Anne Helen Petersen: Jöttünk, láttunk, elegünk van – A fiatal felnőttek és a kiégés
2022.04.26.

Az első látásra viccesnek tűnő cím az elmúlt évtizedek nyomasztó társadalmi jelenségét, a kiégést elemzi szociológiai és gazdasági megközelítésben. És nem, nem csak az amerikaiak érintettek. JUHÁSZ BORBÁLA RECENZIÓJA.

Pár éve itthon is nagy keletje van az úgynevezett „Hügge” könyveknek. Ezek nagyon esztétikus megjelenésű, az útikönyv és életmódtanácsadás műfaját kombináló könyvek, melyek a skandináv életmód dicséretét zengik, ahol az emberek varázslatos módon ráérnek kávézni, biciklizni, a barátaikkal sütizni, esetleg ehhez megsütni a sütiket is, és a gyerekeikkel a parkban játszani. Mikor rákerestem az eredeti címre és kiadóra, a szerzőről általában kiderült, hogy amerikai, és leginkább az európai társadalom szociáldemokrata múltjából eredő jóléti rendszer lepi meg, ahol minden dolgozónak jár egészségbiztosítás és nyugdíj, van fizetett szabadság, gyes, apagyes, gyerekek után járó pótszabadság és kiterjedt bölcsődei, óvodai és iskolai napközis hálózat ingyenesen, vagy kedvezményes áron.

Az amerikai kulturális újságíró, Anne Helen Petersen (ahogy magát definiálná saját könyvében: Észak-Idahóban felnőtt, New Yorkból Montanába költözött, fehér, középosztálybeli, ciszhetero, Y-generációs, gyermektelen, szabadúszó értelmiségi, kutyatulajdonos nő) könyve már magyar címe alapján is pszichológiai, kulturális slágerkönyvnek tűnik az Y-generáció életéről, a felszín alatt azonban nagyon hamar komoly szociológiai-gazdaságtörténeti-szakpolitikai oknyomozást találunk, kifejezetten az Amerikai Egyesült Államokra vonatkozóan.

A Jöttünk, láttunk, elegünk van az Y-generáció (a könyvben az Amerikában inkább elterjedt millennials kifejezést használják), vagyis a kb. 1982-1995 között született, a posztmodern világban és már a neoliberális globális kapitalizmus posztkrízis korszakában szocializálódott korosztály elemzése. Ők a Jóbarátok szereplői, nekünk innen is ismerősök lehetnek. Számos közhely tapad hozzájuk: szüleikkel ellentétben lúzerek, elkényeztetett és elégedetlen társaság, örökké tanulnak, halmozzák a fölösleges diplomákat, nincs „rendes” állásuk, mindig váltogatják a munkájukat, 30 évesen is hazaköltöznek a szülői házba, nem akarnak felnőni, nincs normális párkapcsolatuk, nem bírnak elköteleződni, állandóan az okostelefonjukon lógnak, s ami még ennél is fontosabb: ki vannak égve.

Maga a tünet megnevezése sem túl régi, és természetesen az angolból ered: burn-out. Petersen oknyomozó könyvéből, mely interjúkra és a téma szakirodalmának áttekintésére alapul, kiderül, hogy a millenniálok valójában azért vannak kiégve, mert – ellentétben „boomer” szüleikkel (a második világháború utáni demográfiai és gazdasági fellendülésében született, nálunk részben „Ratkó-gyerekeknek” hívott nemzedék, mely átúszik az X-generációba), az 50-es, 60-as, 70-es években a munkaerőpiacra kikerülő és akkor családot alapító korosztállyal – a megváltozott gazdasági szabályozás miatt ők sokkal drágábban járhattak egyetemre, sokkal kevésbé biztos munkahelyeket találnak, sokkal nagyobb adósságok terhelik őket, sokkal ritkábban van egyáltalán egészségbiztosításuk, és ebben a bizonytalan helyzetben még munkamániás szüleiknél is sokkal többet kell dolgozniuk, miközben rájuk fonódnak  a közösségi média és a digitiális munkavégzés polipkarjai is.

