6. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged
2022.06.01.

Három év kihagyás után visszatértek a dokumentumfilmek a Zsigmond Vilmos Filmfesztivál programjába – olyan letaglózó alkotásokkal, melyekben a magyar társadalom perifériájára szorult csoportjainak életébe nyerhetünk betekintést. CSOMÁN SÁNDOR BESZÁMOLÓJA.

A Szegeden hatodik alkalommal megrendezett Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál szellemiségét névadójától kapta: ezen a versenyen olyan alkotások mérettetik meg magukat, amik kreatív képszervezési készségükről tesznek tanúbizonyságot. A koncepció nem csak Magyarországon hiánypótló, hiszen külföldön is nagyítóval kell keresni azokat a fesztiválokat, amik a rendezés helyett az operatőri munkára helyezik a hangsúlyt. A fesztivál szervezői szerint is nagy kérdés, hogy ezt az aspektust hogyan lehet dokumentumfilmnél, vagy egy animációs alkotásnál megítélni, hiszen az előbbi legutóbb 2018-ban kapott önálló szekciót, míg az utóbbinak ugyan nincs saját kategóriája, mégis legalább 2-3 nevezés bekerül a végső programba. 

A válasz a részletekben rejlik: könnyen vehetjük a dokumentumfilmek képi megvalósítását evidenciának, ám attól, hogy a klasszikus értelemben vett látvány, a kísérletező kamerakezelés kevésbé jellemző rájuk, a kivitelezés mégis sokszor nagyobb kihívást jelent, mint egy konvencionális játékfilm felvétele. Sőt, olyan problémák is előtérbe kerülnek, melyek kifejezetten erre a műfajra jellemzőek: sokszor amatőr színészek a szereplők, alkalmazkodni kell az adott helyszín sajátosságaihoz, esetleg veszélyes környezetben vagy személyekkel kell forgatni, miközben ügyelni kell arra, hogy a film végig megtartsa dokumentarista jellegét, az eseményeket autentikusan, azok teljességében mutassa be. 

Így aztán lehetséges, hogy egy dokumentumfilm esetében nem annak képi világa jut először a néző eszébe pontosan azért, mert a természetességre törekedtek az alkotók: láthatatlanná tették a kamerát, és olyan történeteket meséltek el vele, melyek a hétköznapi ember számára észrevétlenül vesznének a feledés homályába. A film médiumának egyik ontológiai alapvetését követik: láthatóvá teszik a világ azon jelenségeit, melyekkel képtelenek vagyunk szembenézni. Kínzó kérdésekkel „provokálnak”, a választ a nézőkre hagyva öntenek olajat a tűzre, hogy képesek legyünk saját bőrünkön érezni a probléma égető közelségét.

Nincs ez másképp a fesztiválon két díjat (legjobb dokumentumfilm, kritikus zsűri díja) elnyerő Mesék a zárkából című, a Netflixen is elérhető filmmel – már csak azért sem, mert lefedi mindkét korábban említett kategóriát, hiszen olyan dokumentumfilm, amelyen belül az animáció is hangsúlyos szerepet kap. Visky Ábel filmjének felvetése meglehetősen unikális: három elítéltnek lehetősége nyílik arra, hogy mesét írjon kint élő családjának, amit az adott történethez passzoló módon öntenek rövidfilmes formába a készítők. Az elítéltek számára az álom valósággá válik: a film médiuma megteremti nekik a lehetőséget, hogy a mese imaginárius terében (egy esettől eltekintve, ahol ez fizikai térben is teljesül) újra találkozzanak szeretteikkel. 


Mesék a zárkából

A Mesék a zárkából két részre osztható: az első fél órában az elítélt hátterét és családját ismerjük meg, míg a maradék bő ötven perc a filmek elkészítéséről, megtekintéséről, a főszereplők sorsának alakulásáról szól. A három történet három különböző stílust eredményezett, melyeket az elítélt családjával (legfőképp gyerekeivel) ápolt kapcsolata, a mese jellege, valamint a külső körülmények határoztak meg. Gábor pár napos eltávot kap a forgatás idejére, így az ő meséje élőszereplős; Tibor Az aranyhal által inspirált sztorija félig (zöld háttér használatával), míg Zoltán elbeszélése elejétől a végéig animáció.

