Plácido Domingo az Operaházban
2022.05.02.

Simon Boccanegra nincs, Plácido Domingo viszont van – és ennek örülni kell. Az utóbbi fél évszázad legmeghatározóbb operaénekese baritonként kezdte pályáját, s most az Operaház színpadán is ebben a hangfekvésben debütált. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ ÍRÁSA.

Ha Plácido Domingo budapesti operafellépése az origó, akkor az este legtávolabbi igazodási pontja Verdi Simon Boccanegrája volt. A közönség nagy része ugyanis szemmel láthatóan azt sem tudta, milyen darabot hallgat, ám az a napnál is világosabb, hogy ha híresség dalol, akkor ott meg kell jelenni. Ráadásul a nagyérdemű java talán még komolyzenei eseményen sem járt: sokan úgy kameráztak és fényképeztek előadás közben, mintha arénakoncerten tombolnának. Vagy akkor térjünk vissza a kezdetekhez? Le az elefántcsonttoronnyal, vegyék ki a széksorokat, terítsék meg az asztalokat, és mindenki kedvére lakmározzon, diskuráljon a muzsika előterében. 

És ha már muzsika: Kocsár Balázs vezényletével a zenekar nem igazán tudta életre kelteni Verdit; mind az elsöprő lendület, mind az érzelmesség hiányzott a zenéből. Az rendben van, hogy Domingo alá játszanak, hiszen többek között az is a karmester dolga, hogy kidomborítsa az énekes erényeit. Csakhogy a nagy odafigyelésben az élettelen játék szilánkokra törte szét az amúgy is igen nehezen összefogható zenét. Pedig micsoda dallamokkal vázolja fel nekünk Verdi az emberi érzések tárházát a prológ első taktusaiban – itt sajnos kevés átéléssel tolmácsolva. Fontos megjegyezni, hogy a szerző itt még csak pedzegeti későbbi nagyívű munkái, a Don Carlos, az Aida és végül az Otello hangulatát. Vannak benne szép, sőt, velejéig megrázó részletek, de egységes egésszé munkálni karmesteri oldalról rettenetesen nehéz. 


Plácido Domingo

Ivan Stefanutti 2011-es korhű, de ötlettelen rendezése (egyúttal jelmez- és díszlettervezői munkája) leginkább azon bukik el, hogy nagyravágyó, égbetörő díszletekkel dolgozik, de közben igyekszik modern és megbotránkoztató is lenni. Pikkelybe öltöztetett gyíkemberekkel szimbolizálja a démonit és klasszikus rendezői csapdába zuhan: míg könyvben, a képzeletre bízva valamiféle beazonosíthatatlan, kúszó-mászó akár még hiteles is lehet, addig színpadon „nincs mese”, csak zöldjelmezes táncost látunk, maga mögött vonszolt hatalmas hüllőfarokkal. 

Akik a rendező helyett segítették a spanyol Maestrót a színpadi munkában, azok az énekestársak. Például Fiesco szerepében Cser Krisztián, aki mind basszusa, mind színészi játéka révén Boccanegra legerősebb partnere. Az pedig külön szembetűnő volt, hogy milyen odaadással támogatta, követte minden lépését a néha csak tengő-lengő Domingónak. Egy hangfekvéssel magasabban, valódi baritonként szólalt meg Paolo szerepében Szegedi Csaba, akinek olyan szempontból nehéz feladata volt, hogy Domingót – baritonság ide vagy oda – azért ő sem akarta leénekelni. A számlájára írandó, hogy azért néhol mégis sikerrel járt. Rost Andrea hangjához Amelia szólama talán túl drámai, mindenesetre a legelső ária megpróbáltatásai után több ízben is csillogó magas hangok következtek, olyan erővel, mely párját ritkítja, ellenben a mélységekben elmaradt az erő. Érdekes, hogy a Boccanegra-Amelia kettős mintha meg sem történt volna: egyiküknek sem sikerült a dramaturgiailag kulcsfontosságú jelenettel mit kezdeni, bár erős a gyanúm, hogy itt is közrejátszhatott a legendával való óvatos bánásmód esete. A másik kettősben Amelia párja Gabriele Adorno, akit Brickner Szabolcs alakít. A Hunyadi után öröm megtapasztalni, hogy tenorja mennyire erősen cseng és az említett duett technikai kihívásai után a darab végére lényegileg közönségkedvenccé énekli magát.


Brickner Szabolcs és Cser Krisztián (Berecz Valter fotói, forrás: Opera)

Na, persze az est tenorja nem ő, hanem a 81 éves Plácido Domingo, akinek komolyzenei szerepvállalásáról és korszakos jelenlétéről sok újdonságot már nemigen lehet elmondani. Azt, mondjuk, kevesen gondolták volna Budapesten nagyjából negyven évvel ezelőtt, hogy vérbeli tenorhangra a nyolcvanéves Domingo visszatéréséig kell várnunk, amikor is dózsét énekel majd. Viszont az mindezektől függetlenül többszörösen aláhúzandó, hogy színpadi jelenléte valódi csodaszámba megy. A hangja, annak szépsége, a technikája tényleg fantasztikus, nem csak a korához, de sok fiatalabb pályatársához képest is. Nem nagy meglepetés, hogy tenorként énekli ezt a megrázó baritonszerepet: ugyan a helyükön vannak a hangok, mégis a magasabb szólamokban érzi jól magát. Pont ott, érdekes módon, azokon a drámai pontokon, amelyek annak idején a tenorszerepekben lejjebb – és tőle a legszebben szóltak. A szerep megformálása megfoghatatlan, mintha Verdi meg nem valósult Lear királya mozogna tétován a színen, a próbafolyamat hiánya pedig szembetűnő, mégis... A szkeptikusokat is meggyőzi, pusztán azzal is, ahogy Boccanegra megfáradva szinte kileheli a lelkét egyik áriája után, vagy amikor megtörten földre veti magát a fináléban. 

Ma kettéválik, kik mennek Domingóért és kik Boccanegráért az Operába – utóbbiért halkan mondom, senki (én sem), de ez tán rendben is volna. Félő ugyanakkor, hogy ekkora egyéniségek híján vajon Verdi (Mozart, Wagner...) önmagában elég lesz-e majd ahhoz, hogy becsalogassa a közönséget? Mert hiszen itt Domingo a basszustól a szopránig bármit énekelhetett volna Monteverditől Eötvös Péterig, a siker garantált. 

Az érdekes ebben inkább az, hogy ha van valaki a világon, aki a 20. század közepe óta első kézből, a színpadról nézhette végig a műfaj felhígulását és értékvesztését, akkor az maga Plácido Domingo. Innen pedig már csak egyetlen lépés, hogy felmerüljön: vajon mekkora szerepe volt a popularizálásban és az ezáltali értékcsökkenésben? Értem ezt úgy, hogy Domingo addig-addig hirdette a világon mindenfelé az operát, karrierje során több mint százötven szerepben, míg végül a műfaj maga elhomályosult a személyi kultusz mögött. 

De vajon ő tisztában van ezzel? Lepillant még olykor az öreg oroszlán a nézőtérre? Talán onnan vizsgálódva másként is hat ez az egész, elvégre ő megtette a magáét. De mi lesz velünk nélküle?

Helyszín: Magyar Állami Operaház; Időpont: 2022. április 27.