Paavo Järvi és a Brémai Német Kamarafilharmónia
2022.05.03.

Április 27-én Paavo Järvi vezényletével lépett a Müpa nagy hangversenyteremének dobogójára a Brémai Német Kamarafilharmónia. A hosszú évek óta Brahms szimfonikus műveire koncentráló zenekar a Hegedűversenyt és az op. 11-es, korai D-dúr szerenádot adta elő, előbbit Aljona Bajeva szólójával. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Arra, hogy a bennünket körülvevő világ egyre aggasztóbbá és kiszámíthatatlanabbá válik, ezen az estén csak az észt karmester mellére tűzött ukrán nemzeti színű kokárda emlékeztette a közönséget, mert a két, sokrétegűségében is harmonikus kompozíció, illetve az előadóknak nem csupán a zenei megnyilvánulásai, de a személyes kisugárzása is afféle derűs, majdhogynem idilli szigetté varázsolta a Müpát erre a két és fél órára. A karmesterben, a szólistában, de a zenekar tagjaiban és egészében is volt valami alapvető lekerekítettség, hajlékonyság, mosolygósság. 


Paavo Järvi

Ezt sűrítette magába az első oboa megszólalása már a hegedűverseny nyitótételének kezdetén is, megelőlegezve a lassú tétel nagy szólójának kivételesen olvadékony és behízelgő karakterét. Persze ez a meghatározó hang korántsem vezetett egyhangúsághoz: a tétel nagy lendülettel és a szenvedélyek hullámzásával indult útjára, Paavo Järvi a karakterek és a zenei tagolás igen finom és érzékeny kontrolljával teljes gazdagságában bontotta ki előttünk a tételt, miközben vezénylése rendkívül precíz és a zenekarral szemben messzemenően előzékeny maradt. A zenekari hangzás, a színek és arányok kidolgozottsága imponáló volt, s a zenekar a puszta perfekción túlmenően is összeérlelten, tiszta színekkel szólalt meg.

A lendület és az energia a szólista játékából sem hiányzott: Aljona Bajeva talán egy csöppet semleges-szürkés hangszínnel, de intenzív kifejezéssel hegedült, intonációja, technikája imponáló volt; de kitűnőnél is jobb játéka végeredményben – és nem csupán a nyitótételben – mégis inkább egy bármely koncertpódiumon helytálló, első osztályú zenei termék, mintsem valami kifejezetten egyéni, személyes megnyilvánulás benyomását keltette. Annak ellenére, hogy egy-két szép pillanatot bevésett emlékezetünkbe – így azt, ahogyan az oboa által eldalolt főtémát végre ő is átvette, vagy pedig a zárótétel rondótémájában a pajkos-pajzán akcentusokat. A több mint kitűnő interpretációnak egyébként minden bizonnyal a III. tétel volt a legélvezetesebb része remek agogikai játékaival, valceres libbenéseivel, a lendület és a finomság állandó ötvözésével. A lelkes tapsokat Aljona Bajeva egy különösen képszerű Ysaÿe-szonátatétel – A hajnal – ugyancsak átélt és virtuóz előadásával köszönte meg.


Aljona Bajeva

A D-dúr szerenád Brahms elsőként befejezett zenekari darabja (bár a d-moll zongoraverseny komponálásához évekkel korábban fogott hozzá). Szerzőjének legritkábban játszott szimfonikus kompozíciói közé tartozik, így eleve hálásak lehetünk Paavo Järvinek a műsorra tűzéséhez, hiszen nem afféle zsengéről, hanem ragyogó műről van szó. A robbanékony, fiatalos, játékos, no meg dvořákos néptánc-epizódot is magába foglaló nyitó Allegro molto tétel mellett az f-moll zongoraszonáta lassú tételének fűtöttségére emlékező, szokatlanul összetett, kaleidoszkópszerű lassú tétel (Adagio non troppo) értő és differenciáló előadása is segítette a hallgatót abban, hogy rácsodálkozzon ezekre a ritkán felhangzó zenei gyöngyszemekre. De a diagonálisan ellentétes karakterű scherzók remek jellemzése – az első különös, baljós-sejtelmes hangjával, a második pedig kedélyes-humoros, kotyogós fagottszólamú kezdetével és könnyes-boldog triójával – ugyancsak erőteljesen húzta alá azt, hogy ez a szerenád a jóval későbbi szimfóniákétól radikálisan különböző karaktere ellenére amazokéval összemérhető zenei értéket képvisel.

Az előadásnak sajátos zamatot adott a karmester és a zenekar félreérthetetlen kölcsönös rokonszenve, örömteli kapcsolata. Erre utalt egy-egy sikerült szóló után a művésznek szóló, köszönet értékű mosoly, de az is, hogy Aljona Bajeva a második részben, nagyestélyijét fekete koncertruhára cserélve, beült a második hegedű szólamába, és végigjátszotta velük a szerenádot. De jó páran azok közül a zenekari tagok közül is, akik nem játszottak versenymű-szólót ezen az estén, kifejezetten imponálóan mutatkoztak be a két darab valamelyikében. A kivételesen szépen játszó oboista nevét nem tudom itt leírni, mert a műsorfüzetben nem tüntették fel egyértelműen, hogy ki játszotta közölük az első szólamot. Viszont a több szólójában is kivételes könnyedséggel és hajlékonysággal játszó Elke Schulze Höckelmann kürtjátéka is csodálatot érdemelt, s ha ezután már csak Matthew Hunt első klarinétost említem név szerint, az csupán azt jelenti, hogy folytonos volt az átmenet a rendkívül figyelemre méltó és a „csak” kitűnő zenekari teljesítmények között.

A kiegyensúlyozottság és derű koncertjét azután mi más zárhatta volna le, mint Brahms egy ritkábban hallható, ráadásképpen játszott magyar tánca.

Végül, beszámolóm kódájaként, hadd tegyek említést Belinszky Anna kollégám kitűnő és precíz ismertetőszövegéről a koncert műsorfüzetében.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. április 27.

Szerző: Malina János