Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925-1938) / Nemzeti Galéria
2022.04.28.

Adósságot törleszt a Magyar Nemzeti Galéria most megnyílt Art deco Budapest kiállítása. Ez a stíluskorszak – bár minden megvan benne, amiért lelkesedni lehet – időről időre elfelejtődik, kimegy a divatból. Aztán visszajön, mert a luxust nem lehet megunni. A két világháború közötti korszak jellegzetes ízléséről átfogó képet adó tárlat csupa glamour, tobzódik az érzéki vizualitásban. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.

Az utóbbi időben gyakran elhangzó sóhaj, hogy korunk a két háború közti korszak jelenségeit ismétli. Sajnos, egy vonatkozásban ez biztos nem igaz, pedig bár így lenne. Háború, válság, társadalmi feszültségek, mérhetetlen elszegényedés, és erre válaszként szélsőséges eszmék – mindez velünk van ma is. A két háború közti korszaknak azonban – minden dekadenciája ellenére – volt stílusa, szemben a mai stílustalan fogyasztással. Az elmúlt századelőn a nagyváros kínálta életforma, amely a dekoratív vizuális kellékeket szülte, még nem volt megvetés és szitok tárgya, sokkal inkább vonzó és áhított luxus, aminek igyekeztek megadni a módját. Kellett ez a száz év, hogy a fogyasztás mámorából kijózanodva bizonyos társadalmi rétegekben tudatosuljon az önfeledt mulatság ára. Kellett a gazdasági válság, hogy a „kevesebb több” szemlélete polgárjogot nyerjen – és aztán persze ugyanolyan luxussá váljon, mint a dekoratív egyediség. Kellett a nagyvárosi tömegek kétségbeejtő életkörülményeivel való szembesülés, hogy a modernizmus szociális indíttatású egyszerűsége kívánatos legyen – hogy aztán az ipari design polgári kellékké avanzsáljon. És kellett még egy világháború, hogy felébredjen a lelkiismeretünk. A huszadik század további évtizedei a nyugati világban jórészt a lelkifurdalásról, és annak kompenzálásáról szóltak, amely mára odáig fokozódott, hogy aki nem bio, vegán és zöld, és még gyereket is van mersze a világra hozni, az a glóbusz ellensége – enyhítő körülmény, ha legalább biciklizik.

A húszas évek emberét azonban mindez még nem aggasztotta, egyszer élünk alapon önfeledten vetette magát a háború nyomorúsága után a nagyvilági élvezetekbe. A felszabadultság az élet számtalan területén megmutatkozott, a viktoriánus erkölcsök fellazulásától a női fűzők eltűnéséig, az egészséges sportélettől a korszerű lakáskultúráig. Felpörgött a nagyvárosi kereskedelem, megjelentek az áruházak, új élmény volt shoppingolni. Hódítottak az erős vizualitással kényeztető műfajok, a film, és főképp a revü – minden vonzó volt, ami mozgott és csillogott. Az új, elsősorban urbánus életformához tartozott egy jellegzetes ízlés, amely a dekorativitással párhuzamosan a formák egyszerűsödéséhez, határozott stilizálásához vonzódott. A felfokozott pörgés ellehetetlenítette a korábban divatos súlyos és cirkalmas fogalmazást, az újfajta szabadság és természetesség szemszögéből nevetségesen giccsesnek tűntek a historizáló polgári enteriőrök, bonyolult öltözékek. A húszas évek dekoratív stílusára az áramvonalas formálás, kontrasztos kompozíció, a túlzó stilizálással közvetített erőteljes, vállaltan hatásvadász üzenet volt jellemző, ez fejezte ki a kor emberének lelkületét. Merített mindenhonnan, ahol karakteres motívumokra bukkanhatott: az avantgárd képzőművészetből, a szecesszióból, a történeti stílusokból, a népművészetből, az egzotikus kultúrákból de az ókori Egyiptom művészetéből is – a lényeg a dekorativitás volt. A korszaknak megfelelően az új vizualitás a lakberendezés és öltözködés darabjain a még élő, kifinomult iparművészeti mesterségbeli tudással párosult.

Fura módon az art deco a maga korában nem határozta meg önmagát sem névvel, sem egyedi stílusként. Az 1925-ös Párizsi Világkiállítás címéről - Arts Décoratifs - kapta később a nevét, melyet a hatvanas években, újrafelfedezése idején adtak neki. Ezen a kiállításon jelentek meg tömegesen és arattak sikert az új szellemben tervezett tárgyak. Magát az art deco kifejezést a budapesti kiállítás falszövege szerint Le Corbusier használta először, mégpedig bírálóan. A modernizmus egyik atyjának kritikája nyilvánvalóan az öncélú dekorativitásnak szólt. Való igaz, a klasszikus modernizmus szigora hosszú évtizedekre elhomályosította a dekadens polgári ízlés „elhajlását” keleten és nyugaton egyaránt. A hatvanas évek ma már retrónak nevezett ízléshulláma sok rokonságot mutat az art decóval, bár annál sokkal egyszerűbb, iparibb kivitelben. Mégis, itt ötvöződött a férfiasan szigorú modern az art deco gömbölyded nőiességével, könnyedségével, nem véletlen, hogy a művészettörténet ekkor látta el névvel az addig rejtőzködő irányzatot. A „hanyatló nyugat ópiuma” nem véletlenül épp napjainkban vált ismét népszerűvé, a hazai építészettörténet a Magyarországon soha igazán népszerűvé válni nem tudó radikális modern ellenpólusaként kutatja és mutatja fel. Itthoni népszerűségéhez hozzájárult a korszak egy lelkes kutatójának, Bolla Zoltánnak több kötetben megjelent gyűjtése.

