Szakonyi Károly: Adáshiba / a Játékszín és a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása
2022.11.06.

Egy elidegenedett, végtelenül közönyös család életébe eljöhetne a megváltás, esélyt kaphatnának a jobbra, a változásra, ám ők nem csupán nem kívánnak élni vele, de észre sem veszik a lehetőséget. KÓNYA RITA VERONIKA ÍRÁSA.

Szakonyi Károly Adáshibájának 1970-es, Várkonyi Zoltán rendezte pesti színházi ősbemutatója óta a főbb magyarországi teátrumokat megjárta már a darab, amelyet Ruszt József, Karinthy Márton, Forgács Péter és mások után ezúttal Bagó Bertalan állított színpadra a Játékszín és a székesfehérvári Vörösmarty Színház színészeivel.

Egyszerű nappali és étkező a díszlet, a falra felfestett polcok és dísztárgyak hetvenes évekbeli szobabelső dekorelemeit idézik (díszlet és jelmez: Vereckei Rita). De azért aktualizáltak is az alkotók (dramaturg: Lőkös Ildikó): ha éppen nem a tévét bámulják, akkor okostelefont nyomogatnak az egymás társaságában szemmel láthatóan unatkozó rokonok, a mama pedig Rudolph Valentino helyett Robert Redford mozijait, azaz a némafilmes hőskor helyett már egy hangosfilmes érát sírna vissza. 


Jelenetek az előadásból

A tévé képernyője maga a színpadnyílás, a szereplők az egész előadás alatt a nézőtér felé bámulnak mereven, egymásra csak elvétve néznek. Az összejövetel apropója Bódogék legkisebb fiának születésnapja, erre érkezik a báty, Dönci feleségestül a szülői házba. A nővér, az éppen válságos életszakaszban veszteglő Vanda nemrég költözött haza.

Varga Lili butuska, ám annál tudálékosabb, anyagias fiatalasszonya, Saci perfekt komplementere Döncinek. Figyelme nem nagyon terjed túl a státusszimbólumokon, mélyzöld, „netről rendelt” elegáns overáljában, tökélyre ondolált frizurája alól felszínesen okoskodik, sokszor még férjét is az őrületbe kergetve. 

Kovács Tamás Döncijén is tökéletesen áll az öltöny, a dizájnos szemüveg, a fotelben hanyag eleganciával elnyúlva sugallja, milyen végtelenül untatja az egész családi hepaj, ideig-óráig csak a tévében vetített krimi villanyozza fel. Tulajdonképpen nem az öcs születésnapja miatt jöttek, sokkal inkább azért, hogy a kiszemelt balatoni nyaralóra anyagi támogatást szerezzenek a szülőktől.

A frissen elvált, munkahelyét is feladó Vanda legalább nem a tévé rabja. Ellenben durván depressziós: Xanaxra iszik, és fordítva. Lévay Viktória elkeseredett fekete parókás vampja úgy kapna Emberfi után, mint fuldokló a mentőövért, ám nem tudja felkelteni a férfi érdeklődését. 

Az egész kompániából egyedül a legkisebb testvér, a születésnapos Imrus nyitott a világra. Őszintén érdeklik az eszmények, a tudomány, a Holdra szállás például. A jelenlévők közül az egyetlen, aki meglátja a bérlőben, Emberfiben - aki ráadásul még Krisztosz is - a Jézus-szimbólumot. Neki tűnik fel a tizenkét, rendre látogatóba érkező „ismerős” (a tanítványok), a férfi külleme, palesztinai származása, „csodatételei” (vízből bort csinál, felállítja a mozgássérült szomszédot a tolószékből). Varga Ádám színpompás, Hieronymus Bosch-os pólójában hiába próbálja felnyitni kezdetben még kétségbeesetten, később egyre enerváltabban a többiek szemét, ők vakok maradnak a körülöttük zajló eseményekre: szemellenzőjük kizárólag a tévéből érkező ingereket engedi be. 


A képek forrása: Játékszín

Imre Krisztián hosszú hajú, szakállas Emberfije finoman elegáns Krisztus-paródia. Ilyen szintű közönnyel ő sem tud mit kezdeni, a neutrális nihillel szemben nincs hatalma, fokozatosan le is fagy, még a megállított tévéadást is csak sokadjára sikerül „újraindítania”. 

Kerekes József a szomszédot játssza, aki annyira magányos, hogy inkább jön át tévézni időnként, hogy addig se legyen egyedül. Belépője - kerekesszékével nem fér át a bejárati ajtón - talán indokolatlanul hosszúra nyúlt szerencsétlenkedés, igaz, a nézőtéren kétségtelenül nagy sikert arat. Potyaitalra meg potyatévézésre bazírozik, az sem tűnik fel neki, hogy egyszer csak felugrik a tolószékből, és ezt Emberfinek köszönheti. A vendégség végén visszaül székébe, mint aki tudja, hol a helye - a változás lehetősége meg sem fordul a fejében. 

A Bódog családban a szülők is a figyelmességbe csomagolt figyelmetlenség megtestesítői. A mama mindent ráhagy a papára, aki elvárja, hogy kiszolgálják. Anyuka túlzás nélkül a család szolgája, aki előtt még az ajtót sem képesek kinyitni, hiába van tele a keze, és akit mindenki csak ledorongol, mert útban van, és nem látják tőle a tévét. Zsurzs Kati mamája kedves, a maga értelmezésében szerető anya, önfeláldozó, sértődékeny, de valójában szánni való, mert mindenki semmibe veszi. Behódoló áldozattípus.

Gáspár Sándor apája a tényeket észrevenni nem akaró, az élettel már leszámolt, gyerekeinek épkézláb jövőképet adni képtelen családfő, aki csak üres frázisokat puffogtat, és észérvek híján családfői tekintélyére tud csak hivatkozni, de arra rendületlenül. Bérlőjükről is felszínes információk alapján alkot ítéletet. Azt sem veszi észre, hogy Imrus - akiről azt sem tudja, hogy pontosan hányadik születésnapja van - összecsomagol, és végleg távozik a házból, vagyis Vanda szavaival élve az „akváriumból”. A tévéfetisiszta buborék lakói pedig maradnak, számukra az adáshiba az igazi tragédia. Egyedül Vanda sír kétségbeesetten, ő (még) nem tud kitörni: groteszk zokogásában van valami hátborzongató. 

Egymásra nem figyelés zajlik mesterfokon a szemünk előtt, közöny és képmutatás a javából. Tragikomikus, abszurd önreflexió az este, sőt talán annyira nem is abszurd, ettől aztán különösen aggasztó, hiszen ötven év is eltelt már az ősbemutató óta, már rég nem a tévé a legnagyobb attrakció egy háztartásban, mégis ül az előadás. Csak remélni lehet, hogy hamarosan Vanda is maga mögött hagyja ezt a romboló langymeleg nihilt, amely már idestova fél évszázada létezik, és ma valódibb, mint valaha. 

(Az írás a Játékszínben látott előadás alapján készült - a szerk. megj.)

Az előadás adatlapja a Játékszín honlapján itt található.