Békés Itala: Hogyan lettem senki?
2022.09.06.

Az Egyetemi Színpad 1967-ben kérte fel önálló est megtartására. „Talán akkor jutott eszembe, hogy megkérdezzem magamtól: Ki vagyok én? Miért is vagyok színész?" – emlékszik vissza Békés Itala. GABNAI KATALIN RECENZIÓJA.

1993-ban az Aqua Kiadónál, aztán 2007-ben az Alexandránál jelent meg ez a menet közben egyre bővülő könyv. Az első két kiadást még a 2015 nyarán elhunyt Koltai Tamás lektorálta, a Magvető Kiadónál most megjelent harmadikat pedig Lakos Anna. Színész-életrajz rég volt rám ilyen hatással. Megpróbálom megosztani az élményt.

Rita Furlani, a bohém édesapját hamar elveszítő, szépséges olasz leány, nehéz természetű anyjával és sok testvérével már Budapesten próbált életben maradni, a múlt század elején. Próbálkozott kalapkészítéssel, fodrászkodással, majd beiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Játszani is kezdett, Pesten színpadon, Berlinben filmen, de történt, hogy megszerette őt a debreceni úridivat-kereskedő fia, Békés István, a későbbi művelődéstörténész, dramaturg, fordító, a mindenkit ismerő, s mindenki által ismert színházi ember. Öt gyerekük született. Debrecenben, az első kisfiú két és fél évesen ivott a mosónő által az asztalon felejtett, lúgköves pohárból, s nem tudták megmenteni. Hamarosan ikreik születtek, Rita, a madonnaszépségű későbbi színésznő, és fiútestvérkéje, akit nyolc hónapos korában vitt el a tüdőgyulladás. Ezután jött világra egy újabb ikerpár, a pompázatosan fejlett, szőke és kékszemű fiú, Békés András, a későbbi színházi- és operarendező, és az egy kiló nyolcvan deka súlyú, sötét vöröske kislány, Békés Itala.

A parányi teremtmény leküzdött minden akadályt, s mint mondja, három éves korától kezdve mindenre emlékszik. „Önfeledten éltem a világban, boldogan lebegve, mindenről megfeledkezve.” A gyerekkori és ifjúi élmények leírásából, de a későbbi történésekből is az derül ki, hogy Békés Itala rendkívül érzékeny, alkotói munkára fogható érzékszervekkel volt megáldva. Ezek  élesítése, edzése, a kiskorában maga szórakoztatására megkezdett gondolatiskolai szertartások megélésétől kezdve, a mindennapi megélhetés küzdelmein át, a szerepekre való fölkészülések nagy és változatos akcióiig folyt. Most, mikor főhősünk 95 éves, az emlékek frissen tartását segíti ez a rendkívüli nyitottság és rögzítő erő.

Szeretett iskolába járni. Az olvasó számára az elemi iskolai gyötrelmek precíz leírása a legmegrázóbb, talán azért is, mert mostani oktatásunk központi elvei fenyegetően haladnak visszafelé, s minden esélyünk megvan a riasztó pedagógiai módszerek visszatérésére.  A bohém család minden gyereke énekelt, táncolt. Az adódó hányattatásokat épp olyan természetességgel fogadták, ahogyan az iskolák léleknyomorító módszereit. 1937-ben Pestre költöztek. Itt aztán, bonyodalmas kezdetek után, Itala találkozott élete egyik legfontosabb alakjával, a Szent Margit Intézet igazgatóhelyettesével, Albina nővérrel. Ahogyan a nővér emléke, úgy a többi fontos ember élménye is káprázatos elevenséggel él ebben a könyvben. Aki elolvassa, érezni fogja, hogy maga a szerző milyen csodálatos közönsége volt a teremtett világnak, s benne saját, izgalmas életének is.

1942-ben befejezte be a negyedik polgárit. Mivel a szülők nagyon nem akarták őt színi pályán látni, s mivel roppant ügyes keze volt, beíratták varrni tanulni Ranolder Klára ipariskolájába. Megtanult hát varrni is. A képek nézegetésének boldogsága, a formák öröme, a kelmék és a tárgyak alakíthatósága egész életét végig kísérte. Talán ezért is van az, hogy akármilyen hétköznapi ruhába vagy színpadi jelmezbe öltözve is mutatja őt egy-egy fénykép, az összehatás egyszerűen hibátlan. Filigrán, nőies, kecses, finom, harmonikus. S ha éppen ellenkező a feladat, mondjuk az elesettség, az öregség, vagy egy minden szabályon túli, groteszk figura megjelenítése a cél – tessék csak ellenőrizni a dokumentumokat! – anyagában és vonalaiban célratörő, festői öltözékben látjuk őt akkor is. Hogy ez hány próbába, vitatkozó ötletelésbe telt időnként, arról is szó esik.

