Ray Bradbury: 451 Fahrenheit / Radnóti Színház
2022.05.30.

Tűzzel játszik az, aki a sebesen táguló vizuális kultúra összefüggésében kívánja ráirányítani a figyelmet a folyamatosan szűkülő olvasáskultúra értékeire és fontosságára – elsősorban vizuális eszközökkel. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.


Pál András, László Zsolt

Ray Bradbury legendás disztópiáinak, A marsbéli krónikáknak és a Fahrenheit 451-nek talán legszeretetreméltóbb közös tulajdonsága: a líraiságuk. Nos, akik szeretni fogják a Radnóti Színház új előadását, nem ezért fogják szeretni, nem a líraiságáért. Hanem valami másért. Mondjuk, a színészi játékokkal és vizuális eszközökkel (kamerázással, kivetítéssel, fénnyel) felerősített harsányságaiért, az ugrásra kész nézők rekeszizmait közvetlenül megtámadó gegekért, vagy a globális és lokális kulturális állapotunkat célzó aktualizálásokért. Ez a hangfekvésbeli döntés kitűnik már a főszereplőválasztásból is. És engedtessék meg ennek kapcsán egy léha összevetés: míg Truffaut híres filmadaptációjában a Jules és Jimből már megismert és megszeretett csendesebb karaktert hozza a kiváló Oskar Werner, és ez a visszafogottság volna az ő kényszerű akcionizmusának a bája, addig Nagy Péter István rendezésében az eleve harsány Pál András fojtja le, majd engedi szabadjára a tűzoltó Montag fokról-fokra felébredő indulatát. Másfajta felfogás, másfajta habitus, másfajta hatásgyakorlás. Nincs ezzel semmi baj.

(De ha már szóba került Montag foglalkozása, nem tudom nem feltenni zárójelben a kérdést: vajon miért nem a magyar regényfordításban szereplő „tűzőr” szót vették át a színpadi koncepció kidolgozói, a rendező mellett a színpadi adaptációt szállító Kárpáti Péter és a dramaturg Sándor Júlia? Hiszen így meglehetősen ügyetlenül hangzik az a többször is elsütött belső poén, miszerint vannak olyan lakosai az intézményesített könyvégetésről szóló disztópiának, akik csodálkoznak azon, hogy a „tűzoltók” – a regényben: „firemen”, Lóránd Imre fordításában: „tűzőrök” – réges-régen nem gyújtották, hanem oltották a tüzet. Kicsit olyan akusztikai-szemantikai rövidzárlatot okozhat ez a néző tudatában, mint a Nemes Nagy Ágnes által magyarított Brecht-tanmese, A szecsuáni jólélek „repülő akarok lenni” vágyszólama Jang Szüntől, akit viszont a legutóbbi fordító, Térey János végre „pilótának” nevez. Jó tehát, ha nyelvileg minden részletében átgondolt és kézben tartott anyaggal dolgozik a színház.)

Mindenesetre a tűzoltó Montag kettősgyökerű indulatának tárgya: a könyv. Egyfelől végigkövethetjük felébredő bűntudatát a könyvek elégetése miatt, másfelől pedig csodálhatjuk szenvedélyes kíváncsiságát a könyvek világa iránt, amely egyúttal szolidáris és bajtársias nyitottságot jelent a könyveket olvasó és őrző emberek irányában. Ráadásul a könyvek védelmezőinek veszélyeztetett (a hatóság által módszeresen üldözött és könyörtelenül büntetett) körébe logikusan bevonódunk mi, nézők is, leginkább akkor, amikor a Schneider Zoltán által alakított Faber irányítása nyomán ránk szegeződik az előadáson sűrűn alkalmazott kamera (videó: Karcis Gábor), minek következtében mi válunk - egyfelől megvilágítva a nézőtéren, másfelől kivetítve a színpadon – a regénybeli könyvemberek (a könyveket szóról szóra megtanuló s így emlékezetükben megőrző törvényen kívüliek) színházi megfelelőivé. Valóságos ellenálló kisközösséget alkotunk a Nagymező utcai színház terében. Mint Szókratész tanítványai, vagy mint az üldözött őskeresztények, vagy mint a szabadkőművesek. Vagy mint bármiféle veszélyeztetett szubkulturális csoport.


