Az Északi
2022.05.19.

Robert Eggers vérgőzös vikingfilmje egy kihalt állatfaj, a középköltségvetésű szerzői zsánerfilm egyik ritka példánya. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az Északiban az a legmeglepőbb, hogy egyáltalán elkészült. Hogy amerikai művészfilmes pszichedelikus akciófilmet forgasson százmillió dollárból? Ki van csukva. Ott, ahol a kockázatvállalást már nem ismerik, beruházni pedig csak brandekbe szokás, nincs nagyon más lehetősége a tehetségeknek, mint zsebpénzből forgatni az álmaikat, vagy elmenni iparosnak az aktuális szuperhősfilmbe. Hogy Robert Eggers komoly stúdiótámogatással, sztárokkal, a rendezői vízióját megőrizve mégis elkészíthette a maga vikingsagáját, az már önmagában egy kisebb csoda.

Eggers A boszorkány című folkhorrorral robbant be hét éve, amely elindította A vezércsel sakkzsenijeként világsztárrá vált Anya Taylor-Joy karrierjét, és csúcsra járatta az újhullámos amerikai horrort egy puritán történettel arról, hogyan torzítja el az ember világképét bárminemű fanatizmus. Rendezőként különleges formaérzékenység és legendás precizitás jellemzi, évekig könyvtáraz a filmjeihez, hogy az utolsó zsanér vagy finn fejdísz is autentikus legyen, ráadásul korabeli nyelven forgat, A boszorkányt például 17. századi angolban, A világítótornyot pedig rusnya matrózszlengben. A világítótorony már Cannes-ban volt szenzáció, és nem csupán Robert Pattinson és Willem Dafoe felejthetetlen alakítása miatt: a fekete-fehér, némafilmeket – főként Stroheimet – megidéző film egyszerre volt tébolyultan expresszionista lelki horror és szénfekete szatíra arról, hogyan zabálja fel az embert a céltalanság és a kietlen unalom, pláne ha nyálkás rémálmok kísértik egy lakatlan szigeten.

Nem csoda, ha ezek után Eggers minden vámpírfilmek ősatyját, Murnau 1922-es Nosferatuját akarta újraforgatni múzsájával, Anya Taylor-Joy-jal, ám hiába állt össze kétszer is a finanszírozása, mindkétszer szét is esett. Másik régi álmát viszont meg tudta valósítani, és igazi sztárszereposztással – még Björköt is sikerült visszacsábítania a filmezéshez 20 évvel a Táncos a sötétben után – leforgathatta brutális vikingfilmjét abból a skandináv történetből, amelyből Shakespeare megírta a Hamletet. A sztori így egyszerre tökéletesen ismerős meg nem is: olyan, mint egy kicsit formabontó Hamlet-adaptáció, amelyben a fiatal herceg ugyanúgy az apját megölő nagybátyján akar bosszút állni, csak itt nem egy tépelődő értelmiségit látunk, hanem egy kockahasúra gyúrt berserker harcost, akinek csak a véres bosszú lebeg a szeme előtt, miközben bolondító beléndeken tripelve gyilkolja halomra a vélt vagy valós ellenségeit.


Ethan Hawke

Az Északi lépten-nyomon kikacsint a Hamletre, de ezt sosem tolakodóan teszi: a most zord látnokot játszó Willem Dafoe koponyájával folytatott párbeszéd, a szexuálisan túlfűtött függönyjelenet, stb. morbidan szórakoztató allúziókat teremtenek, miközben el is lépnek kicsit az elvárásaink elől. Hasonló mondható el a rendező vizuális stílusáról, amit úgy őriz meg, hogy képes a látványfilmek nyelvére adaptálni azt. A hosszú, egyben tartott snittek, a minden részletre kiterjedő autentikusság, a természetes fények néha már a láthatóság határát súroló használata olyan átélt miliőt teremt, amely egyből beszippantja, és több mint két órán át fogva is tartja a nézőt.

Az Északi megbabonázó filmélmény, amely épp az autentikusságának köszönhetően képes mélyebbre rántani a népszerű tévésorozatok (Vikingek, Az utolsó királyság) révén egyre jobban ismert viking mitológiába. Hol egy verekedésig fajuló labdajáték (knattleikr), hol az áldozati rítusok vérfröcsköléssel szimbolikussá tett bemutatása mélyíti el az izgalmakat, miközben Eggers a tőle megszokott módon a természetfelettinek is teret enged, hiszen abban a korban ez volt a természetes: a grandiózus, ősi izlandi tájakra képzelt ártó szellemek és a Valhallába repülő valkűrök úgy jelennek meg, hogy most sem lehet eldönteni, képzelgés vagy a viking valóság az, amit látunk.


Nicole Kidman. Forrás: mafab.hu

Ám hiába űzi tovább Eggers nagyszabásúan a narratív-vizuális trükkjeit, Az Északi mégsem az eddigi életmű megkoronázása. Emeli a léptéket, lecsiszolja – egyenesvonalúbbá teszi – a történetmesélését, erősíti a sztárszereposztást (Ethan Hawke, Nicole Kidman, Alexander Skarsgård), a kitörő vulkán lávafolyamai között játszódó finálé pedig pont olyan grandiózus, amilyet egy ilyen filmtől elvárunk, a végén mégis az lehet az ember érzése, hogy sok hűhó, ennyiért? Sokat ront az élményen, hogy a stúdió nyomására a film nem óészaki nyelven forgott, hanem viking akcentusú angolt beszélnek a színészek, mert a töredezett tőmondatok és a beszüremlő pátosz („a gyűlölet fagyos folyója” és társai) tönkreteszi a párbeszédeket. Ahogy attól sem lehet elvonatkoztatni, hogy Az Északiban minden más kidolgozottabb, vonzóbb, magával ragadóbb a cselekménynél, amely minden morális ambivalenciájával együtt is csupán egy újabb mese a rögeszmés bosszú értelmetlenségéről.

Eggers persze árnyal a képen, nem enged például a hollywoodi happy endnek, pedig annak is felmerül az esélye, s mindenképp a film javára válik, hogy minden szereplőjének az igazságát megérteti velünk, így a hangsúly is átkerül a galád testvérgyilkossal való leszámolásról arra, hogy mennyire gúzsba tudja kötni az embert a merev hiedelemrendszere, vagy a vélt kötelezettségei férfiként. Ám ez még így is a nyugati kultúrkör egyik legtöbbet látott-hallott története, legyen szó akár Hamletről, akár a hollywoodi bosszúfilmekről, Eggers pedig ennek folyásába nem ékel be elég kanyart ahhoz, hogy a konklúziója felérjen ahhoz a lenyűgöző vizuális-filmkészítési tehetséghez, amivel történetét vászonra vitte. Az Északi varázsa addig tart, amíg a film is pereg – a mai Hollywoodban ez sem kevés.

A film adatlapja a mafab.hu-n található.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2022