Az Állástalan táncos a maga nemében páratlan, de nem rokontalan. Rokona például a nemrég elhunyt Kabdebó Lóránt nagy vállalkozása, a Vers és valóság (1990), melyben Kabdebó Szabó Lőrinc minden verse mellé odatette a költő rövid keletkezéstörténeti megjegyzéseit, magyarázatait. A Vers és valóság annak idején szenzáció volt, az Állástalan táncos is megérdemli, hogy szenzáció legyen.

Ez a kötet, bár az életmű egésze helyett csak 86 versre terjed ki, dinamikusabb és dialogikusabb, összefüggő és sokrétegű szöveg. Afféle három (vagy négy) az egyben termék: válogatott versek, óriásinterjú, portré és pályarajz, műelemzés-füzér. Az interjú beszélgetés, ahol a kérdező nemcsak kérdez, hanem maga is elhelyezi, értékeli az éppen tárgyalt verset hol személyes perspektívából, hol kvázi irodalomtörténeti-befogadástörténeti távlatból. A beszélgetés részei – főképp Kemény István válaszai – írásműként is megmunkált szövegek, gyakran minitanulmányok, műhelyesszék. Ez a megírtság a tónus közvetlensége és a válaszok elegyes, belső vágásokat is gyakran alkalmazó jellege miatt nem számolja fel a csevegés oldottságát, közvetlenségét, viszont elmélyíti a dialógust.

Kemény válaszai, verskommentárjai sokműfajúak, sokféle tanulságot hordoznak. Vannak olyanok, amelyek valóban valóság, nyersanyag és költészet viszonyába engednek bepillantást. A korai tavasz című igen korai vers keletkezésmagyarázatában például azt láthatjuk, hogy egy valóságos gyermeküdülői emlék hogyan transzformálódik, hogyan ötvöződik egy korábbi emlékkel. Megfeleltetés, eltolás és behelyettesítés pszichológiai és poétikai mechanizmusai tárulnak fel. Az üdülőben a sokkot, a traumát egy kisgyerekeknek levetített olasz maffiafilm okozza, a vers ezt a traumaforrást felcseréli egy korábbi kispusztai emlékkel, a rókatetem látványával. A rókatetemet körülvévő fa-emberek pedig titokzatos, mitikus, adys és egyúttal sci-fis légkörbe emelik a verset: „zöld szemük ragyogott, nyáluk csöpögött / ők voltak a piszkos fenyvesek”. A korai tavasz többek között a 80-as évekbeli, titkok köré épülő, a „Sivár Valósággal” szembeállított, mindennek mindennel való összevegyíthetőségén alapuló s ezáltal szabadságot deklaráló, ellenvalóságot alkotó Kemény-féle trash-költészetet is példázza. Így a verselemzés, miközben elvégzi nyersanyag és mű, szerző és lírai én kettéválasztását, egyúttal – az Elfelejtett érchegység magyarázatával együtt ­– az életmű korszakolásához is határozott támpontot ad.

