Vegyük szemügyre az antiloptekintetű, szemüveges fiatalembert, Yves Saint Laurent-t, aki Oran sokszínű és multikulturális forgatagában korán saját divatházat képzel el a gyermekszobájában, Proust és Flaubert hőseinek inspiráló társaságában! Közelítsünk Dior felől, a háború után színre lépő egyik legfontosabb kreátor-egyéniség irányából! Miért épp nála kezdi a mesterséget elsajátítani, hogy aztán példátlanul korán, immár trónörökösként dekonstruálja/feszítse szét a ház alkotta öltözetek maguktól megálló merev szerkezetét? Rajzoljuk fel – lehetőleg hűen az ő vázlatoló képességeihez – a XX. század második felének nagyszabású francia szabászait: hogyan lehet ő Mademoiselle Chanel nemcsak remélt örököse, de hivatalosan kinevezett utódja?
 Részletek a kiállításokból. Képek a Centre Pompidou-ból. |
Esetleg fogjunk hozzá egész egyszerűen a nők nézőpontjából, akiket nem csak újraöltöztetett a saját vezérelvei és álmai alapján, de egyenesen újrateremtett, a korabeli társadalmi átalakulásoknak és tektonikus megmozdulásoknak megfelelően? A nőkéből, akiket csodált és szeretett, emblémául szegődöttekéből, a vele emelkedőkéből vagy az önállóan felkapaszkodókéból, az extravagáns egyedülálló aktívokéból, az életüket a saját kezükben tartókéból, ám sosem az unatkozó, fodrásznál terebélyesedő, egyöntetű burzsoákéból.
Vegyük számba a kollekciók majd fél évszázadnyi sorát, szenzációról botrányra lépkedve a klasszicizálódó beérkezésig, tengerészzakótól a katonai ballonkabáton át, az urbánus szafari-szerelésen keresztül a mindent vivő női szmoking szertelen szerigráfiáiig. Távoli népek színszaporító egzotikus törzsi behatása, estélyi ruhák egyszerűen libbenő végtelen eleganciája és a II. világháború horizontális, nők németekkel való kollaborációját idéző, súlyos tabukat feszegető farce-felvonulása sem feledhető. S mindez esszenciális egységben, csodálatos hangszerelésben tűnik fel a Pompidou Központban rendezett elbúcsúzó felvonuláson 2002-ben, ahol felzokog Deneuve vezényletével a világ haute couture-jének megannyi reprezentánsa. „C’est la plus belle histoire d’Amour.”
 Centre Pompidou. Fotók: Hélène Mauri |
És akkor még nem esett szó a szépművészetek áhítatában alkotó gyűjtőről – ő helyezi a köztudatba Franciaországban Mondriant –, aki nem csak kalapot emel idoljai előtt (Picasso, Braque, Léger, Matisse, Van Gogh, Apollinaire, Cocteau és mások), de több közgyűjteményre való anyagot halmoz fel, amelyért 2008-as halála után vezető múzeumok versenyeznek az évszázad árverésén. Elemezhetnénk Pierre Bergé szerepét, akihez hasonlóan elhivatott, szerelmesen elszánt, az évekkel érlelődő-szemfülesedő üzletember talán nincs is a divat-konszernek történetében. Buffet ex-barátja, Giono és Cocteau cimborája igazi elkötelezett, együtt növekszik az üzlet méreteivel, aki empirikus tapasztalatokra tesz szert, szolgálatait Mitterand-nak is dedikálja.
Érdemes a kurátorok szándéka mentén figyelmet szentelni a múzeumokban installált ruháknak: milyen a dramaturgia dinamikája, dialógusra lépnek vagy inkább monologizálnak a modellek az állandó gyűjtemények egyes darabjaival, miféle Gesamtkunstwerk jegyében replikáznak a művek a Musée d’Orsay dobogóján, a Pompidou és a Musée de l’Art Moderne hol hatalmas, hol szerényebb termeiben, a Picasso Múzeum félreeső lépcsőfordulójában, s miféle operát zeng a Louvre arannyal terhelt, karátos pompája alatt a kiskabátok nemesfémmel ékesített kórusa.
