Éber, lassú tekintet pásztázza az európai kultúrát, testes vagy kicsiny szeleteket metszve ki belőle: a boldogság, a félelem, a szabadság és a melankólia, az életrajz-írás és a családregény éppúgy szellemi kalandozásra csábítja, mint Lars von Trier nő-filmjei, az emlékmű-szobrászat vagy az Örley-kör és az Astoria. De kontemplációs tárggyá emelődik a tűzoltószekrény és a kalucsni, Goya egyik rézkarca és Kleist mitizált halála, Nitsch misztériumjátéka, a múzeumi terek, az európai szellemiség vagy éppen a magyar emlékezéskultúra, pontosabban: amnézia lényegi(nek vélt) sajátosságai, a megírt és megélt Balaton, a New York-i metrózók tekintete – e szűkös keretek között esélyem sincs részletekbe menően tárgyalni Földényi F. Lászlónak most kötetbe foglalt, az utóbbi hét évben publikált, szám szerint harminchárom esszéjét.
Lineárisan olvasva öt fejezetét, Az ész álma a közös hagyományoktól a személyes tárgyig, Európától a némiképp old-fashioned, kalucsnis egyénig vezet. A kötet szerkesztése az esszék egyik specifikumát tükrözi: a jó esszé nemcsak világ-, hanem önfaggatás is egyben, Földényi F. László pedig ezt a kettős kérdezéstechnikát, ezt a belső és bensőséges látásmódot professzionális szinten műveli. Írásai sokszor a személyes tapasztalat, az én-epizód felől indulnak, és térnek rá a tágabb összefüggésekre, vagy épp fordítva, a kollektív képzetektől, eszméktől jutnak el az „én”-ig. De ha az E/1. kevésbé látványosan jelenik meg, az esszének akkor is személyes tétje van, mintegy a létezők, a Sok és az Egy egymáshoz láncoltságának szükségszerűségét illusztrálva. Lacan és Foucault óta tudjuk, persze, hogy az Ego egyedisége nem végtelen, azonban nem is tükörképe valamely transzcendenciának: az „én” történetileg meghatározott, kulturálisan behatárolt társadalmi organizmus, akinek világértése lokális igazságokat, azaz igazságocskákat teremt. Ez a szituált ész esetünkben az aktív, érzékeny, ámde jól kijelölhető módon a nyugati kultúrán nevelődött, fehér értelmiségi tekintet formájában nyilvánul meg, olyan szemként, amely rendszerint felfelé, a mostanában üresnek tartott égre is figyel.
Ez a közelebbről nem meghatározható metafizikus figyelem sok esetben esszencializmust, a Lényeg kutatására és feltárására való törekvést, kategorikus, ám érvekkel alig, egyáltalán nem vagy nem elég meggyőzően aládúcolt állításokat eredményez. Mintha nyolcszáz méteren szeretnénk teljesíteni a maratoni távot – kis terjedelem, hanyag argumentáció, hatalmas tét(el)ek. Így eshet meg, hogy az európai irodalom történetét tizenhárom sorban olvassuk, egy eleve kétségbe vonható állítással felvezetve: „Az európai irodalomnak bármely jelentős korszakára gondoljunk is, az irodalom célkitűzése mindig az volt, hogy ápolja az ember metafizikai kötődését” (30). De hasonlóan problematikus, ugyanakkor idealizált az európaiság „belső” közösségének felskiccelése. A „mindig másként megnyilvánuló, mégis mindenütt alapvetően hasonló európai szellem[et]” és „összetevői[t]: a mérték[et], az erkölcs[öt] és a dinamizmus[t]” (15), de főként a lényeginek gondolt hasonlóságot a – nemcsak európai, hanem globális – kulturális sokszínűség vagy a hajdani erőszakos európai terjeszkedés, a gyarmatosítottak (vagy, teszem azt, a nők) radikálisan más Európa-képe zúzhatja szét. Bár az Egészben látásra törekvés önmagában dicséretes vagy legalábbis érdekes, Földényi Bodrossy Leóra vonatkozó kritikai megjegyzését Az ész álmának nagy íveket sokszor rendkívül kifejtetlenül felrajzoló írásaira vonatkozóan idézhetem: „a szerző, ahelyett hogy tárgyára koncentrálna, a teljes pannon kultúra történetét igyekszik megírni” (372).