Ahogy a mesék, úgy a főszereplők sorsa is másképp alakul a kétéves forgatás során: míg az egyik rab teljes büntetésének letöltése előtt szabadulhat, addig a másik még nem sejti, hogy barátnője teljesen megszakítja vele a kapcsolatot. A Mesék a zárkából amellett, hogy Nagy Zágon és Kürtösi István kameráján keresztül betekintést enged a cellák mögött élő emberek hétköznapjaiba, a fesztivál portfóliójába is tökéletesen illeszkedik: a dokumentumfilmes szegmensek, de legfőképp a rövidfilmek megvalósítása a magas szociális érzékenység mellett képi kreativitásával nem csak a versenyprogramból, hanem a dokumentumfilmek mezőnyéből is kiemelkedik.


Ezt levezekelni nem lehet

Az idei programban olyan alkotás is helyet kapott, melyben a nézők közelebb kerülhettek az érem másik oldalához is: a szabadulás utáni élet nehézségeit feldolgozó Ezt levezekelni nem lehet Vilmos történetét meséli el, aki húsz év után sem emlékszik igazán arra az éjszakára, amikor egy veszekedés során részegen megölte általános iskolai barátját. Hajléktalan évei után tanyáján él állataival, amikor gyomorrákkal diagnosztizálják, ami arra készteti, hogy szociális munkásokkal lépjen kapcsolatba. Így ismeri meg Halász Lászlót, aki az együtt töltött idő hatására dönt úgy, hogy dokumentumfilmet forgat Vilmosról. 

Az Ezt levezekelni nem lehet olyan embert állít a középpontba, aki nem mentegeti magát és nem akar feloldozást nyerni: elfogadja, hogy tettének súlyát egy életen át cipeli magával, ám nem adja fel a reményt, hogy kitartó munkával képes lesz hasznos tagjává válni a társadalomnak. Vilmos számára a film megteremti a lehetőséget, hogy szembenézzen múltjával, szociális kapcsolatokat építsen és végső soron elinduljon a feldolgozás rögös útján. Halász László alkotása személyes, mégis átfogó problémára hívja fel a figyelmet: a bűnt elkövető embernek nincs lehetősége sem a szocializációra, sem a munkaerőpiacra való visszalépésre, a kapaszkodót az a néhány szervezet jelenti, amelyet az ott - jobbára önkéntesen, vagy arcpirítóan alacsony bérért - dolgozó személyek lelkiismeretessége, belső morális iránytűje tart életben.


Csak családról ne. A képek forrása: Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál

Hasonlóan hátrányos helyzetben élő diákokat és emberfeletti munkát végző pedagógusokat láthatunk a Csak családról ne című filmben, amely egy különleges tréning folyamatát követi végig. Kis Anna rendezésének egy olyan iskola biztosítja a helyszínt, ahol az oktatási rendszerből kihullott gyerekek tanulnak – vagyis csak próbálják őket tanítani, mivel halmozottan hátrányos helyzetükből adódóan nincs sem motivációjuk, sem céljuk az életben. A hosszasan előkészített foglalkozássorozatra is azért jelentkeznek, mert így nem kell órán lenniük. 

Először tanárok is kevéssé hajlandóak részt venni a projektben: a mindennapos szélmalomharctól és a társadalmi megbecsültség hiányától szorongó, kiégéssel küzdő pedagógusok már szinte minden oktatásba vetett illúziójukat elvesztették. Ebbe a közegbe érkezik meg Győrik Edit egy olyan program ötletével, amely alternatív úton igyekszik fejleszteni a diákok önismeretét, önképét, jellemét és viszonyát saját, kilátástalannak tűnő életükhöz. 

A Csak családról ne egy kölcsönös terápiás módszert mutat meg működés közben: a tanulók és a tanárok is foglalkozásról foglalkozásra nyílnak meg egymásnak, osztják meg eddig gondosan eltitkolt traumáikat, alakítanak ki szorosabb, a másik megismerésén és megértésén alapuló bizalmi kapcsolatot egymással. Kis Anna filmje leginkább azokról a gyerekekről (és felnőttekről) szól, akikről mind a társadalom, mind a rendszer levette a kezét, így perspektíva nélkül tengődnek 18 éves korukig, melyet prostitúció, hajléktalanság, bűnözés, vagy végső esetben öngyilkosság (az egyik, filmben szereplő fiú a forgatás után nem sokkal vetett véget életének) követ.

A Csak családról ne mikroszinten mutatja meg a nagy magyar makrót: az oktatási rendszer felkészületlenül várja a frusztrációval, mentális problémákkal terhelt gyerekeket, akikkel kevés, méltatlanul alulfizetett, túlhajszolt, kizsigerelt, a jogos elismeréstől megfosztott pedagógus küzd nap mint nap.