 Kiállítás a Louvre-ban |
Vagy vállalkozzunk pusztán a vállak vonalait követő kardinális koncepció kibontására, amely a kulcs a modellek (maga)tartása statikájához? Netán a masnik mentén fejtsük fel a kelmék kötődő stratégiáját?
A szempontok szertefutó sokasága miatt kellhetett egyszerre hat párizsi múzeum ahhoz, hogy kísérletet tegyen arra, hogy néhányat felvessen belőlük. Ritka alkalom, hogy vezető közgyűjtemények összefogása ilyen nagyszabású keretet enged(jen) egy olyan művész bemutatására, aki nem „szépművész”, hanem a divat szférájában kanonizált szentség. A kurátorok nem egyetlen gigantikus kiállítást terveztek, hanem állandó tárlatok köré-közé gondolták el felsorakoztatni Yves Saint Laurent életművének darabjait. A kiállításokat megnézve bebizonyosodik, hogy a divattervezőt a divat érdekelte legkevésbé, festőkkel és szobrászokkal, írókkal és poétákkal kvaterkázik, végszavazik vagy hosszan filozofál, nemcsak az elmúlt század, de korábbi korok meghatározó alakjaival is.
Nem pusztán a franciák felkent védőszentje, a lokális kulturális örökség aranyló emblémája, sokkal több annál: az egyetemes művészeti diskurzusban szót emelő, ragyogó és megkerülhetetlen ikon. YSL.
 A Louvre-ban. Fotó: Nicolas Mathéus |
1962-ben mutatta be első, saját nevén futó önálló kollekcióját Yves Matthieu Saint Laurent – ennek az alkalomnak ünnepli hatvanadik évfordulóját Párizs számos nagynevű múzeuma. Ekkortájt már maga mögött tudhatja pályakezdésének díjakkal debütáló lendületét, Christian Dior atyamesteri pártfogását, az ő neve/védjegye alatt tervezett szárnybontogató sorozatait. „Az ifjú Saint Laurent tegnap érkezett. Legnagyobb meglepetésemre a bemutatott ötven rajzából a fele egy az egyben lehetne akár Dior-vázlat. Soha életemben nem találkoztam tehetségesebb valakivel. Azonnal találkozót kértem Diortól (…) kézenfogva viszem el hozzá.” (Michel de Brunhoff)
Az első médiasikerről Richard Avedon fotója tanúskodik: elefántidomárként hullámzik a fekete estélyi ruha még derékközpontú, szabálytalan masnival megbolondított szigorú vonala. A Trapéz-kollekció, a legkorábbi önálló együttes, már határozott kísérlet arra, hogy a befűzött Dior-derekat és pártfogóit felszabadítsa, ám nem szakad el teljesen az ő kissé szoborszerű, rigid eleganciájától. „Érzelmeinek magasztossága összeköttetésben állt mesterségbéli emelkedettségével. Mindenben elegáns volt (…) a lényeget tanultam meg tőle. A későbbi különféle behatások összekapcsolódtak ezzel az alapvető lényeggel, és együttesen engedtek utat az én saját lényegemet kifejező törekvéseknek (…) mellette voltam a legboldogabb, még húsz éves sem voltam. Ahogy Proust írja: Az igazi Éden az, amelyet elvesztettünk.” (YSL levele Christian Diorhoz)
 Kiállítás a MAMP-ban |
A ház neve alatt futó utolsó modell-együttes színre lépésekor Dior már halott, Saint Laurent három éve, huszonévesen, megbízott művészeti vezető. Eközben a francia új hullám születőben, a ruhadarabok filmek és a beatnik-mozgalom hatására készülődnek: Kifulladásig, 400 csapás, Édes élet, A vágy villamosa, Zazie. Ekkoriban fogalmazódik meg YSL egyik alapvető alkotói elve: kivinni az haute couture szalonba zárt szellemiségét az utca felszabadító kifutójára: „Le a Ritz-cel, éljen az Utca!”
