A három Grácia a római vallásban a báj, a kellem, a harmónia megtestesítője. A görögök még Kháriszoknak hívták az összefonódó hölgyeket, Hésziodosz nyomán nevük is volt: Euphrozüné az öröm, Aglaia a fény, Thalia pedig a viruló boldogság szimbólumaként díszítette a díszíthetőt. A mi mai hármasságunk is lágyan kapaszkodik egymásba –  csak az ajtó mellett kifüggesztett térképről lehet követni, hogy melyik mű kié –, de mintha az isteni szülők hangulatukat mínusz eggyel beszorozták volna: üzenetük éppen az ellentettjébe fordult.

Egy kiállítás képei

Kovács Lola eddigi karriertörténetében – Szinyei-díj,  Derkovits-ösztöndíj vagy fődíj a Strabagon 2004-ben – a haláltéma mindig kitüntetett szerepet játszott. Koponya, ereklyecsont, de legalább egy varjú képét öltő baljós árny már a pálya kezdete óta kísérgeti. Mára maradt egy könnyes kék szempár, olykor óriási méretben, máskor egy részletbe rejtve jelzésszerűen, de mindig posztexpresszionista festői eszközöket mozgósítva, és mindig olajfestékkel kivitelezve. A szép szomorú szempár most főszereplő a festett alkonyszín drapérián és figyelmeztető hímzett piktogramm egy koszos festőkötényen meg egy tarka szövött futón. Intő jelek: Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát. A főfalon méretes vászon. Önarcképgyanús félalakkal, párás éggel, lankás domboldallal, és persze a branddel, a szemes lepellel. Mintha visszatekerték volna az időkereket, és a hatvanas évek elején Bernáth Aurél tehetséges növendéke most hagyta volna el a főiskolát. Mintha tőlünk kérdezné: ment-e a világ előbbre? Euphrozünénk e szép látványelvű „képegészes” pikturába (plusz szimbolista szemek) zokogta bele valamennyi bánatát. Az öröm inverzét.

Gajzágó Donáta: Üdv

Gajzágó Donátát nem érdekli a halál. Az élet sem. Majdnem fotónaturalista festményei úgy vannak megszerkesztve, hogy az első természet véletlenül se kavarhasson a látványba. Üdv című festményén egy szőke nő (önarckép?) látszik, amint egy tarka fal előtt a levegő nélküli térben arcizma se rezdül. Lassú lakótelepi emlék című másik képén egy másik szőke nő (vagy ugyanaz?) napszemüveg helyett egy kockás párducot hord orrnyergén, aligha bánthatják szépérzékét a háttér szörnyű színei. A hiba az ön készülékében van – állítja a festő egy harmadik képén, a fekete-barna-vörös hullámokat mutató absztrakt felülettel (monitorral?). Valóságos szem úgysem láthatja, csak a képzelet, hogy az Andrássy út és a Bajcsy kereszteződésénél az égen már száguld az Apokalipszis lovasa (Van címe), és amúgy is, Ha alszik az értelem, előjönnek a szörnyek. Az utóbbi cím persze nem Aglaiánktól, a mi középső Kháriszunktól való; ez a denevéres-baglyos rézkarcot rajzoló Goyáé. De mondhatná Gajzágó is, hiszen Fénye megfogyatkozott. Van helyette hűvös neon, a vakok sötétje vagy az élet elviselhetetlen könnyűsége.

Káldi Katalin: Szív. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

De csitt, amott jő Thália, a Viruló boldogság specialistája. Káldi Katalin alakításában az apró olajképek bohó tárgyakat mutatnak föl. Terük nincs, távlatuk semmi, színeik egyszerűek, akár a fölhasznált motívumok. (S akár a mesteré, Károlyi Zsigmondé.) Az elemek parányi súlyzók, egyik dominót, a másik dobókockát, a harmadik szívet formáz. Játékok egy elárvult világban, játékok egy többet nem is érdemlő világnak.