Jerzy Skolimowski: EO / 75. Cannes-i filmfesztivál
2022.05.24.

Friss, merész és komplex mestermű egy veterán filmestől: úgy tűnik, egy magányos szamár viszontagságai hozták el az idei Cannes-i fesztivál első igazi szenzációját. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A szamár vélt csökönyössége, együgyűsége, béketűrése és kitartó teherbírása révén a művészet kiemelkedően fontos és gyakran használt szimbólumává vált már évszázadokkal ezelőtt, így nem feltétlenül meglepő, hogy egy hányatott sorsú szamár története kerül egy film középpontjába. Az a mód azonban, ahogyan ezt Jerzy Skolimowski, a lengyel film nagy és különc figurája teszi, már sokkal inkább. Mert ugyan több mint fél évszázaddal Robert Bresson klasszikusa, a feledhetetlen Vétlen Baltazár (1966) után ő is az újabb és újabb gazdákhoz vetődő állat toposzát használja keretnek, mégis valami nagyon különböző rajzolódik végül ki belőle, ami a bressoni történet árnyékos oldalaként is felfogható. Többszörös jelentésrétegek, az experimentalizmusig merész formai megoldások és mindezek ellenére erőteljes emocionális töltet jellemzi a szamárbőgésről egyszerűen címre keresztelt filmet. 

Kisebbfajta vándorcirkusz porondján tizenéves kislány ad elő látványos trükköket valahol a vidéki Lengyelország egyik szegletében, ám nemsokára az állatvédő szervezetek nyomására bevezetett szabályozásoknak köszönhetően az idomítástól féltett állatokat elveszik a cirkusztól. Főszereplőnk is így kerül új helyre, először egy lovardába kisegítőnek, ahol a lovak nem tűrik meg maguk közt, majd szamarak közé, ahol ő nem eszik, később falusi focidrukkerek vetélkedésének közepébe, majd mind tovább, egy egyre elvontabban értett Európán keresztül, Lengyelországtól Olaszországig. A történet elsőre az állatok érzéketlen kezelése elleni banális tiltakozásnak tűnhet, és a szerző filmvégi felirata („a filmet állatok iránti szeretetből készítettük”) is ráerősíthet erre az értelmezésre, azonban a rendező nagyjából a film harmadánál elkezdi meghekkelni saját projektjét. 

A filmből egyre inkább kikopnak a dialógusok, és egyre nagyobb mértékben veszi át az irányítást az ejzenstejni ihletésű asszociatív montázs, ami azt jelenti, hogy a történettől tematikusan és konkrétságában teljesen idegen szekvenciák jelennek meg rendszeresen. Egyik esetben például – csak hogy érteni lehessen ezeknek merészségét – a szamár sebesülés utáni feltápászkodását erős vörös fénnyel megvilágított, esetlen mozgással ábrázolja, amely akku-lemerüléssel vagy valamilyen szoftverhibával küszködő robotkutya mozgására (!) emlékeztethet minket. Ezeknek az inzerteknek kettős szerepe van: egyrészt rendkívül erős vizuális és hanghatásaik meglepően intenzív érzelmi hatást keltenek, másrészt ezzel egyidőben idegenségük és a realisztikus ábrázolástól való elrugaszkodottságuk éppen eltávolít a sztoritól, és másfajta jelentések keresésére ösztönzi a nézőt. A konkrét szituációk így egyre kevésbé szólnak a szegény szamár kalandjairól, helyette valamilyen nagyobb léptékű kérdéskör kirajzolását, felvázolását célozzák. 

Jerzy Skolimowski karrierjének anyagilag gyümölcsözőbb részét egyértelműen színészként valósította meg, ugyanakkor már a hatvanas évektől kezdve rendezőként is izgalmas filmek alkotója volt. A kilencvenes évek elejétől kezdve azonban hosszú, tizenhét éves, többek között a festészetnek szentelt szünet következett a 2008-as Négy éjszaka Annával című filmjéig, ami új korszakot nyitott filmszerzői életművében. Ekkortól fordult ugyanis a verbalitás minimalizálása és az egyre radikálisabb képi történetmesélés irányába, ami a montázs felértékelődésével járt együtt. Ezen második korszak azért is tekinthető egységesnek, mert bár első ránézésre témájukban különböznek, a 2010-es, Vincent Gallo főszereplésével készült Essential Killing és a most bemutatott című munkákban a formai jegyek mellett olyan erős tematikus összecsengés figyelhető meg, ami egyértelműen tudatos szerzői építkezésre utal.

Talán a kiszolgáltatottak értelmetlen szenvedése fordulattal lehet a legtömörebben leírni utolsó három filmjének közös metszéspontját, ahol a társadalmi helyzetből fakadó kiszolgáltatottságot minden esetben egyfajta fogyatékosság és erőteljes kommunikáció-képtelenség terheli. A mindentől távoli kis lengyel városka krematóriumában dolgozó szegény és megvetett figurájának viselkedése az együgyűség határán billeg (Négy éjszaka Annával), míg az Afganisztánból az amerikai hadsereg által lengyelországi titkos börtönbe szállított „terroristát” a nyelvismeret hiánya és a helyzet teljes kilátástalansága hajszolja őrült kétségbeesésbe. Az új film szamara pedig nem sokra tartott állatként az emberek között mindkettejüknél marginalizáltabb helyzetben van, és megszólalni is képtelen. Amikor ezen későbbi filmjeiben Skolimowski a dialógus egyre erőteljesebb kiiktatása fele mozdul el, egyfajta ellentmondásként mintha pontosan arra utalna, hogy a nyelv magas szintű használata engedhetetlen az emberek világában történő boldoguláshoz. És az, akitől ezt az oktatás (hiánya), a geopolitikai helyzet vagy éppen a természet törvényei megtagadják, vesztésre van ítélve ebben a kegyetlen világban. 

A film további rétegét a történet elrajzoltan önéletrajzi jellegéből kiindulva lehet megragadni, hiszen a kallódó szamár esete akár a sok országban megfordult, valahogy mindenütt kívülállónak maradó Skolimowski sorsának párhuzamaként is olvasható. És innen nézve a különböző élethelyzetek szimbolikus töltete válik fontossá, ugyanis a film végeredményben nem más, mint kirekesztés-variációk szomorú sorozata: látunk elitizmust, a szemben álló felek durvaságát, kifinomult idegenkedést, jóindulatot és annak kihasználását majd félreértését, „keleti” és „nyugati” sztereotípiák önmagukból való kifordulását.

Az meglepő és az avantgárd határát súrolóan kísérletező film. A 84 éves Skolimowski a kilencvenes évek végének Jancsójához hasonlóan olyan vehemenciával mutat példát felszabadultságból, innovativitásból és formai-tematikus merészségből, amit a legtöbb konvencionalitásba és jólneveltségbe süppedt fiatal filmes megirigyelhetne tőle.

A film adatlapja az IMDb oldalán itt található.

Szerző: Gyenge Zsolt