Mademoiselle Chanel visszatérve svájci száműzetéséből, talán elégedetten nyugtázza ezt a törekvést, hiszen ő úttörőként öltöztette azokat az aktív és dolgozó nőket, akik napról napra odahagyták a szalonjaikat az utca forgatagáért. „Sokra fogja vinni a kicsike, van ízlése, hisz másol engem” – teszi közhírré a bóknak szánt szentenciát. 1962-ben 46 divatház működik Párizsban, Balenciaga még regnál, Chanel vastapsos reneszánszát éli, Givenchy könnyen hordható ruhákkal arat sikereket, Courrèges kozmonauta-női készülődnek, Cardin épp letöltötte másolásért kirótt büntetését. Yves Saint Laurent megnyitja saját üzletét és alkotóházát Pierre Bergé vezényletével. Az egymásba fonódó betűkből álló embléma megszületett.
 MAMP. Fotók: Nicolas Mathéus |
Az önálló bemutatkozást – nem feledve a dicsőséges Dior-múltat – számosan méltatják. „A legszebb kosztüm-kollekció Chanel nyomdokaiban.” Arisztokrata allűrt kölcsönözni a kortárs beidegződéseknek – ebben áll YSL tehetsége. Tengerészkabát, tunika-kosztüm, trenchcoat, blúz, tisztséghez, mesterséghez kötött férfi ruhadarabok „átképzése” a nők számára. YSL újraértelmezi a nemhez ragaszkodó öltözékek szerepét, Robin Hood combcsizmája másra vadászik, háborús tiszti-felöltők lakkfényes verziója estélyi ruhán szigorlik, vagy épp Deneuve kettőséletű Nap szépén. A parasztingből kinövő blúz szabása kivételes módon teljes szabadságot szavatol a felsőtest minden porcikájának. Az első évben YSL alapdarabjainak egy jelentős része útra kelt és készen áll a karrierre. Alakulóban az általa álmodott nőtípus: Renoir fénytől pozsgás gömbölyded formái nem érvényesek többé, hosszúkás és csontos, ideges az a nő, akinek emberhez méltó gondja van.
A hat múzeum kiállítási anyaga a pályakezdés első éveiről nem igazán vesz tudomást, a gyöngyszürke szaténblúz kivételével a tényleges öltözeteket nem láthatjuk. Mintha 1965-ben indulna az a karrier, amelyről a közös megemlékezés szólni akar. A gyűjtemények, főleg a XX. századdal foglalkozók, az adekvát művész-hommage-ok prezentálására vállalkoznak. Kevés a kívülálló modell, amely nem hozható kapcsolatba direkt módon az adott kontextussal.
 A Musée d’Orsay-ben. Fotó: Thibaud Voisin |
1965 azért nagyon fontos évszám, mert YSL megalkotja az első tisztelgő ruhasorozatát Piet Mondrian konstruktivista festményei alapján. Ekkor veszi kezdetét az a tendencia az életműben, amely dialógust kezdeményez különböző korszakok alkotóival, mozgalmaival. Mondriant még kevesen ismerik, francia gyűjteményben nem található tőle semmi, a Pompidou Központ csak tíz évre rá vásárolja meg első szerzeményét. A ruhák olyannyira letisztultak, mint a festő elképzelései a vonalak és színek kapcsolatáról. Nem kópiák, de variációk Mondrian elképzeléseire: YSL belecsempész némi görbületet a nyak felől, és számításba veszi a viselőjük testtájainak kanyarulatait is. Belőlük lesz a legtöbbet reprodukált és másolt minta a világon, a szmokingoké mellett.