A Wall Streetről induló 2008-as világválság az amerikai fiatalokat jóval súlyosabban érintette, mint a magyarokat. Bár a poszt-szovjet érdekszféra rendszerváltásának sokkja miatt (melyet csak mostanában kezdenek valóban sokknak és nem csodálatos demokratizálódási folyamatnak leírni) mi, magyarok is nagyon jól ismerjük a 90-es évektől az ifjú, felülről odahelyezett gazdasági tanácsadók által bevezetett leépítéseket, bezárásokat, kiszervezéseket, túlmunkaidő elvárásokat, s a multicégek megjelenésével elterjedt extrém, a hétvégékbe is belenyúló munkastílus kényszerét. Igaz, nálunk még kevésbé jelentkezik az a hihetetlen nyomás, ami a munkanélküliségtől sújtott Amerikában 2008 után nehezedett a pályakezdőkre. Hiába gyötrik magukat már a gimnáziumban a tanuláson kívül „portfólióépítéssel” (persze ez is begyűrűzött hozzánk is a szerencsétlen tanári portfólió-írás kényszerével, ami a nagyvállalati menedzserszemlélet megjelenése), hogy sikerüljön bekerülni a jó egyetemekre, ahol aztán tetemes diákkölcsönöket vesznek fel, melyeket akár egész életükben fizetniük kell majd, ha annak elvégzése után szinte lehetetlen volt fix, 40 órás, a tb-t is fizető álláshoz jutni. Abszurd módon az ingyen gyakornoki álláshoz jutásért is sokszor kölcsönt vesznek fel, mert az majd valamikor később segíthet valódi álláshoz jutni. Majd. Egyszer. A fizetetlen gyakornoki rendszer, a munkaerőkölcsönzők beugró munkaereje (melyet eredetileg a házasságban élő háziasszonyok „tűpénzének” találtak fel egyszerű, adminisztratív munkára, mára teljesen elterjedt a kapitalista Amerikában), az úgynevezett hakni munka (gig), vagy platform gazdaság, ahol okostelefonos alkalmazáson keresztül végeznek „vállalkozóként” munkát az ételfutárságtól a programfejlesztésen át, kevés pénzért, szakszervezeti képviselet nélkül, önmagukat kizsákmányolva, magyarul az „Uber gazdaság” állandó stresszben tartja a millenniálokat. És egyáltalán nem vezet „übergazdagsághoz”, de elvezet a modern „prekariátus” kitermelődéséhez. Annak eredeti jelentésével szemben ne a Nyomorultak éhező munkásai jussanak eszünkbe, hanem olyan munkavállalók, házi betegápolók, árufeltöltők vagy szabadúszó újságírók, akik ingatag gazdasági státuszban vannak, nem dolgoznak szolidáris munkahelyi közösségben, és bármikor az utcán találhatják magukat.

Petersen végigvezet bennünket az amerikai gazdaságszabályozás átalakulásán (elsősorban a szabadpiaci, neoliberális megszorításokat és a tőkealapkezelő cégek extrém befolyását elemzi itt), ami lebontotta a korábban a középosztálybeli életszínvonalat élők széles rétegét, úgy, hogy a kárvallottak nem látták meg a strukturális okokat, hanem csak magukban keresték a hibát: nem dolgozom elég keményen, nem tanulok még többet, nem vagyok elég kitartó. Holott nem erről van szó, hanem egy szándékosan, profitnövelés céljából, a 60-as években Amerikában alkalmazott, állami beavatkozásra épülő gazdasági modell helyett egy másik modell alkalmazásáról. „Ez a helyzet nemcsak súlyosbítja a kiégést, de mintha arra lenne kitalálva, hogy előidézze. És ennek a konstrukciónak az áll a középpontjában, hogy kevés kiválasztott sok pénzt keressen azon, hogy sok más embernek nincs választási lehetősége.

