, de ez a motívum jelenik meg a címbe emelt lovak alakjában is, akiket Radamanthüsz szórakozásból taszított a tengerszorosba, vagy a posztromantikus Tolkien regényéből vett Gollam alakja és az ő állandó metaforikus párjaként feltűnő ókori filozófus, Empedoklész alakja is, akik mindketten végzetük hegyének gyomrába vetik magukat.

Ez utóbbit játssza újra, transzformálja a regény fináléjában, ahol egy társasjátékfesztiválon, mintegy megidézve Tarkovszkij Tükör és Nosztalgia című filmjeinek vagy az ezt a hagyományt továbbgondoló Kusturica Undergroundjának eszkatologikus zárlatát, ahol mindig akad – Pilinszkyvel szólva – egy „megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég”. Vagyis az eszkaton logikája mentén felsorakozik az összes szereplő. De az eszkaton itt sokkal inkább egy másik, David Lynch nevével fémjelezhető filmes hagyomány esztétikája mentén felrajzolt pokoljárásra hasonlít, ahol még egyszer felvonul a regény összes, egymásba gabalyodott, gordiuszi csomóvá összeálló motívuma és kérdésköre. A pokol legmélyebb bugyrából pedig nem úgy szabadul, mint Antal Nimród Kontrolljának ellenőre, hanem mint a végzetes hibát vétő Orpheusz, aki visszapillant kedvesére. És talán éppen ezzel a gesztussal talál vissza régi életéhez és az írás lehetőségéhez. De az epilógusban leírt visszatalálás családi idillje legalább olyan hátborzongató, ha nem még hátborzongatóbb, mint a rémromantika hagyományából táplálkozó Látogató visszatérése a könyv zárlatában.

A Lovak a folyóban integrálja és újrarendezi Bartók Imre életművének motívumait és kérdéseit, mindezt egy kudarctörténeten keresztül, amit akár hátborzongató fejlődésregényként is olvashatunk, amelyből nemcsak egy író kínjairól és egy apa örömeiről, és nemcsak az irodalmi élet kicsinyességeiről, hanem az írás lehetetlenségéről is sokat tanulhatunk. Ebben a regényében sem köt kompromisszumot.