Egy év múlva a következő kollekció a pop-art jegyében születik, Tom Wesselmann aktjai mulatságosan rózsaszínlenek a kék és lila gyapjúdzsörzé alkalmi ruhákon – a múzeumban egy Young British Artist, Garry Hume pom-pom girl-je testrészének találó társaságában. A legremekebb kurátori elgondolás a Pompidou-ban kiállított anyag elrendezését illetően a hírhedt zöld rókabunda elhelyezése: a szőrme nem főhajtás valaki előtt, de egy balul elsült farce fő darabja, az 1971-es, a második világháború női divatját idéző, a horizontális kollaborációra utaló, azt előhívó sorozatnak sötéten zöldellő „foltja”. A kritikusok szerint YSL anno morális, politikai, szexuális hibát vétett, rossz ízlésű, vulgáris némbereket vonultatott fel, s e gesztust nem lehet áttételesen értelmezni. A bunda Martial Raysse Ingrès-replikája mellett kapott helyet – így bár kiemelődik az emlékezéspolitikai kérdéseket anticipáló kontextusból, amelyet esetleg egy ezzel foglalkozó merész múzeum felvethetett volna, azonban kiváló vizuális/konceptuális kollaborációra lép egy másképpen társadalomkritikus művészeti megmozdulással. Az akrilfesték zöldje átveszi az uralmat Ingrès odaliszkja felett, egy műanyag légy szalutál és végképp deszakralizálja azt. A rothadás szimbóluma eluralkodik.
 A Musée Picassóban. Fotó: Thibaud Voisin |
Itt vonulnak fel a továbbiakban a nyolcvanas évek hommage-ai: Picasso ruha Sonia Delaunay kromatikus körforgásában felkínálva, tűzpiros alapon, fehérkezdeményű szatén szoknya polikróm mintázattal a Léger virágszobor társaságában, Matisse román blúza az azonos festmény mellett, fekete-fehér kreppszatén ruha Picassónak a Gyagilev-féle Orosz Balett előadására tervezett jelmezétől inspirálva. A pop-art mellett jelen van az op-art, Vasarely Álma és Yaacov Agam elnöki rezidenciára tervezett változtatható színdinamikájú „előszobája” között szerepelnek szemtévesztő mintázatú geometrikus kreppselyem, gyapjúdzsörzé ruhák kékesnarancsos, narancsfehéres árnyalatban. Nincs elfeledve az afrikai Bambara-művészet s a nyomdokában járó hosszú, hollófekete, szúróskeblű organza-gyöngyvarázs, ami Alberto Giacometti „Kellemetlen tárgy”-ával viaskodik.
A Pompidou perfekt szcenírozási javaslataihoz a Musée de l’Art Moderne refrénszerű felvetései és komplementer javaslatai illeszthetőek. Látható Andy Warhol szerigráfiája Yves Saint Laurent-ról – A Gondolkodó színrepesztő parafrázisa az Abstraction-Création képeinek tónuskörnyezetében. Megjelenik egy-egy fekete-fehér ensemble az art déco leegyszerűsödött vonalainak jegyében, Van Dongen női kibic-tekintetének helyeslő kíséretében. Itt kap helyet Lucio Fontana neonkísérletének kupolája alatt a selymes csillogású, 1962-es szürke szaténblúz, illetve két tematikusan „felvilágló” darab. A legimpozánsabban színre vitt szatén kimenők – egzotikus fűszerpiacok narancsos, sárgás, lilászöldes látványát előhíva – Raoul Dufy egésztermes falfestménye, Elektromos tündére előtt hódolnak, kivételes kromatikus energetizáló összecsendülésben. Matisse önfeledt öltözetlen táncosai tövében fekete moáré/velúr alapú estélyik pukedliznek, hatalmas harmonikázó palást hullámozza nagyvonalú méreteit.
