Heinrich Böll – Bereményi Géza: Katharina Blum elvesztett tisztessége / Budaörsi Latinovits Színház
2022.05.25.

Katharina persze nemigen akar mást, csak azt, hogy békén hagyják. Az állam emberei is, és a mocskos bulvársajtó is, amely durván belegázol a magánéletébe, a legintimebb ügyeibe. Mikor halálra vegzálják az őrszobán, többször megtagadja a vallomást. Mire az államügyész rendre maliciózusan megjegyzi: jogában áll. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Igen, jogában áll egy fiatal házvezetőnőnek, hogy ellenszegüljön a regnáló hatalomnak a jóléti nyugatnémet demokráciában. A hetvenes évek elején vagyunk, a terror a levegőben, s a Zeitung, ama bizonyos, szintén a hatalma csúcsára jutott. 

Heinrich Böll kisregénye, melyből – Bor Ambrus fordítása alapján – Bereményi Géza készített színpadi átiratot, az alakuló európai jogrend boszorkánykonyháiba vezeti be a gyanútlan szemlélőt. Böll érzékeny kamerája a korabeli német viszonyokat pásztázza. Azt vizsgálja, hogyan védi (vagy nem védi) meg az állam az adófizető polgárait a hatalom túlkapásaitól. Vizsgázik a fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmi ágak szétválasztása, s patikamérlegen mérik, meddig terjednek az állampolgári jogok.

Katharina Blum történetét a Katona legendás előadásából (1992) is ismerhetjük, máig előttem van a címszereplő, Básti Juli dacos keménysége, szikrázó indulata, jeges fájdalma. (A krimiszerű játékot a rendező, Ascher Tamás egy akciódráma dinamizmusával és mozgalmasságával vitte színre a Kamrában, írtam anno, a Criticai Lapokban.)

De most Budaörsön vagyunk, a kétezer-húszas évek elején, az új európai háború 73. napján, szügyig a billegő „jogállamban”, nyakig az EU-ban. A címszerepet Hartai Petra játssza. S látjuk a fiatal, érzékeny, öntudatos nőt, ahogy lassan rájön, hogy mi mindent meg lehet tenni vele, s mi mindent ír róla a bulvárlap; hazugságokat garmadával, aljas csúsztatásokkal, szemrebbenés nélkül, mert lám, szabad a sajtó. S a rendőrségen kicsikart vallomást, mit tesz isten, valahogy befújja a szél a „baráti” sajtóba. Hartai igencsak formátumos Katharinája kezdetben naiv, csodálkozó, ártatlan lélek. Csak a szerelméhez akar hű lenni, akit történetesen terrorizmussal vádol az államhatalom. S helyette őt veszi üldözőbe, mármint Katharinát; a kihallgatás folyamata is durva megfélemlítés, a magánszférába való behatolás.


Takács Katalin

Hartai azt játssza el, szépen rajzolt, pontos ívet feszítve elénk, hogy hogyan döbben rá egy fiatal, ártatlan nő a totális kiszolgáltatottságára, s hogyan jut el, megkeményítve személyiségét, a gyilkos indulatokig.

Máté Gábor rendezése messziről indul, s magasra jut. A sokszereplős játék (tizenöten vannak a színen) majdnem minden szereplője erőteljes, hiteles. Chován Gábor bűnügyi tanácsosa eleinte nyers, túlzottan is harsány, de hát meg akarja mutatni, hogy ő az úr a háznál, s lényegében bármit megtehet. Ilyés Róbert államügyésze szolidan szekundál a hatalommal való visszaéléshez. A főfelügyelő (Böröndi Bence) Katharina védelmére kelne, láthatólag nem közömbös neki a lány, de hát ő csak beosztott, mellékszereplő. S feltűnik még a színen egy fiatal fiú a házból (Hencz András), aki Katharina „médiaszereplését” látva cuppan rá a lányra, nyálcsorgató perverzitással.

A szereposztás, mondhatni, hibátlan. Katharina gazdái, dr. Blorna (Mertz Tibor) és dr. Blornáné, a „vörös Trude” (Takács Katalin) árnyaltak, hitelesek. Mertz visszafogottan adja a keménykedni látszó, ám gyakran megfélemlített ügyvéd-papucsférjet, Takács asszonyi vehemenciával védelmezi Katharinát, s látható élvezettel egzecírozza férjecskéjét s a köréjük sereglő férfiakat. Összevillanásaikból olykor jótékony humor is felszikrázik, s némi irónia is átsugárzik az előadásba. Ugyancsak pompás kettőst mutat be Spolarics Andrea Katharina keresztanyjaként és Bregyán Péter a nő élettársaként. Spolarics viháncoló derűvel, dévajul játssza az éles nyelvű asszonyt, Bregyán elharapott tőmondatnyi röpke megszólalásokból villant föl egy emberi sorsot.


Böröndi Bence, Hartai Petra. Fotók: Budaörsi Latinovits Színház

A cselekmény ideje és a játék ideje némi diszkrepanciát mutat. Az előadás jelentős részében hangos óraketyegés hallatszik a háttérből, precízen kimérve, tagolva az időt, mintha csak jelezni akarná, hogy hőseink megszabott koordináta-rendszerben mozogva játszhatják le epizódjaikat. A jelmezvilág (tervező: Keszei Borbála) a hetvenes éveket idézi, Katharina rövidre szabott, lengő szárú nadrágja, kissé ormótlan lakkcipője, Blornáék síszettje lokalizálni látszik az időt, ám a gépírónő már laptopba gépeli Katharina vallomását, s a kihangosított mobiltelefonok csengőhangjai korunkat idézik (igaz, tán az okostelefonok előtti időt). Az időbeli csúszkálás esete forog fenn, mi pedig rácsodálkozhatunk a hajdani szennyes bulvárra, a print-Zeitung hangjára és befolyására, az állammal összefonódott szenzációhajhász sajtó gátlástalanságára (aminél egy ideje már hangyányit durvábbhoz vagyunk szokva). Mikor az epizódok végén a nagy hatalmú Lüding (Kocsó Gábor) mikrofonba darálja a szabad sajtót védelmező álságos, aljas cirádáit, a játék a jelenbe ér, s a közéleti média amorális, hazug manipulációit idézi.

Ekkorra már hatásosan felrajzolódott a mellékszereplők galériája is (a nyitójelenetek zaklatott csoportképeit azért feledném), Kaszás Gergő cinikus, nagyvonalú Aloisáé, a száguldó riporter Tötgesé (Kolnai Kovács Gergely), aki magától értetődő ellenszolgáltatásként akarná magáévá tenni a kiszolgáltatott nőt, s persze Ludwigé (Fröhlich Kristóf), akiből jóformán csak a szerelmes férfit látjuk. Mindeközben rendre halljuk a lehallgatott telefonbeszélgetéseket, amelyeket könnyedén vetíthetünk rá korunk rutinos technikáira.

Katharina, a tisztának megőrzött lélek fölmagasztosul, fénynyalábok (meg sötét, alvilági figurák) gyűrűjében áll a háttérben, mint egy oltárkép.

Budaörsön erőteljesen szólal meg a mű, s szinte végig jó ritmusú a játék. Elég ritkán történik meg, hogy egy kissé döcögősen induló produkció végül felröppen, egészen magas szellemi dimenziókba. Ende gut, alles gut, Máté rendezésével most valami ilyesmi történt.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.