Az aranykor / HBO
2022.05.02.

Julian Fellowes új sorozata könnyedén felülmúlhatná elődjét, a Downton Abbey-t, azonban a hibái az ehhez szükséges legfontosabb jellemzőjét ássák alá: a szerethetőségét. FÁTRAI KATA ÍRÁSA.

A Downton Abbey atyja, az arisztokrata származású Julian Fellowes új sorozatában, Az aranykorban (The Gilded Age) a 19. századi New Yorkon keresztül mutatja be a korabeli társadalmi struktúrát, a régi és az új vagyon tulajdonosai közötti viszályt. A történet főszereplője az apja halála után a városba érkező Marian Brooks (Louisa Jacobson), akit újdonsült barátnőjével, Peggy-vel (Denée Benton) együtt Marian nagynénjei, Agnes van Rhijn (Christine Baranski) és Ada (Cynthia Nixon) fogadnak be. Míg Peggy Mrs. van Rhijn titkárnője lesz, az unokahúg egy kibontakozó társadalmi harcba csöppen bele, ugyanis az arisztokrata van Rhijn-házzal szemben felépült palota tulajdonosai, az iparmágnás George Russell (Morgan Spector) és felesége, Bertha (Carrie Coon) megbotránkoztatják New York régi elitjét. Agnes, ahogy a Mayfloweren érkezett ősökkel rendelkező amerikai arisztokrácia többsége, fenn kívánja tartani a jogot annak eldöntésére, hogy kiket fogadjon be a felső tízezer. Azonban Mrs. Russell valódi törtetőként a régi barátait mellőzve igyekszik újakat szerezni, egyúttal felkapaszkodni a „régi” vagyonosok legfelső körébe.


Denée Benton és Louisa Jacobson

A Downton Abbey-vel vont párhuzam szinte magától értetődő, hiszen – az azonos alkotó személye mellett – a 19. század végi történet sem nélkülözi a fő karaktereket ellátó cselédséget. Azonban a kiszolgáló személyzet életének ábrázolásával Fellowes nem foglalkozik túl mélyen, csupán ugyanazokat a szappanoperába illő fordulatokat éljük újra: mintha az író megrekedt volna a Downton-féle nosztalgikus érzés megteremtésénél, ám a mögöttes tartalmat már nem reprodukálta.  A különbséget tovább mélyíti, hogy az alkalmazottak nélkülözik a Crawley család szolgálóinak osztályöntudatát, a The Gilded Age cselédeit egyedül munkáltatójuk gazdagsága, és annak életkora határozza meg. Ezt az a körülmény is befolyásolja, hogy Az aranykor nem csupán a van Rhijn és a Russell család háztartására, annak mindennapi életére fókuszál, hanem New Yorkot, az elit meghatározó arcainak életét is láttatni kívánja. Fellowes új alkotásában nemcsak a szereplőgárda mérete szárnyalja túl a legendás elődöt, hanem a díszlet grandiózussága is: Az aranykor alighanem az eddigi legszebb látványvilágú kosztümös sorozat. A pompás jelmezeket és a pazar díszleteket akár órákig lehetne szájtátva nézni, emellett minden szalonhoz és bálteremhez más-más szintű monumentalitás társul.

Az aranykort már jóval az első epizódok megjelenése előtt az „amerikai Downton Abbey”-ként emelgették, viszont a sorozat összeomlik az előd állította elvárások súlya alatt. Habár a tíz körmét egyik néző sem fogja izgalmában lerágni, a sorozat bele-belevág több nagyralátó témába is, csakhogy mind túl gyorsan lekerekített lezárást kap, ezáltal a narratíva – minden mélységet vagy magasságot mellőzve – túlságosan lapossá válik. A zsáner többi képviselőjéhez képest a története gyorsabb, pörgősebb, emellett az intrika, a gyakori heves szócsaták és a folyamatos passzív-agresszív udvariaskodás is igen szórakoztatóvá teszik Az aranykort.


Nathan Lane

A – szintén az HBO égisze alatt futó – Utódlás megmutatta, hogy nem szükségszerű a nagy sikerhez egy közkedvelt, pozitív szereplő, a Downton Abbey sikerének döntő részét mégis a szerethető karakterek, az általuk teremtett meleg, otthonos atmoszféra képezte. Az alkotó most sajnos ezen a téren is alulmúlta önmagát: habár a szereplőgárda hatalmas, a  legtöbb figurának megtaláljuk a Downton-féle megfelelőjét, Fellowes kifelejtette a lelket és a szívet. A szereplők mindegyikét jellemezhetjük csupán egy-egy jelzővel túlzó sablonosságuk, valamint árnyaltságuk hiánya miatt, és ezen sajnos még a remek színészi alakítások sem képesek igazán változtatni. Louisa Jacobsonban megvan az édesanyját, Meryl Streepet is jellemző időtlen báj, azonban figuráját a kezdeti szimpátia ellenére nem sikerül igazán megkedvelnünk az évadzáróig. Rajta kívül az emberség alapjegye meglepő módon leginkább a törtető, másokon könnyedén átgázoló Mrs. Russell figurájában, azaz Carrie Coon alakításában fedezhető fel. Habár Baranski és Nixon diskurzusai, közös jelenetei kiválóan működnek, Baranski szokatlan módon nem képes ragyogni a képernyőn – míg Maggie Smith lubickol az özvegy grófné szerepében, Agnes csupán komor és halvány replikája Violetnek. Ezen a ponton fel is merül a kérdés: valóban Mrs. van Rhijn alakját kell Lady Granthammel azonosítanunk, és nem pedig a Ward McAllistert megtestesítő Nathan Lane-t, aki már a puszta jelenlétével is képes felpezsdíteni egy-egy szcénát?

A konfliktus több területen is jelentkezik: a régi és az újgazdagok mellett a tradíciók és a modernitás, valamint a fehér és a fekete alkalmazottak között is ellentét feszül. Peggy történetszála tökéletesen bemutatja a társadalmi struktúra átalakulásának, az előjogokkal nem rendelkezők integrációjának kezdetét: afroamerikai nőként még a mindennapjai része a rasszizmus, de a rendszerben lévő kiskapuk miatt már nem csupán naiv álom, hogy sikeres íróvá váljon. Az osztályok közötti különbségek a legapróbb részletekben is megfigyelhetőek. Míg az arisztokraták jelmeze korábbi, hagyományosabb szabásvonalakat követ és drága anyagokból készül, addig Bertha kosztümjei a legújabb párizsi divatot követő, modernebb és látványosabb darabok. Azonban Fellowes adós marad a két osztály/család közötti kulturális szakadék érdemi ábrázolásával, és Mrs. Russell motivációjának okaival.

Az aranykor hiteles, lenyűgöző aprólékossággal megalkotott, grandiózus mű, amely kétszer annyi szereplőt és helyszínt vonultat fel, mint a Downton Abbey, de ez az ütemezés és a színészi játék rovására megy. Így a sorozat végeredményben olyan, akár Mrs. van Rhijn komornyikja szerint a Russell-háztartás asztalterítési praxisa:  ízléses és érdekes, de a szakavatott szem számára feltűnnek benne a hiányosságok és a hibák.

A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.

Szerző: Fátrai Kata