 A Musée Yves Saint Laurent-ban |
A Musée d’Orsay Proustnak dedikálja YSL mondén esti viseleteit, még azokat a szmokingvariánsokat is ebbe a mise-en-scène-be csoportosítja, amelyeket a kitalálójuk nem egy irodalompártoló álarcosbál egyszeri alkalmára szánt. Szép és beszédes persze az egykori pályaudvar óraszerkezetének árnyékában kifutóra komponálni a Proust-bálra készült elefántcsont-kreppzsorzsett, illetve szatén szövetek össztáncát a szmokingok fekete garmadájával. A századfordulón működésbe lépő óra a Belle Époque taktusára jár, ám a fétisdarab inkább a női ruhák ellenében szerepel, és nem derül ki, milyen forradalmi ötlet született 1966-ban, amikor is a női estélyi viseletet majdhogynem diszkreditálja YSL ugyancsak nekik szánt szmokingja.
Ő nemcsak a nadrágkosztümöt fogalmazza újra – Helmut Newton ikonikus, Brassaït idéző fotóján cigarettázik egy hajszálcsíkos YSL-öltönybe bújtatott blazírt androgün – de elveszi a férfiaktól a szmoking kizárólagos jogát, engedélyt ad annak esti eltulajdonítására. Catherine Deneuve, Françoise Hardy, Lauren Bacall azonnal vásárol belőle. Georges Sand, Marlene Dietrich, Josephine Baker vélhetően elismerően bólogat. Az 1971-es születésnapi bál fotóin a pénzarisztokrácia hölgyeinek színe-java pózol – Rothschild, Rochas, Nan Kemper, ám paradox módon senki nem látható nadrágban, a jelmezbál takarásában a szmoking, amely az egész életművön végigvonul, kereszteződve más alap-modellekkel, nem mutathatja ki valódi lényegét. YSL búcsúbemutatója 2002-ben eme ruhadarab felvonulásával ér véget: a világ legnevesebb modelljei viselik a pálya legszebb darabjait, éjfeketében köszönnek el mesterüktől.
 Musée Yves Saint Laurent. Fotók: Nicolas Mathéus |
A Louvre-ban kiállított felsőrészek, kabátok, kardigánok különös státuszra tesznek szert, különféleképpen értelmezhető a szcenírozás szándéka. Az Apolló-galéria az épület egyik rendkívül díszes szárnya, az ornamentika aranya Versailles pompáját hívja elő, uralkodók arcképei sorjáznak, királyi és császári méltóságok tekintélye és kiegészítő ékszereik nehezítik az atmoszférát. Yves Saint Laurent ezúttal a nemesfémek, ásványok, kristályok és (fél)drágakövek iránti csillapíthatatlan vonzalmát vallja meg, a felsők roskadásig varrva ragyogó kincsekkel, tükörberakás, ezüst, de főleg aranylevelek koszorúja, ékkövek sűrű sora helyezi alkotójukat az haute couture legmagasabb trónjára, oda, ahová nem feltétlenül kívánt kerülni. Untatta a divat magasművészete és inkább az utca kihívása, hordanivalói inspirálták, a Rive Droite helyett a Rive Gauche szellemisége, amelynek semmi köze nem volt a fényes udvartartások felszentelt luxusához. Mégis szenvedélyesen szerette az anyagok magas minőségét, a kézimunka felsőfokát, a kiegészítő elemek extrém kvalitását. A nyolcvanas években a világ legdrágább zakóiként emlegették a 670 munkaórát igénylő írisz- és napraforgómintás Van Gogh–hommage-okat. A Louvre tárlata egyszerre dicsőséges tiszteletadás a túlterhelt sziporkában, rámutat az YSL-jelenség, a birodalom terjeszkedő természetére, ugyanakkor félre is értelmezi a kreátor ízlésvilágának valódi ars poeticáját.
