A turné május 14-én Budapesten, a Zeneakadémián kezdődött, és – aznap késő este, illetve másnap – két további koncerttel folytatódott ugyanott. Az ünnepelteknek a hangversenyek közül kettőn is közreműködő Concerto Budapesttel ápolt különösen szoros kapcsolatát jellemzi, hogy a turné hátralevő részében minden országban – Lettországot is beleértve – csupán egyszer lépnek fel (a Concerto Budapest helyett a legtöbb esetben Robert Wicke bohóccal közösen).
 Gidon Kremer |
Az est első műsorszámaként a vendégek léptek pódiumra Raminta Šerkšnytė litván zeneszerzőnő fiatalkori De profundis című vonószenekari darabjával, amely a zenekar megalapítását követő évben keletkezett. Képekben és emóciókban gazdag, mégis finom szövésű, érdekes kompozícióról van szó, amely egyaránt ódzkodik az avantgárd kérlelhetetlenségétől és a poszt-avantgárd másodlagos frissességű kellemességétől. Vagyis jó értelemben hálás koncertdarab, amelyet a karmester nélkül felálló együttes erőteljes kifejezéssel, rendkívül kidolgozottan-kontrolláltan, nem utolsó sorban pedig telt, magvas, magas fényű vonószenekari hangzással adott elő.
A következő műsorszámhoz, Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabjához már egyesítette erőit a két zenekar: a szembeállított két vonóskaron megosztoztak, az ütőket, hárfát, cselesztát pedig magyar művészek szólaltatták meg; a karmester Keller András volt. A polifón nyitótétel mellbevágó élménnyel kezdődött: kiderült, hogy nem csupán a balti zenekar hangzása rendkívül homogén és összeforrott, de a téma első megszólaltatásakor a két zenekar egyesített brácsaszólama is olyan tömören, szinte angolkürtszerű teltséggel és nemes színnel szólalt meg, mintha egyetlen játékost hallottunk volna. Ez a szépen kimunkált, tökéletes mintázás azután a teljes tétel során folytatódott. A precíz és sziporkázó, még pizzicatóiban is erőt sugárzó II. tétel szerkezeti vonalai különösen érzékletesen bontakoztak ki – bár ezt elősegítette a szokatlanul gyors, már-már elsietett tempó is, amelynek következtében úgy éreztem: a hallgatónak nem mindenütt volt elegendő ideje a folyamatok, a váltások, a kicsengések appercipiálására. Megkapó színekben bővelkedett a lassú tétel; a xilofonütések vízcseppjei úgyszólván fizikailag is felüdítettek, a tétel hatalmas fokozása pedig megrázó erejű volt. A zárótétel viharait is látomásos erővel jelenítette meg Keller és az egyesített zenekar – ritkán válik ennyire világossá, hogy itt is hatalmas – az előző tétellel mindegy szembeállított – természeti képről van szó.
 Kremarata Baltica |
Gidon Kremer a koncert második felében lépett pódiumra Alfred Schnittke – pár évvel a Kremerata alapítása előtt – neki dedikált 4. hegedűversenyének szólistájaként. A darab, Schnittkére jellemző módon, nem csupán rendkívüli fantáziával megírt, ragyogóan hangszerelt zene, hanem katartikus hatást is kelt – ezúttal éppenséggel meglehetősen komor, lemondó, bár végül valamiféle kozmikus lebegésben feloldódó kimenetelével. Addig azonban bőségben követik egymást az események, amelyeket a szinte folyamatosan játszó szólóhegedű tart kézben, más és más zenei háttérrel, illetve partnerekkel, kamarazeneszerű hangszercsoportoktól a rézfúvósok fortissimóiig. A szólistára tehát nem csupán technikailag, de koncentrációban is nem mindennapi feladat hárul. Nos, Gidon Kremer ma is a régi: művészi jelenlétének intenzitása révén mindvégig egyenrangú ellenpontját jelentette a teljes zenekarnak, miközben játéka, dallamformálása, hangjának érzéki szépsége is érintetlen. Kremer a hegedűverseny eljátszása után ráadást is adott: Valentyin Szilvesztrovnak, az ukrán zeneszerzés egyik legjelentősebb képviselőjének Szerenád című szólódarabját játszotta el megragadó egyszerűséggel.
A zárószámban, Csajkovszkij Francesca da Rimini című szimfonikus fantáziájában – amelyben ismét Keller András vezényelt, de az egyesített zenekar magyarról balti koncertmesterre váltott – nagyzenekari szinten is bebizonyosodott, hogy két nagyszerű hegedűs zenekarának az egyesítése is csak remek vonóshangzást produkálhat; ezen túlmenően azonban a fafúvósok szólói és a grandiózus rezes kórusok is élményszerűnek bizonyultak. Keller András a Csajkovszkij-hangkölteményeknek ezt a talán legszenvedélyesebbjét elementáris erővel építette fel, miközben a szólamok is mindvégig megőrizték plaszticitásukat. A ráadásban pedig az egyesített vonóskar immár önmagában mutatta meg, hogy milyen varázslatos olvadékonysággal tud megszólalni egyetlen zenekarként.