Sarokba szorított helyzetben nehéz jó, hosszú távon is kifizetődő döntést hozni, mert az akut probléma azonnali megoldása érdekében egyrészt hirtelen kell dönteni, másrészt olyan áldozatokat kell hozni, amelyek már néhány lépés múlva hiányozni fognak, és ez akár a teljes folyamatot alááshatja. Ezt tanulják meg saját kárukon a cannes-i versenyprogram iráni filmjének főhősei, akik a család egyre szorultabb anyagi helyzetén próbálnak egy hirtelen adódó lehetőség révén javítani. 

Egy ilyen történetet nézve hajlamosak vagyunk a rossz döntést hozó, „buta” szereplőket hibáztatni, azonban sokkal nagyobb a felelőssége az olyan rendszereknek, amelyek képesek szabálykövető, rendes polgáraikat az egzisztenciális szakadék peremére sodorni és tartósan ott tartani. Saeed Roustayi nagy formátumú és kiterjedésű (szinte háromórás) remekében lebilincselő, megható és elkeserítő tablót fest egy ilyen társadalomról.

Jelenetek a filmből

Valahol egy iráni nagyvárosban él a kora harmincas Lejla és korban hozzá viszonylag közel álló fivérei (a pontos sorrendet nem ismerjük meg), némelyikük még mindig az öreg szülők házában, és Lejlát leszámítva mindegyikük szegény és/vagy munkanélküli. Egyikük gyárának hirtelen bezárását és a munkások gumibotos biztonsági őrökkel történő kizavarását végig is követhetjük, a párhuzamos vágásokból pedig kiderül, hogy mindannyian nagyon nehéz helyzetben vannak. 

Azonban a szerencse rájuk mosolyog: egyik fivér egy menő bevásárlóközpont nyilvános vécéjének takarítójaként kihallgatja, amint egy menedzser folyó ügyeinek intézése közben a mosdók üzlethelyiségekké alakításának tervéről beszél telefonon. A talpraesett Lejla segítségével kapnának is az alkalmon, csak a letéthez szükséges összeget kell előteremteni. A rendezőnek a pénz összeszedése – vagyis az összes fivér felkeresése – teremt első körben alkalmat arra, hogy a különböző élethelyzeteken keresztül rámutasson az egyedi életek gazdasági instabilitására, másrészt egy olyan társadalom működésére, amelyet mindenütt az esetlegesség, a pillanatnyiság határoz meg.

A gazdasági-társadalmi szintű problémákon túl a helyzetet tovább bonyolítja a személyes, családi viszonyok kusza hálózata. A nagycsalád, a „klán” nagy tisztelettel bíró keresztapájának halálával új családfőt kell választani, akinek legfőbb feladata az esküvőkön a legnagyobb ajándékot adni azért, hogy a vendégsereg annál bőkezűbben adakozzon (mely családfői adakozás – mint később kiderül, maga is kisstílű álca csupán). A feladatra a szálakat mozgató ravasz rokon számító módon Lejláék idős, naiv, csóró, de a család elismerésére évtizedek óta hiába vágyakozó apját szemeli ki.

Feltűnően sok szó esett már a történetről, mert ebben az elképesztő sodrású filmben minden, az értelmezést segítő lényeges elem a cselekmény folyamatosan érkező apró fordulataiban mutatkozik meg. De ahhoz, hogy igazából érzékeltetni lehessen a Lejla és fivérei atmoszféráját, valójában a párbeszédek utánozhatatlan lendületét kellene felidézni: helyzetről helyzetre, szituációról szituációra a szünet nélkül irtózatosan pergő, szenzációsan megírt dialógusokon keresztül haladunk, amelyek egyszerre görgetik előre a cselekményt, írják le az élethelyzetet a maga komplexitásában és jellemzik a szereplőket. 

A képek forrása: Festival de Cannes

A rendező-író érdeme, hogy a szokványos dramaturgiának az amplitúdó váltakozásai helyett, amelyben az intenzív szakaszokat kisebb pihenők követik, itt a film háromnegyedéig folyamatosan, szinte szünet nélkül emelkedik a feszültség, hogy végül aztán azon a magas platón maradva fejeződjön be. Bizonyos értelemben olyan az egész mozi, mint egy hatalmas perpatvar, amelyben racionális érvek, érzelmi zsarolás és tekintélyekre való hivatkozás keveredik egymással. A szereplők motivációit – amint a közel-keleti történetekben ezt oly gyakran látjuk – ugyanis egyenlő módon határozzák meg a környező világ objektív kényszerei, illetve az, hogy cselekvéseiknek milyen vélelmezhető hatása van közösségükben elfoglalt helyükre, a közeli nyilvánosságban történő megítélésükre, a mások által rájuk vetett tekintetre.

Az immár harmadik filmjénél járó, de még mindig nagyon fiatal Saeed Roustayi sok tekintetben közvetlen leszármazottja az iráni filmművészet azon hétköznapi realizmusának, amely úgy mesél átélhető, megható és ízig-vérig emberi történeteket, hogy közben egyetlen pillanatra sem veszítjük szem elől a kulturális gyakorlatok mindennapokat átitató és meghatározó mivoltát. Ugyanakkor egyelőre még nem tette magáévá a nagy elődök (elsősorban Kiarostami és Panahi) önreflexióját, a filmkészítés gesztusának történetbe emelését, inkább a műfajfilm irányába tájékozódik. Alkotói attitűdje leginkább Asghar Farhadiéhoz áll közel, de történetei annál komplexebbek, rétegzettebbek, és nem terheli őket a túlzott szimbolizmus és a fontosat mondani akarás görcsössége.

A Lejla és fivérei attól igazán gazdag mű, hogy lebilincselő közvetlenséggel és élénkséggel világítja meg a szereplők sarokba szorítottságának teljes dimenzióját. Az életüket ugyanis egyszerre nehezítik meg a helyi tradíciókhoz való ragaszkodás, a legközelebbi családjukhoz fűződő érzelmi viszonyaik és a globalizáció által végzetesen instabillá és kiszámíthatatlanná tett gazdasági folyamatok. Átmenetbe, de elsősorban nem időbeli, hanem térbeli és kulturális átmenetbe szorult társadalom képe rajzolódik ki előttünk, amely a Közel-Keletet mozgató különböző behatások és a belső dinamikák miatt nem képes egyik irányba sem határozottan elmozdulni, ezért kissé elveszetten téblábolva futja ugyanazokat a köröket lassan évtizedek óta. Az iráni filmesek munkássága azonban azért elképesztő, mert századszor is el tudnak bennünket ezekkel a történetekkel varázsolni – ahogy teszi a Lejla és fivérei, ami Cannes-ban végül a kritikusok díját nyerte el.

A szerző a fesztiválon a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének támogatásával vett részt.  

A film adatlapja a Cannes-i Filmfesztivál honlapján itt található.