A Magyar Nemzeti Galéria Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című kiállításának vezérfonala a magyar art deco plakátművészet, amely műfajánál fogva híven tükrözi a modern nagyvárosi élet minden aspektusát. A több mint kétszázötven kiállított műtárgy zöme nagyon ritkán szerepel kiállításon, vagy olyan, amit még soha nem láthatott közönség. A plakátok mellett bútorok, ruhák, kalapok, filmek, jelmezek, építészeti tervek, könyvek illusztrálják a két világháború közötti korszak jellegzetes vizuális kultúráját. A Katona Anikó kurátor által szerkesztett kiállítás hiánypótló, elsőként találkozhat a közönség ilyen töményen és átfogóan a metropolisszá nőtt Budapest színpadának kellékeivel.

A tárlat a privát élettér felől tart a nagyvárosi szórakozás lehetőségei felé: az otthon, a lakberendezés tárgyai után az áruházak és kereskedelem, a mozi, a revü és végül az építészet, illetve az utópiák jelennek meg. Az art deco életérzés fókuszában a nő, a nőiség állt, habár a tárgyak alkotói jórészt férfiak. A divat, a lakberendezés, a vásárlás, a mozik csillogó világa, a hollywoodi sztárok kultusza, a legendás budapesti éjszakai élet elválaszthatatlanok voltak a modern nő életétől, ahogy az esetenként öncélú dekorativitás, a teátrális megjelenés  is inkább a mindenkori nő sajátja. A fasizálódó Berlinből Budapestre tevődött át az éjszakai élet, a nálunk fellépő Josephine Baker – akinek meztelenkedésétől úgy félt a magyar parlament, hogy előzőleg lecsekkolta a műsort –, magyar megszemélyesítője, Somogyi Nusi, aki karrierjét ennek a szerepnek köszönheti, a fantasztikus műsorokhoz neves tervezők által jegyzett pazar jelmezek egyaránt hozzátartoztak a budapesti mulatók varázsához.


Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

A plakát kiemelt szerepe a kiállításon nem véletlen, hisz kiemelten fontos volt a korszak számára is. A luxuscikkeket, a mozikban vetített filmeket, a pesti kávéházakat és mulatókat egyaránt az art deco plakátok hirdették, a leginkább sűrített formában ezek közvetítik a kor vizuális ízlését. A tárlat témájánál és a reklámplakát műfajánál fogva kifejezetten látogatóbarát, a néző azonnal hatása alá kerül. Nem kell a sok szöveg, a látvány mindent visz. A tárlaton több mint 130 plakát, valamint számtalan plakátterv szerepel a kor legfontosabb tervezőitől, akik között olyan nagy nevekkel találkozunk, mint Berény Róbert, Bottlik József, Irsai István, Kozma Lajos, Lukáts Kató, Mallász Gitta, Réz Diamant Tibor. Egy félreeső falon a korszak szimbólumaként Fritz Lang Metropolis című filmjének jelenetei futnak, amely a vágy és a félelem tárgyaként ábrázolja a nagyvárost – a kiállítás becses darabja a filmhez készült plakát, melyet a legszebb magyar plakátok közt tartanak számon. A felhőkarcolók világát idézi a Velencei Biennálé magyar pavilonját is tervező Maróti Géza munkássága, akitől több grafikát és tervlapot is bemutat a tárlat. Maróti elképzelt Atlantisza sűrítve ábrázolja mindazt, amit a húszas évek embere várt a világtól és az akkor még a határtalanság ígéretével kecsegtető fejlődéstől. És ha az ismertetést a mai kor és a húszas-harmincas évek párhuzamával kezdtük, lehetetlen nem megállni Maróti Vérmezőre tervezett gigantikus stadionjának rajza előtt. A kissé ijesztő távlatokat felvázoló utópia után felüdülés a turizmust, az országimázst, az egyházi és állami reprezentációt szolgáló plakátok békés didakszisa. Ezek a témák már kevésbé modern látványvilágra ihlették a plakátok tervezőit, de a kompozíciókban itt is egyértelműen tettem érhető az art deco ízlése. Ha ma ilyen vizualitással párosulna a reklám, imázsépítés és szájbarágás, az üzenetet is talán könnyebben megbocsátanánk. Jobb híján így csak az ajánlható, merítkezzünk meg a száz évvel ezelőtti vizuális orgia rituális fürdőjében.

A kiállítás 2022. augusztus 28-ig tart nyitva.

Szerző: Zöldi Anna