A gazdasági válság éveit, a háború riadóit a nyilas idők borzalma, s vele a család szétszóratása követte, kitörölhetetlen emlékekkel. Függöny mögött hallgatództak, amikor „…egy tizenkilenc éves, szőke, tejfölösképű gyerek arról tartott esti mesét, hogyan ölt először embert, és milyen lelki tusákon ment keresztül, amíg megölte a másodikat. Aztán jött a harmadik, a negyedik, az ötödik… egyszer csak olyan eksztázisba került, hogy elrántotta a függönyt, elővette a fegyverét, és mint az őrült, hadonászott vele. Aztán váratlanul az asztalra borult, és zokogni kezdett, hogy mi lesz a háború után, ha már nem lehet ölni.” Az emberi butaság és kegyetlenség rendületlen bátorsággal történő tudomásulvétele mindvégig ott lüktet az események elmesélése mögött.

Ladányi Ferenc osztályában végzett a színiakadémián. Az első igazi, nyomtatásban olvasható kritika a Színház és Mozi című lap 1949-es számában említi őt: „A Vígszínházban, a Tizenkét hónap mesejátékban új, groteszk komikának tapsol a Vígszínház közönsége. Békés Itala az új színésznő. Meglepően otthonosan mozog a színpadon. Az odaszületettek adománya ez.”

Egy ember, egy beskatulyázhatatlan, ám de sokszor adott szerepkörökbe szorított színésznő a lusta vagy épp csak bátortalan vezetők miatt időnként háttérbe szorult. Kezdetben virgonc kisfiúkat, később fura nénikéket játszattak vele, éveken át. De ő közben felfedezte és kitanulta saját magát. Kapcsolatteremtő zsenialitása folytán szót értett minden élőlénnyel, őserejű kreativitása révén pedig a színpadi műfajok határain is könnyedén át tudott siklani. Kezdettől fogva – tehát már akkor is, amikor még az egész magyar színház a patetikus szavak mámorában bízott – tudta és hirdette a színészi test és a jellé váló mozdulat fontosságát és hatóerejét. Kemény évek alapozták meg későbbi, nagy jelentőségű, saját alkatára szabott ifjúsági műsorait. „Ez volt a csúzlikorszak. Az Úttörő Színház tagjait arról lehetett megismerni, hogy arcukon, lábukon látszott a kétágú, úgynevezett U-szög nyoma. A Tamás bátyja kunyhója egyik előadásán a gyerekek olyan ricsajjal csúzliztak, hogy a hangunkat is alig lehetett hallani. Az U-szögek úgy csattantak a díszlet falán, mint egy hivatalban harminc írógép.”  Rémületes az a tény is, hogy a színészi játékot a közönség soraiból fölhívott okoskák hebrencs nyilatkozatai alapján, vagy a negatív szereplőnek juttatott harsogó tapsot erkölcstelennek tartva ítélte olykor előremutatónak vagy letiltandónak a színház vezetősége.

Az ifjú művész, miközben építi magát, lázasan rögzít mindent, saját világának eseményeiből. Figyeli, s ha lehet, csodálja a nagyobb fényben álló pályatársakat. De, ahogy azt Nemes Nagy Ágnes mondja, az ő szívében „boldogok a tárgyak” is. Minden létező, minden ember vagy esemény megállítja és elgondolkoztatja, határon belül, s később külföldön is. Szerelmek röpítik, bánatok és veszteségek formálják. Csodálatos ritmusérzéke, jelenlétének biológiai ereje hatszáz nézőre épp úgy képes hatni, mint Gutenberg téri Gondolatiskolájának kamaszcsoportjaira.  „Az ország legnagyobb vesztesége az az energia, amely az emberekben kihasználatlanul marad.” – említi több alkalommal.

Talán legendás humorérzékének köszönhető az a nagyvonalúság, amivel saját pályájának zökkenőit képes kezelni. Megtanult nyitott szemmel élni, hogy legyen mit szétosztania a többieknek, s megtanult nem elvegyülni silány közegekben. Ennek, persze, ára is volt. A könyv mindezt pár graciőz oldalpillantással intézi el. A munkaöröm és a tehetséges társak közelsége volt a legfontosabb. Ha a régebbi eseményeknek már nincs is sok tanúja, sokan emlékezhetnek az Örkény Színház Kovalik Balázs által rendezett Borisz Godunovjának nyolcvan évesen megformált, elképesztő, fehér ruhás kislány-figurájára, és szinte mindenki látta Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének szarkasztikus életbölcselettel töltött, madárka méretű takarítónőjét.  

A gondosan szerkesztett kiadvány Hengl Krisztina folyamatos segítségével tudott formát nyerni. Kapunyitási pánikban leledző ifjú színháziaknak, de életközépi ijedelemtől szenvedő pályatársaknak is ajánlható, remek olvasmány ez. A benne idézett, hajdani színikritikák részletei pedig bíztatást adnak napjaink tollforgatóinak is. Szükséges, hogy értő kortársak rögzítsék a színházi eseményt, megörökítve benne a művészt, hisz az adott teátrális élmény jelentőségét – hiába a filmfelvétel  – csakis a kortárs lélek tükrözi vissza igazán.

Élni tanít ez a könyv. Újraolvasni is érdemes.