Kárpáti Péter: Moszkva-Peking Transzszimfónia / Katona József Színház
2022.05.29.

Nem muszáj, hogy legyen követhető sztori, főhős, akivel azonosulni lehet – ezek hiányában még lehet pompás egy előadás. Legutóbb például a Melancholy Rooms volt ilyen. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.


Jelenet az előadásból

A Moszkva-Peking Transzszimfónia című darabnak persze van főhőse, ha ugyan csekély emberi attribútumokkal bír is: a vonat maga. A mozdonyt ugyan nagyon is emberinek, sőt, élettársának, szerelmének tekinti a kalauz, a provodnyica, érthető módon, hiszen huszonnégy éve vele tölti az életét.

És akkor fölszáll a transzszibériai expresszre egy társaság, mégpedig igaziból, többek közt Bodó Viktor és Kárpáti Péter is, és mire az út végére érnek – Pekingbe –, már meg is képződött a darab anyaga. A szerző, Kárpáti szerint minden szó elhangzott, minden epizód megtörtént a valóságban is – ez ugyan, mint tudjuk, csöppet sem számít egy színdarab érvényességének szempontjából. És ugyan tudom, hogy ez nem szerepelt a célok közt, de gyorsan elmondom: nem, nem csinált nagy kedvet a produkció ehhez a vonatúthoz.


Mészáros Béla

Fül és farok – na, ezek nincsenek a darabban; szereplők feltűnnek, történetkezdemény mutatkozik, aztán eltűnnek, és vagy visszatérnek más alakban, vagy nem. A vonatút elején egy nő rájön, hogy a bőröndjét a pályaudvaron hagyta, kétségbeesik – aztán nem látunk-hallunk róla többet. Az állomáson aktív idegenvezető lemarad a vonatról. Az idős férfi, aki a feleségére vár, feljut ugyan, de aztán jó felvonásnyi időre kitűnik a képből. Aztán a második részre – valahol a Bajkál-tó és Novoszibirszk között – „az ember idegei csattogva szétszakadnak”, írja Kárpáti Péter, és „elszabadul a képzelet”. Állatmaszkos emberek bóklásznak tétován, van szülés, meghalás, feltámadás, burját prémvadász, kovács és dohányzó szürkefarkasok. Kicsi Putyin, kicsi ukrán zászló. De eddigre nagyjából feladtuk.


Pelsőczy Réka

Novák Eszter rendezése az írói kavalkáddal – mondjuk zűrzavarnak – igyekszik lépést tartani. Érződik némi erőfeszítés – kétségbeesettnek nem mondanám, de feszítésnek mindenképp –, hogy mi, szegény eltévelyedett nézők valahogyan és valahová kötni tudjuk az egyes figurákat és történéseket; ez hol sikerül egy kicsikét, hol kicsikét sem.

Horváth Jenny díszlete ígéretes: ovális színpadnyílás, változatos helyszíneket mutató forgó, jó a kalauz fotelje, meg az árukészletet tároló babakocsi is, de a legjobb a vége felé teljesen lecsupaszodó látvány, a fantázia – mondjuk őrületnek? – elszabadulásának jelzéseként. Zeke Edit jelmezei közül a második rész elején felbukkanó három árus nő – a szatyrok milyen kellemes látványemlékeket idéznek a régenvolt Fekete tejből – hatalmas merev lebernyege, és Pelsőczy Réka, a provodnyica rózsaszínű dizőz-ruhácskája telitalálat.

És akkor a dizőz elénekli oroszul a millió rózsaszálat. Ez jó. Pelsőczy Réka jó. Még ennek a kalauznak a szomorú sorsából is átjön valami, a hol katonás parancsnokolásból, hol amolyan emberinek látszó érzelmességből.


Keresztes Tamás és Bányai Kelemen Barna

Amúgy is: a Katona színészei kitesznek magukért, és hát tehetségesek mind egy szálig. Az egyik nézőpontból főhős-féleségeknek tekinthető bohócpáros, Keresztes Tamás és Bányai Kelemen Barna nagyjából a cigi utáni vágyakozás és a telefonon játszott sakk terepén igyekszik kihozni a legtöbbet a szerepéből. Gyors replikák, olajozott pörgés – nemigen tudom, ki ez a Fentyeflej és Pszoj, honnan tartanak hová (Moszkvából Pekingbe vagy Vlagyivosztokba, persze), de nem számít, perfekt bohócpár. Egy másik nézőpontból főszereplőnek tekinthető a Frankfurtból (hogyan? miért? mivégre?) odatévedt Moritz, aki persze nem tud oroszul, ezért az üvöltve-szótagolva magyarázás közismert poénja bármikor bevethető. Mészáros Béla jól befészkeli a figurát a zavart lúzer szerepkörébe – el is van ott, és mi is elvagyunk vele. Aztán – már az őrület elszabadulása után – megjelenik egy őrzőangyal-félesége neki, ugyanolyan ruhában, Franznak hívják, és persze ő is német, és Rajkai Zoltán játssza. Nem egészen tudom, miért kell őrizni Moritzot...


Középen: Pálmai Anna és Pálos Hanna. Fotó: Dömölky Dániel

És hát persze hogy öröm látni Ujlaki Dénest, előbb a kopogtató – tudják, aki a vonat kerekeit ütögeti egy kalapáccsal –, majd pedig egy kovács szerepében. Szacsvay Lászlónak pedig van az előadás elején egy párperces néma jelenete, amikor vár valakire (a feleségére, aki vécére ment, mint megtudjuk később); na, ez a téblábolás, várakozás, a nézegetés, ahol mi is célpont vagyunk, ez igazán ígéretes – ekkor még azt hittük, hogy...

És hát – harmadik nézőpontból talán? – ez a gyezsurnaja, vagyis provodnyica, vagyis kalauz; de ezt már mondtam, hogy Pelsőczy milyen jó... Ahogy Pálos Hanna és Pálmai Anna kettőse is, több alakban... Ráadásul amit Pálos Hanna képes csinálni a hasizmával, azzal cirkuszban is felléphetne, tényleg... És ha már cirkusz: Kiss Eszter és a kutya-bőrönd közös jelenete is cirkuszi bohóctréfa, amúgy jó. Különben is jó sok a bohóctréfa, mint afféle menekülési útvonal.

Bezerédi Zoltán egy nagyapa, aki a rá megszólalásig hasonlító unokájával utazik – tolják a vodkát rendesen. A vodka meg: Ulickaja, Ranyevszkaja, Sztolicsnaja... Ja, ez művelt társaság, Csehov utolsó szavai többször is felrémlenek, igaz, hol ennek, hol annak tulajdonítva, de a kultúra fel-felhullámzik a kupékban.

Van zene is – lehetne több. Ha már se fül, se farok.

Az előadás adatlapja a Katona József Színház oldalán található.

Szerző: Csáki Judit