A múzeumok adóznak a rajzoló tehetségének is. „Amikor ceruzát fogok, az a pillanat csodája: a vonal születése.” Diorhoz azért is kerül be nagyon fiatalon, mert a vázlatai lenyűgözik a mestert, ráadásul hozzá hasonlóan rajzol. A határozott és gyors iramú vonalvezetés lényegre törő, mindjárt rámutat a tervezői elgondolás dinamikájára, a modellek statikájára, a ruhák tartásának kardinális csomópontjaira, a szövetek tervezhető/kiszámítható mozgáskultúrájára. Látszik a vállak kiszélesedő fontossága, általa a derék, csípő optikai szűkszavúsága, a lábak extrahosszú megnyúlása. A masniknak, csomózódó kötőalkalmatosságoknak külön fejlődéstörténete van, bejárják a legkülönbözőbb testtájakat a legváltozatosabb formában és méretekben. Néha csak néhány vonal húzódik csendesen, máskor vonások garmadája aktivizálódik egy anyagigényesebb, terebélyesedő szoknyaformán. A Fondation Yves Saint Laurent megpróbálja a rajzok segítségével átfogni több évtized modelljeinek a legjavát, kísérletet téve valamiféle szerény teljességre, amelyre persze lehetetlen törekedni, hiszen olyan szerteágazóan széles a felvethető, historikus, művészetelméleti, szigorúan szakmai vagy épp társadalomspecifikus megközelítések száma, hogy hat vezető múzeum is kevés az áttekintéshez.
A nőkről például még alig esett szó. Akiknek tervezett, akikben gondolkodott, akikkel együtt dolgozott, akiket csodált és szeretett. Múzsákról, ikonokról, lelki társakról, a kifutók sztárjairól, s az utcán előforduló dolgozó nőről. Lucienne, a mondén, mindig elegáns mama, akivel butáskodni lehetett Oran mediterrán illatú gyerekkorában. Chanel, akit a legjobban tisztelt, s aki 1968-ban kinevezi őt hivatalos utódjának. Marie-Hélène de Rothschild, Hélène Rochas, hűséges, dúsgazdag megrendelői. Diana Vreeland, a divat amerikai megmondóembere, a MOMA által 1983-ban rendezett retrospektív kiállítás kurátora, feltétlen híve. Betty Catroux és Loulou de la Falaise, intim inspiráló barátnői, rokonlelkek, sikkes bohémok felkavaró androgün-allűrrel. Deneuve, az első, 1966-os prêt-à-porter üzlet keresztanyja. Victoire, Fidelia, Munia, Katoucha, Jerry Hall, leírhatatlan aurájú top-modellek színe-java, Naomi és Claudia. Françoise Giroud, író/újságíró, a francia politika befolyásos asszonya, Yves gondolkodó, dolgozó idolja.
Yves Saint Laurent megértette, hogy „a nőknek semmi kedvük egynemű eredményre jutni az önmagukat összegző műveletben: egyszerre szeretnének lenni szentek és hárpiák, vadászó oroszlánok, szűzek és kurtizánok, férfiak, szerencsétlen nyomorultak és hercegnők, bohócok és kémnők, köpönyegük és filckalapjuk fedezékében világutazó rezignált moccanatlanok.” (Hervé Guibert). Ahogy YSL sem összegezhető csupán divattervezőként, koravén zseniként, Chanel és Dior nyomdokain járó idol-idealizálóként, az utca szociológusaként, az haute couture unatkozó és enervált híveinek kiszolgálójaként, a nők társadalmi státuszát szívén viselő forradalmárként, szuperszenzitív bántalmazottként, a szépművészetek előtt áldozó álmélkodóként, páratlan francia műgyűjtőként, Proust olvasójaként, az éjszaka Régine-nél regnáló királyaként, Picasso feltétlen csodálójaként, Pierre Bergé mindörökké hirdetett, időtálló szerelmeseként.
YSL mindez egyszerre, és még annál is több, örökfényű, rebellis, nemzetek feletti profán szentháromság, ám ennek bizonyítására ki tudja, hány szakembert és intézményt kellett volna szerződtetni.
Kiállítás a Centre Pomopidou-ban.
Kiállítás a Musée Yves Saint Laurent-ban.
Kiállítás a Museum of Modern Art Paris-ban.