A középpontra irányított tekintet (mely középpontról sajnos nem derül ki, hogy valamely Istent, Létet, Szellemet, Ideát kellene-e értenünk rajta), az Egész és a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság iránti elköteleződés dogmatikus és nyilván ideologikus totalizációkat eredményez. Nemcsak, hogy többször, már-már sulykolt módon olvashatjuk az irracionalitás filozófusának, Leszek Kolakowskinak a tézisét, miszerint az ember „a metafizika utáni honvágyra van kárhoztatva” (34., 45., jelöletlenül: 74), de Földényi szerint a transzcendenciával való kapcsolatvesztés, kitüntetett világmagyarázó elvként való alkalmazásának eltűnése indokolja az európai irodalom hanyatlását, szerepvesztését (30-34), a tudás és a műveltség elértéktelenedését (41-42), mi több, a boldogtalanságot (51). Ha az újkori szekularizáció, továbbá a ráció bálványozása tagadhatatlanul hozzá is járult e folyamatokhoz, mégsem kellene démonizálnunk őket.
A fenti kifogások nyilván ismeretelméleti előfeltevéseink különbségeiből, a kontextualista és az esszencialista, a szkeptikus és az idealista látásmódok közti távolságból adódnak. Ám álságos volna azt a látszatot kelteni, hogy Az ész álma mindig túlságosan egyértelmű és univerzalisztikus magyarázatokat kínál. A fentiekben említett éber tekintet ugyanis, ami bizonyos mértékig a modern megfigyelő, a kószáló, a flaneur tekintete, a dolgok lényegére törő erőfeszítés mellett (vagy ennek ellenében) maga is fragmentumokra hasítja vagy ilyenként észleli a világot – pillantása, József Attilával szólva, „metsz” és „alakít”. (S ha már J. A., nem hallgathatom el, hogy egy magyar olvasóközönségnek szánt kötetben fölöslegesen hangsúlyoztatik lírikusunk „magyar” volta: „a század nagy európai költőjét, a magyar József Attilát, aki Budapesten született és nőtt fel” [356].) Amikor pedig választott tárgyát igazán lassan, a letapogatás élményszerűségét, a művel való szoros és dinamikus kapcsolatot végig megőrizve szemléli, alapos és tanulságos elemzéseket olvashatunk. Ilyen intenzív figyelemben részesülnek Jovánovics György, Micha Ullmann és Rachel Whiteread emlékművei, Földényi egyik kedves szerzőjének, Kleist-nak az öngyilkossága, a párizsi melankólia- és dadaizmus-kiállítások, Keats, Shelley, Blake és Kleist magyar félre-, pontosabban megszelídítő-elfojtó fordításai, vagy a Goya-rézkarc címe, „Az ész álma szörnyeket szül”.
Ez utóbbi Földényi pontos analízise szerint kettős jelentést hordoz: 1. az ész vagy a racionalizmus iránti elköteleződés rémséges eredményekhez vezethet; 2. ha ellankad az értelem, az irracionalitás veszi át a terepet. Ráció- és felvilágosodás-kritikájával, a baudrillard-i „Elátkozott Részre”, a kulturális, történelmi lidércnyomásokra, a sötét oldalakra fordított figyelmével Az ész álma épp ezt a kettősséget működteti, de mindenekfelett – az egyes láncolatokat hézagtalanná, egyenes irányúvá formáló eljárásaival, valamint a transzcendencia iránti nosztalgiájával – egyvalamiről, a kiüresedett (vagy kiüresedő) világtól való megrettenésről tanúskodik.