A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya
2022.05.13.

Mindenki kedvenc mémszínésze viccet csinál magából – és milyen jól teszi! SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Nicolas Cage pályájának már a kanyarjai is bizarrul izgalmasak. Függetlenfilmes punkként kezdte, majd a kilencvenes évek valószínűtlen akciósztárja lett, aki filmenként 20 millió dollárt tehetett zsebre. Közben a legnagyobbakkal, Scorsesével, David Lynch-csel és a Coen tesókkal forgatott, nyert Oscart (a Las Vegas, végállomásért), idővel mégis lecsúszott és a tékák polcaira készült, C-kategóriás filmeket kezdett forgatni. Egyesek szerint azért, mert a kétezres években legendásan túlköltekezett, kastélyokat, szigeteket, magánrepülőket és még egy kísértetházat is vásárolt, majd a világválság után hatalmas tartozást kellett törlesztenie az amerikai APEH-nek, és ezért szinte bármit elvállalt. Közben pedig jött a net, a YouTube és a mémek, Cage pedig minden digitális porondon tarolt, csak immár nem filmszínészként, hanem a híres megőrüléseit összevágó videók és mémek hőseként.

Aki látta csuhás papként headbangelni John Woo akcióoperájában (Ál/arc), hisztérikusan szenvedni méhcsípésektől a Rejtélyek szigetében, vagy egyszerűen csak bekattanni A vámpír csókjától a Veszett a világig bármiben, az tudja, miről van szó. Az ún. Cage-rage-ről, amiért egyesek Hollywood mindent röhejesen túljátszó pojácájának, mások pedig az egyik utolsó zsenijének tartják. David Lynch szerint ő a filmszínészek jazz-zenésze (aki folyton új utakat keres és kísérletezik), Ethan Hawke pedig meggyőződéssel állítja, hogy Marlon Brando óta csak Cage hozott újdonságot az amerikai filmszínészetbe. 

Egy biztos: Nicolas Cage valami egészen mást képvisel, mint amit a mainstream moziban megszokhattunk, ugyanis a kezdeti, method actinget követő korszaka után váltott, elhagyta a naturalista színjátszást, hogy lecserélje a német expresszionizmusra. Cage saját bevallása szerint is túlzó, némafilmes gesztusokkal játszik, mert őt nem az érdekli, hogy valósághűen eljátssza egy figura érzelmeit vagy felmutassa követhetően a motivációit, hanem hogy a felszínre robbantsa a benne lakozó vadállatot. (Innen a sok megőrülés, a sok pompás Cage-rage).

Nicolas Cage megrögzött film- és magaskultúra-rajongó, egyik kedvenc filmje a Dr. Caligari (egy másik pedig Fritz Lang Metropolisa), és ha valaki megkérdezi, miért változtatja el filmről filmre a hangját, akkor a disszonáns avantgárd zenéről kezd eszmefuttatásba, a Veszett a világ Elvis-imitációját pedig Warhol hírességeket kiforgató ikonjaiból vezeti le. Cage a legtudatosabb filmszínészek egyike, így hát nem meglepő, hogy sokadik reneszánsza csúcsán olyan metavígjátékot forgatott, amely önmagából, vagyis a köré épült mítoszból csinál viccet. Néha kicsit erőltetett, de többnyire pompás, szórakoztató viccet.


Jelenet a filmből

Nic Cage a filmben Nick Cage-et játssza, aki annyi tartozást halmozott fel, hogy már születésnapi zsúrokat is el kell vállalnia fellépésként, közben munkamániája miatt évi négy-öt filmet forgat, és ezért elhanyagolja a családját (exfeleség + kamaszlány) is, ha pedig jelen van a családi életükben, akkor a Dr. Caligari zsenialitásáról szóló monológokkal fojtogatja őket. Vagyis a mítoszt látjuk, a hollywoodi dramaturgia működtetéséhez is szükséges fikciót (munkamánia, családi problémák), ami mögött mégis felsejlenek valódi érzelmek – függetlenül attól, hogy azok a hétköznapi Cage érzelmei vagy sem.

Cage nem fél viccet faragni mindabból, amit az emberek róla gondolnak, mert tudja, hogy annak a fele nem igaz (maximum a többi), másrészt pedig mert – és erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni – igazi vígjátéki karakter, akinek a színjátszásához tökéletesen passzolnak az eleve a túlzásra épülő komédiák. Ezt bizonyította már egyik első nagy sikerével, a Coen tesók élőszereplős rajzfilmjével (Arizonai ördögfióka), és erre erősít rá most A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyával is, amely azt csinálja, amit Hollywood a legjobb pillanataiban nagyon tud: úgy figuráz ki egy legendát, hogy közben szeretetteljesen felmagasztalja az életművet. Nem rajta, hanem vele nevet, és miközben újrajátsszák Cage híres jeleneteit – sőt, még a Veszett a világ (és a kultikus Wogan-interjú) Elvis-imitátor Nick Cage-e is kísérti őt, szóval megint duplán játszhatja el a karakterét, mint az Adaptációban –, egyben rehabilitálja is őt releváns filmsztárként.

A filmnek van története is, de az sajnos nem túl releváns. A sztori egy gyerekrablás körül forog, sokszor hiteltelen fordulatokra ragadtatja magát, de ettől el lehet vonatkoztatni, mert A gigantikus tehetséges elviselhetetlen súlya valójában nagyszerű és nagyszívű haverfilm, olyasmi, amit már ritkán látni Hollywoodtól. Ezzel is poénkodnak, hogy ma már nem lehet mezei, „beszélgetős” vígjátékot forgatni, kell bele valami akció, ami bevonzza a nézőt, és a sztori itt sem több csalinál – a lényeg a hatalmas Cage-rajongóként fellépő, de közben kartellvezérnek sejtett Pedro Pascal és a lecsúszott Nicolas Cage barátságán van. Pascal nagyszerű a filmben, és Cage is az, ketten pedig úgy figurázzák ki az akcióközhelyeket, a lelkes rajongó / elkényeztetett filmsztár dinamikáját, valamint a mai blockbustereket működtető szabályokat, hogy az még a laposnak ígérkező helyzetekben (közös LSD-zés) is hol prosztón, hol felemelően vicces tud lenni.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya egynyári vígjátékként prímán szórakoztat, ráadásul érvényes mondanivalója is akad a munkaalkoholizmus árnyoldalairól, a Paddington 2 zsenialitásáról, vagy arról, hogy az ember 50 felett is szerezhet új barátokat. Nicolas Cage szélsőségesen hullámzó karrierje során újra a csúcson találhatja magát, ezúttal ráadásul nem is a pszichedelikus underground (Mandy, Color Out of Space) révén, hanem egy Hollywoodból is látható sikerfilmben. Talán most majd Lynch és Scorsese és a többiek is újra felveszik neki a telefont, de ha nem, az se baj, hiszen ahogy a filmben is elhangzik: Nicolas Cage úgy tért vissza már sokadjára, hogy közben el se ment.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás