A Dharma, egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig valójában három párhuzamos, de egymásra olvasható történetszálat takar. Az első szöveg – bár az alcím többször ígér a nagy etapokon belül is páros történeteket: István és María története, Tamás és Andrea története, ez végül mindkét esetben a két férfiről fog szólni – Kamuti István története, akit a kelet-magyarországi kis faluból, Biharnagybajomból valamikor nem sokkal 1956 előtt hívnak be katonának, majd a szabadságharcból, Budapestről, katonaszökevényként emigrál Amerikába. A második nagy egység Toldi Tamás életét meséli el a berettyóújfalusi gyerekkortól a budapesti feltörekvő, de kiüresedett életformán át odáig, hogy „megszökik” az életéből. A harmadik kötet Léna története: Léna, Tamás lánya fiatal táncosként épp egy kezdődő új szerelem és egy kezdődő művészkarrier kapujában véletlen felfedezést tesz az életéről: egy DNS-teszt alapján kiderül, hogy igazinak vélt apja helyett a vér szerinti apa Indiában él. A kötet harmadik része erről a felfedezésről mesél.

A regény különálló történetei igencsak jól átgondoltak. A szerzőnek, Szűcs Péternek nem remeg meg a keze, mikor olyan témákhoz nyúl, amik bőven hordoznak magukban veszélyt (például a patetikusság, a túlírtság, a részletekben vagy akár a politikai utóelemzésben való eltévedés, de lehetne sorolni). Mint az ’56-os forradalom, vagy a hetvenes-nyolcvanas évek puhuló rendszerében telő gyerekkor plasztikus ábrázolása: milliószor olvastuk és olvassuk újra, de csak ritkán a Dharmához hasonló erejű történetvezetéssel és ritkán így, kevés oktató stílussal. A regény történeti elemei mind motiváltságukban, mind atmoszférájukban kiemelkedők – bár a mesélő kedv néha fordulatokkal többet pörög, és már üresen jár, mégsem zavaró.

Van tehát egy családregény, három egymástól teljesen különálló történetszállal, ahol ezek a szálak alig fonódnak egybe, tulajdonképpen hatással is alig vannak egymásra. Ez a legoptimistább olvasói stratégiával, azaz az elemzésre késztetett irodalmár szemével nézve a regény nagy motívuma is lehetne: mivel a szereplőket elveti egymástól az élet, és nincs is közük egymáshoz igazán, a regény dramaturgiája is eszerint alakul három teljesen elhatárolt egységre, és az egyik síkon szólhat arról, hogy a család lehet akár illúzió is.

Ha így is volna, ez egy furcsán reflektálatlan értelmezési lehetőség volna, amit a szerző inkább túlmagyarázó és az utolsó etapra kimondottan bölcselkedő írói stílusa nem igazol – és ami eszerint teljesen szemben állna a regény utolsó részének kimondott gondolati tartalmaival.

A szöveg a harmadik résztől kezdve egy nagy cseltelenség. Amennyire a korábbi fejezetekben nem volt zavaró a néhol fel-felbukkanó (főleg nyelvi) motiválatlanság, az olykor túlírtnak ható oldalakban, a szereplők megszólalásában mindig maradt báj, értelmezhető és szerethető hibák: hihető és átélhető volt a szöveg, vonzó a történet, humoros a cselekmény szövése, hangulatosak a cselekmény terei, színei, a megszólalások pedig természetesek és életszerűek voltak. De Léna fejezete, amennyire sok lehetőséget rejthet egy kortárs tánccal foglalkozó nő kapcsolatának megváltozása a teste alapjával: a DNS-ével, annyira fordul át a szöveg humor nélküli bölcselkedésbe. Egy fiatal lány, akinek az apja inkább hiányjel, megtudja, hogy valódi apja egy indiai fickó. A történet ugrálni kezd, motiválatlanná válik. Léna minden további nélkül meglátogatja apját Indiában, aki fogadja őt. Megérkezik, útikönyv, gasztrokönyv, jógakönyv, átszellemülés, Léna bölcselkedik, az apja is bölcselkedik, ez lehetne akár valami keményebb életvezetési könyv, de beszélgetésük már-már paródia.

„– Milyen érdekes, hogy ökölbe szorított kézzel születünk, de széttárt ujjakkal távozunk – mondta apám mély, meleg hangon.
– Mintha csak néhány évtizedünk lenne arra, hogy a tenyerünk, a kiteljesedő élet jelképeként, akár egy virág, kinyílhasson. […]
– Szép gondolat – dicsért meg az apám…”

Legalább azt ne mondaná ki a szereplő, hogy szép gondolatot hallottunk. Vagy legalább ne mondaná mély, meleg hangon. Bár Léna fejezete az egyetlen, ami a nagy egységek közül egyes szám első személyben szólal meg, ez a legidegenebb, leghidegebb. A táncról, az útról, az új élményeiről, az élete felfordulásáról is úgy beszél, mintha nagyokat akarna mondani – és nem csak az India-élmény hamis giccse a zavaró, nem csak az apával lezavart semmitmondó kinyilatkoztatások. Ez a húszéves lány ilyeneket mond: „Mindketten abban hittünk, hogy a valóságnál nincs inspirálóbb, és nincs izgalmasabb annál, mint amikor az alkotó a körülötte lévő világot formálja át művészetté.” Vagy: „…a színpadon és próbaidőszakban is arra törekszem, hogy önmagam legmélyére ássak, és mindent, amit csak lehet, a felszínre hívjak.”

A Dharma olvasmányos is, széttartó is, túl sokat markoló, mint minden első regény, de nagyvonalú, mint egy profi. Ha lenne ilyen díj, én most kiosztanám a legkiforrottabb hibákért járó díjat. Mindazonáltal szerethető, jól megírt szöveg, amit öröm olvasni. Szereplői olyan üdítően bátrak a maguk korában és maguk lehetőségeihez mérten, olyan természetesen vetik bele magukat a kalandokba, olyan erőteljesen keresik önmagukat és a saját életük igazságait, hogy tényleg csak a sors fintora, hogy bár rokonok, mégsem játszanak egymás életében szerepet.

Szűcs Péter első kötetével nagyot dobott, és őszintén örülök, hogy az első három könyvét egybekötötték Dharma címen, mert így rögtön egy negyedik könyvet várhatunk tőle.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán található.