Külön hátborzongató annak a fejezetnek az olvasása, ami az elmúlt évben magyarul megjelent A nőiesség kultuszát idézi meg Betty Friedantől, amely elindította a nyugati második hullámú feminizmust. Az agyonhajszolt millenniál szülőről szóló részben alapvetően nőkről, édesanyákról van szó, „kiégett szülőkről”, akiknek legtöbbje, ötven évvel Friedan forradalmi könyve után ugyanúgy egy másik „nevenincs problémától” szenved, a kiégéstől, a fáradtságtól és a benne fortyogó, tehetetlen, párkapcsolat-romboló dühtől, de már nem azért, mert diplomáját szögre akasztva sokgyermekes családanyaként otthon unatkozik, hanem mert kétgyermekes vagy gyermektelen dolgozó nőként egyszerre kell helyt állnia a munkaerőpiacon, és elvégeznie ugyanúgy a háztartási munka és gyermeknevelés 70%-át (ha egyedülálló anya, akkor a 100%-át), mint Friedan kertvárosi asszonyainak. Azzal a nehezítéssel, hogy ma mindent kényszeresen meg kell örökíteni az Instagramon és a Facebookon. És erről nem Friedan és a feminizmus, hanem a fent leírt kapitalista konstrukció tehet. Ami figyelemre méltó: az 1963-as és a 2020-as könyv is ugyanazzal a közpolitikai ajánláscsomaggal zárul: legyen Amerikában gyes és elérhető bölcsőde, óvoda, és fizetett szabadság. Ez ugyanis, mindenféle nagy társadalmi változás után, és Trump legyőzése után sem valósult meg Amerikában. Nincs mit tenni, tényleg jobb lenne, ha a vikingek megszállnák a kontinens északi felét, és bevezetnék a hügge életstílust!

Ha idáig elértünk a könyv olvasásában, s látjuk az éves keresetek mértékét is, melyeket Petersen mindig posztmodern-akkurátusan felsorol a rassz, az osztály, a nem, a családi állapot, a szexuális irányultság és a nemi identitás mellett, valószínűleg felnevetünk: ezek jó dolgukban nem tudják, hogy mi bajuk van, költözzenek már egy kicsit Magyarországra! Mennyire áll meg egyáltalán a könyv alapjául szolgáló nemzedéki keretezés? Nálunk ugyanazok a boomerek, mint Amerikában? Eddig azt hittük, itthon azért volt munkahelybiztonság, teljes foglalkoztatottság és vállalati bölcsőde, valamint 1967 óta fizetett gyes, mert államszocializmus volt, de kiderül, hogy ez valamelyest megvolt (a gyes kivételével) Amerikában is. A gyermek tanulásába való befektetés a kelet-európai társadalmakban mindig a társadalmi felemelkedés kulcsa volt, ezt nem a 70-es években találták fel, és a digitális polip sem szőtte még be olyan mértékben az Y-generáció életét itthon, mint aztán az ő gyerekeikét, a Z- és Alfa-generációét. A multinacionális vállalatokon keresztül, az ő eszköztárukból vett állami munkahelyi ösztönzők és „racionalizálás” gyakorlatain keresztül, a táskánkban vagy a zsebünkben hordott mobilunkban levő, alapvetően amerikai fejlesztésű és tulajdonú mobilapplikációkon és közösségi médiaplatformokon, filmstreaming szolgáltatókon és a popkultúrán keresztül végül mi is „jóbarátokká” válunk, és ott ülünk kiégve ugyanabban a fotelben, bár a miénk egy kicsit kopottabb.

Végezetül, Tóth Enikő Mária műfordítását kell megdicsérnem, aki nemcsak kulturális félreértéseket nem fordított bele a könyvbe, de értékes jegyzetapparátussal látta el azt a magyar olvasók számára is. Most pedig zárom soraimat, mert ellenállhatatlan ingert érzek, hogy kimenjek a Ligetbe sétálni a napsütésben (mobilt otthon hagyni!), alapítsak szegény amerikaiknak is egy rendes szociáldemokrata pártot, és lemondjam szerencsétlen, túlhajtott lányom magánóráit. Akarhat-e többet egy könyv? Kísérletet tett rá, hogy megváltoztassa az életem.

A könyv adatlapja itt található.