Tűzgyújtó
2022.05.15.

A Tűzgyújtó második filmes adaptációja a szuperhős-sztorik dömpingjében a mutáns-tematika friss megközelítését nyújthatta volna, ehelyett a végeredmény olyannyira banális, hogy műfajának évtizedekkel korábbi, mára már meghaladott jegyeit és problémáit hordozza magán. SÜLL KRISTÓF KRITIKÁJA.

Sok mindenről lehetne beszélni Stephen King Tűzgyújtójának újabb adaptációja kapcsán. A történet főszereplőjét, a pirokinézis földöntúli képességével megáldott fiatal Charlie-t (Ryan Kiera Armstrong) illetően feleleveníthetnénk Szent Johanna legendáját, akit természetfeletti élményei miatt hasonlóan „levadásztak” és fogva tartottak (majd halálra ítéltek) korának elnyomó szervei. A kislány karakterrajza erősen emlékeztet a Johanna-archetípus ártatlanságára, jóságára, különös képességére; King tagadhatatlanul egy modernkori boszorkányüldözés történetét igyekezett elmesélni. 


Jelenetek a filmből

Közelebbi példákat tekintve összevethetnénk Charlie karakterét napjaink egyik legsikeresebb transzmediális franschise-a, az X-Men sztorik hasonló képességű, ikonikus hősével, Jean Grey-jel, és vizsgálhatnánk kettejük kapcsolódását a Főnix tűzmadár mítoszához. Már csupán a két brand műfajisága is érdekes kérdéseket vethetne fel: hogyan lehet közel ugyanazt a mutáns-tematikát két különböző – a szuperhősfilmekre, illetve a horrorra jellemző – hatásmechanizmus segítségével megjeleníteni? Ennek mentén: milyen (eddig nem vizsgált) etikai kérdéseket, vagy akár cselekménybeli fordulatokat okozhat egy komolyabb és drámaibb megközelítés (amit egyébként már a 2020-as Az új mutánsok is megpróbált)? 

A King írásaiban visszatérő amerikai őslakos-figurák és/vagy hiedelmek ideológiai kritikája is izgalmas vetülete lehetne a szövegnek, de egyéb olvasatok is elképzelhetők. Az idei film egyik érdekes aspektusa lehetett volna az amerikai egészségügy és szociális ellátás bírálata. Charlie mutáns-képességeket birtokló családja képtelen beilleszkedni a társadalomba, létük mindenféle nyomát el kell tüntetniük, hogy a hatóságok ne szerezhessenek tudomást ki- és hollétükről. 

Épp úgy, ahogy az Amerikába elvándorlók tömegei, egyfajta “megtűrt” státuszban sanyarognak – a gondok ott kezdődnek, amikor szükségessé válik valamilyen egészségügyi ellátás vagy beavatkozás. Mikor Charlie dühében meggyújtja édesanyja karjait, az égési sebek ellátásával nem mehetnek kórházba, mert nyomban feltűnnének a hatóságok radarjain. Hiába azonban a szándék és a sok lehetőség, e felvetések mind feltételes módban maradnak, mert a 2022-es Tűzgyújtó képtelen saját létjogosultságát, sőt, film mivoltát megindokolni. 


A képek forrása: MAFAB

A filmnek (mint művészeti formának) nyelve van, a mozi egy másfél-két órás kommunikáció. A néző és a film párbeszédet folytat egymással, majd ez a kommunikáció és annak tanulságai konkrét formát öltenek a megtekintést követő diskurzusokban; ennek pedig egyik formája lehet a filmkritika. Azonban amikor a kommunikációban az egyik fél még rendkívül éretlen, tapasztalatlan, mondhatni „kiskorú”, ellehetetlenülnek a bármiféle műveltséget előfeltételező témák; a történet vagy reprezentáció kulturális előképeinek keresése, az asszociációs gondolatkísérletek, vagy a lélektani (ne adj’ isten pszichoanalitikus) megfejtések. 

Ehelyett sokkal inkább alapszintű, fundamentális problémákat kell boncolgatnia az elemzőknek. A filmkritikus ilyenkor kellemetlen helyzetben találja magát; olyan technikai, filmkészítési, forgatókönyvírói munkálatokat kell kifogásolnia, és azok helyett alternatív megoldásokat javasolni, amikhez legfeljebb közvetett módon ért. Elméleti képzettségét megtagadva, a mű ideológiai kritikája, vagy „mondanivalójának” fejtegetése helyett az alkotók – a rendező, vágó, hangmérnök, zeneszerző stb. – pozíciójába kényszerül, és technikai szinten kell keresnie a probléma forrását. 

A kritikus ilyenkor egy egyetemi filmkészítő kurzus közepén találja magát, ahol tanárként próbál javaslatokat tenni diákjainak arra vonatkozóan, hogyan fejlesszék tovább filmterveiket. A gond csak az, hogy ilyen típusú diákfilmek maximum ugródeszkát jelentenek kezdő rendezők munkásságában és nem kerülnek világszerte forgalmazásba – okkal. A Blumhouse producerei (mind a tizenhárom – nehéz elhinni) mégis úgy gondolták, érdemes mozikba küldeni Keith Thomas második nagyjátékfilmjét ebben a formában. 

Thomas filmjének élvezeti faktorát erősen csorbítja a tény, hogy azt a 80-as években talán még újnak mondható, mára már a szuperhősfilmek dömpingjében banálisnak ható, pofonegyszerű mutáns-narratívát – a regénnyel, és a ‘84-es adaptációval ellentétben – még laposabbá teszi teljesen lineáris történetvezetésével. Semmi meglepőt, semmi (múltbeli) titkot vagy fordulatot nem tartogat közönsége számára a film; nincs olyan információ, ami velőtrázóan újnak hatna, se a jelen mozikultúra, se a film saját kontextusán belül. A másfél órás játékidővel Thomas a karakterfejlődés ívéből farag le, elhanyagolva fontos karakter-pillanatokat, így a szereplők tettei helyenként irracionálisnak tűnnek, a végeredmény pedig összecsapottnak hat. John Carpenter lassú, atmoszférikus filmzenéje hiába stílusos, az így is esetlen tempóban haladó, lényeges dramaturgiai pontokat nélkülöző alkotás még fakóbbá és haloványabbá válik tőle.

A felsoroltak mellett olyan további alapvető problémáktól szenved a Tűzgyújtó, amik évtizedekkel korábbi, mára meghaladott filmtermések sajátjai, így a nézők nem látványosan kiütköző gondokkal találják szembe magukat, talán meg sem tudják azokat nevezni, az élmény mégis hatalmas űrt és megannyi kérdőjelet hagy maga után. Ezek közül csak egy a bántóan lineáris cselekmény, aminek lebontását már a ‘40-es évek film noirjai megkezdték, és aminek ellenstratégiái (a non-linearitás, az epizodikusság, a flashbackek és azok összezavaró módon való használata) legkésőbb a 80-as évek posztmodern filmkultúrájában általánossá, sőt, megköveteltté váltak. De ilyen a kidolgozatlan hangvilág – mintha hiányoznának bizonyos atmoszférikus zajok –, (amin nem segít a trehány szinkronmunka sem), a leplezetlen klisék tömkelege és a komótos színészvezetés is. 

A film a maga egyszerűségében és „letisztultságában” mintha egy műfajt akarna definiálni egy poszt-műfaji, hibridizált filmkultúrában, ami fényévekkel előrébb tart nála. Talán az sem lepne meg senkit, ha kiderülne, véletlenül a produkció nyers, első vázlatának kópiái kerültek világszerte forgalmazásba. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Mozipremierek 2022