Az ismert antik tragédia cselekményét a jelenben látni annyira meglepő, hogy időnként azon kapom magam, olyan kíváncsisággal figyelem a kibontakozó eseményeket, mintha nem tudnám előre, hova fognak kifutni a szálak. Sikerül újdonságként néznem a darabra, már nem távoli mítosznak, hanem aktuális társadalmi problémának tekintem az olyan kérdéseket, mint például hogy mi az identitásom, kik a szüleim, honnan származom, merre tartok, ki irányítja a sorsomat. Meg azt, hogy tudok-e bűn nélkül élni.

Jelenet az előadásból.

Az előadás már elkezdődött, amikor a nézők a helyüket keresik a nézőtéren. A színpadon rockbanda zenél, a bevonuló tömegen át pedig néhány színész kampányplakátokat hordozva igyekszik átfurakodni. Megnehezítik a néző dolgát, ám egy alapvetően nem részvételi színházi előadásba aligha lehetne jobban bevonni a közönséget az első másodpercektől – túl azon, hogy ezáltal az előadást nyitó tömegjelenet teljesen élethű. Részei vagyunk a tömegnek: ami itt történik, legyen bár kényelmetlen, minden jelenlévőre egyenképpen tartozik. 

Bodolai Balázs Oidipusza államelnökjelölti kampányának legizzóbb pillanatait éli át. Megrohamozza a sajtó, interjút ad a televíziónak, programbeszédet mond, a választópolgárok kérdéseire felel. A több síkon megjelenő videófelvételek – a díszlet háttereként, nagy kivetítőn és az Oidipusz-párt irodájának televíziójában – sikeresen teremtik meg a közéleti főszereplő életének hangulatát. A felvételek folyamatosan azt igyekeznek illusztrálni, amiről az igazi Oidipusz beszél – például a tisztításra szoruló vizek, a természetes környezetükből kiszorított állatok problémáját. 

A színpad fölött visszaszámláló pörög: két és fél óra van a választási eredmények kihirdetéséig, egyben az előadás befejezéséig. Mindez jól fokozza a feszültséget: hiába tudom, hogy Oidipusz ki fogja szúrni saját szemét, amikor kiderül, hogy megölte az apját és az anyjával hált, de hogy mindez hogyan történhet meg a színpadon látott 21. századi értelmiségi polgárokkal, az végig kérdés számomra. Az idő lejárta Oidipusz és Jokaszté számára az ítélet pillanatát jelenti. Az órát nem lehet megállítani: lehetetlen beavatkoznunk a saját sorsunkba.

Jelenet az előadásból.

Nemcsak egy sablonpolitikust látunk, Oidipusz személyiségéről és gondolkodásmódjáról is sokat megtudunk. A fiatal férfi szinte beképzelten magabiztos, el sem tudja képzelni, hogy bármi hiba vagy hiányosság kapcsolódhat hozzá – éppen ebből ered a darab fő problémája is: az államelnökjelölt, tanácsosai akarata ellenére megígéri a népnek, hogy újraindítja az előző uralkodó halálának ügyében folytatott nyomozást, valamint hogy saját származását is hamarosan igazolja. Oidipusz jó vezető szeretne lenni, nem akarja átverni népét, csak éppenséggel fogalma sincs arról, hogy mi az igazság.

Oidipusznál sokkal rafináltabb, hízelkedőbb, kevésbé őszinte és megalkuvásra kész karakter Jokaszté Györgyjakab Enikő alakításában. Érett, modern, vonzó nő. Imádja a férjét, rendkívül büszke arra, hogy családja hamarosan vezető pozícióba kerül, és folyamatosan azon dolgozik, hogy mindenféle felszínes csillogással elfedje – saját maga elől is – aggasztó gondolatait. Ő ugyanis kezdetektől fogva sejti, hogy mi az igazság. Gyakran irritáló a viselkedése – harsány, erőltetetten jókedvű, saját családján szinte átnéz.

Az ünnepi vacsora előtt Tireziász, a jós sötét jövőképet fest Oidipusz előtt, de rébuszokban beszél, így Oidipusz nem érti meg az üzenetet. Váta Lóránd fehér festett maszkot és papi öltözetre emlékeztető fekete zubbonyt visel. Mintha nem is ember lenne, csak egy ösztönös megérzést, vészjósló belső hangot testesítene meg. A többi szereplő emberként tekint rá, de ő nem kapcsolódik hozzájuk, megőrzi már-már bosszantóan nyugodt modorát, és nem mond többet szűkszavú, rejtélyes utalásoknál. 

