Székely Csaba: Mária országa / Szegedi Nemzeti Színház
2022.06.06.

A Szegedi Nemzeti Színházban látható Mária országa hiába dolgozik kiváló szöveggel, látvánnyal és színészekkel, a hatalmasságok pitiánerségében csak a komédiát mutatja fel, a tragédiát nem. KISS LÓRÁNT KRITIKÁJA.

Székely Csaba drámája a Szegedi Nemzeti Színház felkérése készült, ahol Alföldi Róbert rendezésében állították színpadra. A cím ironikus utalás egyszerre Nagy Lajos lányára, az apja által trónörökössé tett Máriára, és a magyar egyházi szövegekben gyakran a Magyar Királyság megnevezésére használt Regnum Marianum, vagyis Mária országa kifejezésre. A szöveg egy sok szereplőt változatos terekben (királyi udvartól Dalmáciáig) mozgató királydráma-paródia, ami a Nagy Lajos magyar király halála utáni interregnum időszakában játszódik. 


Jelenetek az előadásból

Nincs egy vagy két jól beazonosítható főszereplője, mert mindenki reflektorfénybe kerül a maga céljaival, vágyaival, gyarlóságaival. Székely a rendkívül komplex történetet rövid jelenetekre tagolja, és közben minden jelenetben új helyszínre lép – hol Nagy Lajos ravatalánál járunk, máskor a Délvidéken vagy Garában, de megfordulunk gyászszertartáson és csatában is. A szereplők kapcsolati hálója is gyorsan változik, szövetségek bomlanak fel, véletlenek és félreértések folytán a pártoskodók egy zászló alá kerülnek, és viszont. Mindeközben sok utalás van a mai kor politikai viszonyaira, botrányaira, így végül gyors ütemű, bonyolult, többszörösen megcsavart történet kerekedik ki. 

Alföldi Róbert víziója alapvetően erre a mozgalmasságra épít, Kálmán Eszter díszlete mégis állandó: egy giccsesen tapétázott lakásra emlékeztető, a nézőtérrel párhuzamosan három részre tagolt térben mozognak a színészek, az általuk használt kellékek, így például egy koporsó, kempingszékek, kerekeken guruló oroszlánok, asztalok, kosarak, egyre halmozódnak, míg az előadás végére már alig lehet tőlük lépni a színpadon. A jelenetek mintha egymásba nyílnának, például amikor Mária ott marad a színpadon, egyre csak ismételgetve szövegét maga előtt, de már érkezik Garai Miklós és Erzsébet a következő etapra. 

Az egész olyan, mintha nem is a hatalom birtokosait, hanem saját magunkat néznénk, egy olyan családot, ahol az emberek nem tudnak dűlőre jutni egymással. Alföldi Róbert a politikumot a hétköznapi ember által ismert élethelyzetek tükrében mutatja meg, így ami a politika világában tragikus, az itt nevetséges és pitiáner. A humor az előadásban az erős ötletektől (például a Kálmán Eszter által tervezett susogós bocskai melegítők) az egészen felszínes megoldásokig (mint például az országot megvédő hős szerepéből szónokló Zsigmond zsebéből kieső narancs) sokféle formát ölt. És van a bohózatnak egészen erőltetett megnyilvánulása is, például egy dalbetét, amiben a nápolyi király felesége, édesanyja és nagyanyja arról énekelnek a Lady Marmalade dallamára, hogy a király még ahhoz sem elég férfi, hogy kielégítse királynéját. 

Az aktuálpolitikai utalások is alapvetően humoros gegek formájában mutatkoznak. Ilyen a már említett narancs, vagy a Lajos halála után királynak behívott Károly tisztségosztásánál az “alapítványi kuratóriumi elnök” poszt említése, vagy az, hogy az Erzsébetnek és Máriának hozott ajándékokon a piros-fehér szalagokat olvashatjuk a lengyel zászlóra tett utalásként, de felidézik az SZFE-s tüntetések emblematikus színkombóját is. Bár egy-egy jól irányzott, hirtelen utalás tényleg képes jól működni, de ha nem mutat mélyebb kapcsolatot a két kor politikája között, hamar önismétlővé válhat az ilyen, elsődlegesen a nevettetést szolgáló gesztusok sorozata. Egy jelenetben a Bánk bán is megidéződik, ott látjuk igazán, hogy mintha a nevettetésen túl is akarna mondani valamit ez az előadás politikumról, nemzetről, köz- és magánérdek viszonyáról, de minden csak felmutatásszerű marad. Ott van például Szűz Mária felemelkedése: erős, sokféle értelmezést játékba hozó kép, amiben bőven van lehetőség, mégis csak egy emlékezetes gesztus marad, nem több.

