Christian Thielemann és a Drezdai Staatskapelle
2022.05.31.

Napjaink legelismertebb német dirigense nem saját renoméját építeni, hanem egy méltán elfeledett szimfónia nagyköveteként jött Budapestre. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

A Drezdai Staatskapelle a maga majd’ ötszáz évével a világ legrégebbi zenekara. Az elődök névsora fantasztikus – Schütz, Weber, Wagner, Richard Strauss, az utóbbi évtizedek nagyjai közül pedig Blomstedt, Sinopoli, Haitink –, de a rezidens zeneszerzőké is, akik között megtaláljuk Sofia Gubaidulinát, Arvo Pärtet és Kurtág Györgyöt is. Karmesterük 2012 óta az a Christian Thielemann, aki 19 évesen lett Karajan asszisztense, vezette a Müncheni Filharmonikusokat és a Deutsche Opert, majd miután operaházakban és koncerttermekben egyaránt győzedelmeskedett, vezetői képességeit Salzburgban (Húsvéti Játékok) és Bayreuthban kamatoztatta. Nagyszerű Beethoven- és Wagner-dirigens, s mint sokan az ő szakmájából, Brucknert is nagyon szereti. Tekintélyt parancsoló termet és céltudatos tekintet: a hatvanhárom éves dirigens először a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben állt színpadra Magyarországon. A Müpa magazinjának borítóján is ő szerepel, Karajan és a Staatskapelle Mesterdalnokok-felvételét, illetve annak kisérőfüzetét tartja a kezében 1971-ből. Tizenkét éves volt, amikor megjelent ez az EMI-album, most ő vezényli a zenekart.


Christian Thielemann

Udvarlás – nyitány – nélkül vágunk a közepébe. Mendelssohn Skót-szimfóniája olyan a Staatskapelle előadásában, mint a tökéletesség névjegykártyája. A hangzás kiegyenlített, a vonóskar olyan feszesen működik együtt, mintha egy hatalmas vonósnégyest hallanánk (antifón felállásban, első hegedűszólam a karmester balján, második a jobbján),  a fúvósok szólói makulátlanok, s mindezek tetejében Thielemannak még koncepciója is van: nagy íveket fog egybe, hosszú fokozásokat csinál, hibátlan szerkezettel építi fel az első tételt, amelyből aztán magától értetődő természetességgel bomlik ki a többi. A második tételül szolgáló rusztikus Scherzóból ugyanakkor kiderül, hogy az együttesnek és a karmesternek könnyedségért, humorért a szomszédba kellene menni. Máskülönben a zord északi tájakat megjelenítő lassú tételhez és a harcias fináléhoz illett ez a németes komolyság, a közönségben pedig nem csak engem ragadott meg Thielemann dinamikára, egyensúlyokra kényesen ügyelő – mérnöki – attitűdje.

A koncert második felében Alexander von Zemlinsky Lírikus szimfóniája csendült fel két énekes, Julia Kleiter és Adrian Eröd szólójával. A drámai szoprán és a hősbariton a szerelem kereséséről, pillanatnyi kielégülésekről és hiányról énekel, de a hét tételes mű során sosem együtt, mindig egyedül.


Fotók: Sächsische Staatskapelle Dresden / Matthias Creutziger

A ritkán hallható bécsi születésű szerzőt sűrű kapcsolatrendszerén keresztül érdemes megismerni: tanára volt Bruckner, pártfogója Brahms, ő maga barátja és tanára (később pedig sógora) lett Schönbergnek. Mellőzött rajongója volt Alma Schindlernek, s csodálója Alma férjének, Gustav Mahlernek, akinél tíz évvel idősebb volt. S talán épp azért, mert rossz generációban született, talán azért, mert az őt körülvevő nagyságok vonzerejétől nem tudott szabadulni, zeneszerzőként sosem érett valódi egyéniséggé, bár zenéjében sokan találtak annyit, hogy érdemesnek tartsák elővenni őt. A Lírikus szimfóniából többek között Lorin Maazel készített ragyogó felvételt, a DG lemezének két szólistája Váradi Júlia és Dietrich Fischer-Dieskau volt.

Zemlinsky sosem volt olyan ihletett melodista, mint Mahler, de hangszerelésbeli megoldásaiban túllépett rajta, olykor Debussy kései impresszionizmusával mutatott rokonságot, a hangnemiséget pedig Strausshoz hasonló szellemességgel feszítette szét. A Lírikus szimfónia romantikus hevületével, R. Tagore indiai költő verseiből összeállított avítt szövegével mintha mégsem illene abba a korba, amelyben született, s ez nem is lenne baj, ha a zenében több invenciót fedezne fel a hallgató. De minden túlságosan hasonlít valami másra a nagymesterek zenéjéből, s ugyanakkor rendre alul is marad ellenükben. A szimfónia így leginkább a zenetörténeti érdeklődésű muzsikusoknak lehet fontos, akik a hiányzó láncszemet keresik Mahler és Schönberg, a kései romantika és a modernizmus között. Nos, talán valóban láncszem a Zemlinsky-mű, de szimfóniának unalmas és hosszú. Viszont, jegyezzük meg, csuda jól volt előadva.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. május 26.

Szerző: Csabai Máté