Az ünnepség az előadás központi jelenete. Itt bontakozik ki a szereplők személyisége, és itt hangoznak el olyan beszélgetések, amelyek az igazság felderítése felé mozdítják a történetet. Megjelenik például Oidipusz nevelőanyja, Meropé is – egy egyszerű, idős hölgy, aki azért jött, hogy figyelmeztesse fiát. Felfedné a titkot, de nem juthat szóhoz: Oidipusz túl elfoglalt, Jokaszté pedig nem engedi őt négyszemközt beszélni fiával. Kicsid Gizella kifinomult és pontos gesztusai révén lesz visszafogott és csendes jelenség a színpadi kavalkádban. Jelenléte meghatározó – őszinte, önzetlen aggodalmat és tisztaságot sugároz. 

Nem véletlenül ő az egyetlen, akivel Antigoné megérteti magát. A fiatal lány Román Eszter alakításában szintén az igazságért, a tisztességért harcol. A szophoklészi szöveghez képest Oidipusz gyerekeiről is komplexebb képet kapunk. A két fiú – Eteoklész  és Polüneikész – újabb témákat hoznak a darabba: kiderül, hogy egyikük homoszexuális, a másikuk meg folyamatosan váltogatja szerelmeit. A Kiss Tamás és Gedő Zsolt által színpadra vitt testvéri kapcsolatban így jelenik meg a harc, a két srác ezekkel bosszantja egymást. Kár, hogy ezek csupán erős impulzusok maradnak, a továbbiakban nem foglalkozik velük senki. 

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház

A viharos összejövetel  után Jokaszté végső ötlete férje és saját maga megnyugtatására az, hogy ágyba csábítja Oidipuszt. A színpadon teljes sötét, a vetítőn Gustave Courbet A világ eredete című festménye jelenik meg. Andrei Șerban a Vajda Noémivel folytatott beszélgetésében elmondja, hogy Szophoklész darabjának lényege nem a nemi szervek köré összpontosul, hanem a világ eredetének titka köré. A kép azonban önmagában mégis ellenkező célt ér el, inkább a nyers szexualitást juttatja eszembe, mint a lét kérdéseivel kapcsolatos elmélkedést.

Az előadásban a feszültség fokozódik, kiderül, hogy Oidipusz fiatalon balesetben ölte meg apját. Jokaszté nem bírja tovább rejtegetni az igazságot: feltárja gyerekkorában Láiosszal kötött házassága és első gyermeke, Oidipusz születésének tragikus történetét. A szophoklészi szöveghez képest itt mélyebben belelátunk Láios személyiségébe, egy zavarba ejtő titkát is megtudjuk: Jokasztét megrázó monológja nem mentesíti a vérfertőzés bűnétől, mégis megértjük, hogy komplexusai, traumái vezérelték őt tetteiben. Rajta keresztül szembesülünk azzal, hogy a lélek „túléléséért” mire képes az ember. 

Bár nézőként már elég közel kerültem az előadáshoz, a videóbejátszások újra és újra leszakítanak az eseményekről. Feleslegesnek és szinte giccsesnek érzem a színpadon eljátszott vagy részletesen elmesélt mozzanatok digitális illusztrálását. A videóbejátszások idővel úgy hatnak, mint a filmek közben berobbanó reklámszünetek.

Az előadás végéhez közeledve Oidipusz és Jokaszté kapcsolata egyre megrázóbb. Látványuk inkább szomorúságot vált ki, mint undort: látni a beteges kapcsolat tragikus gyökereit. Oidipusz ugyan megnyerte a választásokat, de ennek már senki sem tud örülni. Megértik a jós szavait, Jokaszté és Oidipusz még egyszer utoljára szenvedélyesen levetkőzteti egymást, majd a nő öngyilkos lesz, a férfi pedig kiszúrja saját szemét.

Olyan, mintha az előadás többször is véget érne, egy adott pillanatban meg is jelenik a kivetítőn, a „még ne tapsoljanak”, aztán pedig a „vége” utasítás. A néző ilyetén instruálása nem szerencsés megoldás: erőltetett vicceskedés egy tragikus eseménysorozatban. A „vége” feliratnál nullára vált a visszaszámláló, a színészek pedig a Knocking On Heaven’s Door című dalra bekötött szemmel vonulnak ki. Az utolsó utáni záró jelenet egyszerre válik röhejessé és kelt intenzív hatást: a rengeteg szörnyűség után a bűnben nyakig fürdő szereplők egy Bob Dylan-számra vonulnak. Egy képbe sűrűsödik a tragédia lényege: a szereplők végig „zörgetnek a mennyek kapuján”, vagyis igyekeznek értelmesen és helyesen élni, de a sok hazugság vakká teszi őket, ezért nem érhetnek célba.

Az előadás adatlapja a Kolozsvári Állami Magyar Színház honlapján itt található.

(Az írás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. év teatrológia szakának szaksajtó szemináriumán készült. Oktató: Boros Kinga. A szöveg egy korábbi változata megjelent az MME Lipsum című diáklapjában  – a szerk. megj.)