A politikai játszmákat végig a komédia szemüvegén keresztül nézzük, így közben meg is feledkezünk arról, hogy milyen szomorú is az valójában, hogy ezek az emberek döntenek a sorsunkról. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne sorjáznának a jó és egyedi alakítások: Erzsébetből Botos Éva határozott, mégis árnyalt alakításában olyan díva lesz, akin pontosan látszik, hogy csak rohan az események után, Margitból pedig Szilágyi Annamária az egész teret betöltő jelenléttel csinál olaszos temperamentumú donnát. Neszta karaktere valahogy sosem lesz igazán komikus szereplő, mivel Tánczos Adrienn határozott, manipulátor arcélt kölcsönöz neki. 

Bár a Székely-drámában Garai egyszerre esendő, fáradt bácsi és szerelemre robbanó, a szálakat kézben tartani próbáló határozott férfi, Borovics Tamás inkább az utóbbira helyezi a hangsúlyt, mindemellett végig nevetségesnek mutatva a figurát. Menczel Andrea Máriája kedves és naiv, kapcsolata Zsigmonddal a tartózkodástól a szelíd tapogatózáson át a teljes odaadásig terjed, és ennek szép, még a felfokozott, olykor cirkuszt idéző előadáson belül is jó mértékkel kimért íve van. Zsigmondot Medveczky Balázs játssza, akinek bár főleg a léha szoknyapecér szerep jut, a történet egy pontján laza mozdulattal mestermanipulátorrá válik, és ennek eleganciáját a színész ügyesen eltalálja. Barnák László a nápolyi király, Károly szerepében megcsinálja a kissé ügyefogyott, de jólelkű uralkodót, legjobban a feleségével, Margittal közös jelenetben mutat, ahol Szilágyi Annamária ereje őt is dinamizálja. 


A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház

Ott van még a Forgách-család, az anya, Fekete Gizi, aki kicsit elrekesztett hangján remekül hozza a jobb napokat látott nemest. Inkább szomorú, mint szórakoztató párost alkot menyével, a szelíd, de odamondogatós Annával, aki még terhesen is egyedül takarítja a házat, és akin Sziládi Hajna jóvoltából érződik, hogy valószínűleg szomorúan fog megöregedni. Az ő egyetlen reménységük Balázs, a királyi udvar lovagja, a begöndörített hajú, kappanhangon beszélő Károlyi Krisztián előadásában kedves és szánni való, a végletekig hű jótevőjéhez, Garai Miklóshoz – vesztére. 

A király halála után ármánykodó urak kvartettje is jól eltalált: Krausz Gergő Lackfija igazi pödörtbajszos férfiú, aki a Horváti János személyében tankönyvi bunkót alakító Rétfalvi Tamással mindenen összeveszik, és mikor az általuk látott tragédiák sorából levonnák a tanulságot, derül csak ki igazán, hogy nádor, illetve bán létükre tökéletesen hülyék. A Palisnai Jánost alakító Kárász Zénó kicsit fáradtan, de annál dörzsöltebben ármánykodik, míg Gömöri Krisztián Bebek Imréje a legjobb sorokkal a tarsolyában a valahogy mindent és mindenkit túlélő, semmihez sem értő kisembert hozza hiba nélkül. A lengyel és velencei követet alakító Poroszlay Kristófon és Bánvölgyi Tamáson látszik, hogy élvezik az akcentusukat, jól is áll nekik, azonban Szívós László ajtónállóként nem hozza annyira a Székely Csaba által neki írt poénokat, bár feltehetően csak azért, mert az általam látott előadásban beugró volt. A szintén beugró Szegezdi Róbert azonban kiváló volt esztergomi érsekként, a fejhangon elszónokolt képtelenségek nagyon jól álltak neki.

A Mária országa erőssége egyértelműen a színészi játék, valamint a finom humorral átszőtt látvány, azonban a rendezés nem akarja kibontani az előadást körülvevő gazdag jelentéshálót, ehelyett felmutat pár erős jelet, majd inkább a nevettetésre fókuszál. És ez alapvetően sikerül is neki, ám a tulajdonképpeni üzenet, ti. hogy ezek az önző, tehetségtelen hülyék marakodnak fölöttünk a hatalomért, elsikkad a bohózatban.

Az előadás adatlapja a Szegedi Nemzeti Színház honlapján itt található. 

Szerző: Kiss Lóránt