Park Chan-wook: Decision to Leave / 75. Cannes-i Filmfesztivál
2022.05.29.

A női titokzatosság utáni múlhatatlan, ám kissé régivágású vágyakozás ellenére húsz év után először közelíti meg a feledhetetlen Oldboy színvonalát a dél-koreai kultuszrendező. A cannes-i versenyprogram egyik legkiemelkedőbb darabja. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A bűn ellenállhatatlan csábítása, pontosabban a (feltételezett) bűnös és az üldöző között kialakuló vonzalom a noir műfaj lényege, hiszen így teremti meg azt a morális ingoványt, amelybe a küldetésében magabiztos főhőst a meggyőződései és az érzéki-érzelmi impulzusai között kialakuló feszültség vezeti. 


Jelenetek a filmből

A noir fontos lépcsőfok a nők filmes ábrázolásának emancipációjában, hiszen a femme fatale figurája végre egy aktív, narratív erővel rendelkező figurává emeli a nőt, de ugyanakkor továbbra is a férfi függőségi viszonyaiba zárva tartja. Szinte egy évszázaddal a noir első sikerei után az alaprecept legtöbb esetben nem látszik változni: a férfi rendezők fantáziáját még mindig a titokzatos, a morált érzelmi impulzivitással felülíró, kiszolgáltatottságukban is öntörvényű és elérhetetlen nők mozgatják meg.

Úgy tűnik, a dél-koreai kultuszrendező, Park Chan-wook azzal tért végre vissza legnagyobb sikerének (Oldboy, 2003) színvonalához, hogy elhagyta annak leglátványosabb elemét, az erőszak nyílt és grafikus ábrázolását, ami az utóbbi filmjeiben szinte parodisztikusan öncélúvá vált, és munkásságát egyre érdektelenebbé tette. Ehelyett most egy olyan romantikus neo-noir hibridet forgatott, amelyben a sokszoros fordulatokkal megbonyolított cselekmény célja a főhőssel párhuzamosan a nézőt is a femme fatale ujja köré csavarni. 

A történet középpontjában álló nyomozó az egész rendőrséget mozgató sorozatgyilkos üldözése helyett egy látszólag piti ügybe bonyolódik: ahelyett, hogy gyorsan lezárná a sziklamászás közben magát halálra zúzó üzletember esetét, folyamatosan az idegenkezűség nyomait kutatja. Így kerül képbe a különös szépségű feleség, akinek nem minden klappol az alibijével, és akinek a háza előtt az amúgy is álmatlansággal küzdő és egyre megszállottabbá váló nyomozó hosszú éjszakákat tölt megfigyeléssel.


A képek forrása: Cannes-i Filmfesztivál

A sztori folyamán többször bűnösnek, majd újabb fejlemények hatására ártatlannak, majd megint bűnösnek véljük a végzet asszonyát, azonban miközben megpróbáljuk ezt az európai „fülnek” túlontúl nyakatekert cselekményt követni, szép lassan egy másik, a megszólalás, ábrázolás és kommunikáció természetéről szóló diskurzus rajzolódik ki. Akkor kezdünk ennek a második narratív rétegnek a jelenlétére felfigyelni, amikor egyre hangsúlyosabb szerepet kap az, ahogyan a nyelv cserben hagyja a megszólalót. 

A kínai származású feleség nem beszél tökéletesen koreaiul, ezért folyamatosan fura kifejezéseket használ, vagy segítséget kér kihallgatóitól a megfelelő szó megtalálásához. A szó kudarcán túl azért fontos ez, mert a megszólalást, a vallomást nem individuális tevékenységként állítja be, amelynek során valaki megtalálja a belső, mentális tartalmainak leginkább megfelelő verbális formát, hanem olyasminek, ami a (nyelvtani) szabályok által uralt környezetben és másokkal együttműködésben jön létre. Ilyen esetben azonban milyen ontológiai státusza, milyen igazságtartalma lehet a vallomás által feltárni hivatott valóságnak?

A verbalitás mellett a valóság hiteles ábrázolásának más eszközei is vannak, ilyen nyilván a kép. A vizualitás Park Chan-wook elképesztő precizitással komponált képein különös hangsúlyt kap, és az állandóan látható térfigyelőkamera-felvételek, fotók és monitorképek révén nem csak formailag, hanem tartalmi értelemben is a történet részévé válik. Azonban egy gyönyörű türkiz ruha – amelyet egyes szemtanúk zöldnek, mások kéknek írnak le – a vizualitás megbízhatóságát is aláássa. Ekkor következik korunk legújabb fejleménye, a valóság adatalapú megismerése, hiszen a rejtély végső megoldásában (vagy annak látszatában) kiemelt szerepet játszik egy telefonon véletlenül bekapcsolva felejtett lépésszámláló, ami alapján a gyanúsított mozgása rekonstruálhatónak tűnik.

Park Chan-wook tehát e melodramatikus felhangú noir feldolgozásban valójában az emberi kommunikáció különböző módozatainak elemzését kínálja, azt, ahogyan a személyes intenciók miatt megbízhatatlannak tartott szó, majd a manipulálhatósága miatt talajt vesztő kép után az adat tűnik a valóság egyetlen hiteles ábrázolásának. 

A film igazán izgalmas, ebben az írásban rejtve maradó végső kérdésfelvetése azonban, hogy ezek után mi marad az adat mögötti valóságból. A gyönyörű, nézőjét minden percében székéhez szegező Decision to Leave minden thriller-beütés ellenére elsősorban egy fájdalmas szerelmi történet, amely arról az állandó szakadékról szól, ami bennünket mindenki mástól elválaszt, és arról, hogy miképpen közeledik egymáshoz két olyan ember, akiknek az egyetlen lehetőségük a találkozásra az ellenséges helyzet, a gyanúsítotti állapot fenntartása. Hitchcock klasszikusa után egy újabb gyanú árnyékában fogant szerelem, huszonegyedik századi esztétikával, a mozi dél-koreai nagymesterének kamerájából.

A film adatlapja a Cannes-i Filmfesztivál honlapján itt található.

Szerző: Gyenge Zsolt