Béres Márta, Pál András

És hát valóban: egyre szűkül a köre a hagyományos értelemben vett olvasás kulturális gyakorlatát űző maroknyi közösségeknek és elkötelezett egyéneknek. Vannak ugyan popkulturális olvasmányok bőven a piacon, ám a fogyasztói világ egyre inkább az olvasást helyettesítő, sőt ellehetetlenítő egyéb tevékenységekről szól (sokszor még maguk a könyvek is, tudniillik azok, amelyek inkább akarnak hasonlítani egy akciófilmre vagy tévésorozatra, mint, mondjuk, egy Flaubert- vagy Bradbury-regényre). Tűzzel játszik tehát az, aki a sebesen táguló vizuális-technikai-mediális kultúra összefüggésében kívánja ráirányítani a figyelmet a folyamatosan szűkülő olvasáskultúra értékeire és fontosságára – elsősorban vizuális-technikai-mediális eszközökkel. Vagyis bort itat velünk a vízivásról szóló prédikációja során. A borivás persze elkerülhetetlen egy borospincében. Mint ahogyan a vizualitásról sem volna okos és szerencsés lemondani a jelen történő színházában. Még akkor sem, ha a könyvégetéses disztópiát adaptáló előadás a könyvről, a könyvek írásán és olvasásán alapuló, ám a vizualitásra is nyitott kultúránk (lásd Nagy Szent Gergely részben elitista, részben demokratikus állásfoglalását: jótékony képeket a jószándékú írástudatlanoknak!) jelenlegi állapotáról, torzulásairól és veszélyeiről szól. A hiperoffenzív vizuális kultúra fékek és ellensúlyok nélküli térnyerése idején kiszolgáltatott könyv helyzetéről.

Jókora arányérzéket igényel tehát az alkotók feltételezhető munkahipotézisének következetes végigvezetése: az olvasáskultúrát veszélyeztető vizuális kultúra látványtechnikai eszközeivel ágálni az olvasáskultúráért, vagy legalábbis az olvasás hagyományos gyakorlatához köthető emberi értékekről – úgy, hogy az ne legyen működésmódjában és hatásában ellentmondásos, továbbá ne legyen túl ironikus vagy cinikus, és mindenekelőtt legyen benne érvényes pátosz. Így tehát teljesen más összefüggésbe kerülnek most azok a színháznyelvi elemek, amelyek sikerre vitték Nagy Péter István megelőző rendezését a Radnótiban, a Don Carlost. A nagyon hasonló látványlogikát érvényesítő díszlettervező és a jelmeztervező akkor is és most is: Devich Botond és Giliga Ilka. A zenei munkatársak pedig: Dargay Marcell és Csizmás András.


Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A kivitelezés most felemásra sikerült. Van, amikor a technika érvényesen erősíti a színészi jelenlét ironizált pátoszát – például a könyveivel közös tűzhalált választó Mrs. Hudsont alakító Mészáros Blanka és a már említett Fabert játszó Schneider nagyjeleneteiben, de a tűzoltóparancsnok Beatty személyre szabott tragédiáját is kellő erővel viszi végig László Zsolt, miként a fogyasztói szolgáltatások által elfogyasztott tűzoltófeleséget megtestesítő Béres Márta sem hibázik. Ám van, amikor a technika túllő a paródia eredeti célján – például a fogyasztói életformát harsogó négyfős család képernyőn kivetített jeleneteiben (az apa: Widder Kristóf, az anya: Mészáros Blanka, a fiú: Nagy Márk, a lány: Sodró Eliza). Ezek és más hasonló megoldások engem pusztán nevettettek, semmint elgondolkodtattak volna a nevetésről, a nevetés kulturális és színházi körülményeiről. A gondolkodás ezúttal az élményen kívül rekedt. Ezt nevezném nézői tudathasadásnak: egyfelől élvezem azt, ami tagadhatatlanul élvezetes, másfelől meg érzem ennek tényleges helyi értékét, pragmatikus egyoldalúságát, vagy legalábbis féloldalasságát. Röhög az egész színház – mondaná a Tanár úr kérem írója.

Az előadás legemlékezetesebb pillanatait a mozgásával, gesztuskészletével és dallambeszédével hatásos Berényi Nóra Blankának köszönhetem, aki a főhős Montag változástörténetét beindító Clarisse-t játssza a fizikai(nak nevezett) színház köréből érkező Nagy Péter István technikai látványszínházában. Üde, játékos, ha kell, pimasz, és ráadásul zöld. Mint egy mesés tisztásra kitárt ablak.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.