Van, ahol a szerzői kommentár csupán egy művelődéstörténeti kulcsmotívum megvilágítása (pl. Nílus). A legismertebb remekművek némelyikénél pedig csak a keletkezési körülményekkel ismerkedünk meg: az Egy nap élet esetében a tizenöt éves érettségi találkozó lefolyásáról, a Fel és alá az érdligeti állomáson kapcsán a megírás előtti hosszú, depressziós hallgatás – tanárosan-ironikusan pontokba szedett, számozott! – okairól értesülünk, és arról, hogy a szerző ekkoriban miért járt Érdligetre, illetve, hogy mi a szerepe a vers keletkezésében Háy János születésnapjának. Van, ahol (az El című vers magyarázatából) azt tudjuk meg, hogyan rendeződött össze, született meg egy kötet (A koboldkórus) a feleség jótékonyan erőszakos közreműködése jóvoltából. Van viszont, ahol megvilágító, formai szempontokat is feltáró elemzést és interpretációt is kapunk. Ebből a szempontból különösen fontos a rondóforma magyarázata a Semmieset című vers kommentárjában. Ezt olvashatjuk: „[a] rondó alap-rímképlete: abaaabab. Vagyis egy lépés előre, egy hátra, egy előre, egy hátra. Ez egy tánc, ami előrehalad, de folyton vissza-visszalépegetve. […] vagyis a dolgok nehezen mozdulnak, lassan, önbizalomhiányosan haladnak előre – de azért mégis. Mintha saját életem tempóját éreztem volna a rondóformában”. Személyiség- és poétikasummázat ez a pár sor. Kicsit rondószerűen mozog majd’ minden Kemény-vers, illetve az életmű egésze is. Bizonytalanul, ismételgetve, magát kérdőre vonva, de folyamatosan építkezve; fontolgatva, bontogatva, alapjait megkérdőjelezve, de soha fel nem adva. Mint a Duna, mint a Nílus, mint a Leglassúbb teve. Kemény „posztmodern humanizmusa” (Fekete Richárd) vagy inkább poszt-posztmodern humanizmusa, konzervatív anarchizmusa formailag is a szívós tevemozgással és a makacs rondóval függ össze. A líra klasszikus alapkérdéseihez és a megértés igényéhez való ragaszkodás, a személyiség- és az észtisztelet kételyekkel, öniróniával, de menthetetlenül áthatja ezt a költészetet, főleg annak utolsó bő húsz évét. Kemény önteltség és magabiztosság nélkül, de határozott küzdelmet folytat a posztmodern relativizmussal, centrumnélküliséggel, identitásszóródással és nagynarratíva-vesztéssel. Miközben mindezeknek az ő költői világképe és lírai énje is ki van téve – átélve és nem kívülről figyelve rondózik a reflektív felülemelkedésért. Visszalép az előrelépés után, előrelép a visszalépés után, hol visszavonó ellenpontot told hozzá a versvégi pátoszhoz, hol véglegességet megkérdőjelező kódát az előtte mélyponton záruló vershez.  Relativizálja a relativizmust, ironizál az irónián.

A híres Nyakkendő című politikai vers kommentárja a benne elbeszélt anekdotához való hozzájutás anekdotáját meséli el, melyben az eredeti mesélő a hazai politikai elitek gyűlölködő szembenállásának eredetmagyarázataként prezentálja a történetet.  Ugyanakkor az önértelmező Kemény arra teszi a hangsúlyt, hogy milyen analóg szociálpszichológiai traumák alakítják az aktuálpolitikainál egyetemesebbé a jelentést. A filológusoknak és a művelt olvasónak abban is segítségére siet a kommentár, hogy a versről elárulja, hogy „Kavafisztól” vette „kölcsön a modorát”. A Búcsúlevél című nagy visszhangot kiváltó költemény elemzésében Kemény a strófa- és rímképletből, illetve egy állítólag elfelejtett nótaemlékből indul ki, majd a „haza” szó versbéli jelenlétének súlyát bogozgatja, végül a befogadástörténetnek – elsősorban magára a költőre vonatkozó – tanulságait vonja le. Ugyanakkor a rövid kommentárok soha nem elégítik ki teljesen az olvasó kíváncsiságát, nem veszik el az elemző kenyerét. A Búcsúlevél bemutatott strófáinak hosszabb, kilógó harmadik sora kapcsán például nem árulja el a szerző, hogy a vers tudatos rontásokkal, döccenésekkel van tele, hogy a szakaszindítások felező nyolcasából való folyamatos kizökkenések alighanem a hazával való viszony harmóniájának megszakadását éreztetik, mintegy az „elbutult idegen néni” torzulása tükröződik a versszakok ritmikai torzulásaiban. Olvasóként meglepett, hogy Búcsúlevél írója egy elfelejtett alsó tagozatos vers ihlető ritmusáról beszél s nem említi a tartalmilag is, ritmikailag is ihletőnek tűnő Ady-verset, a Bujdosó kuruc rigmusát. Hasonlóképp meglepődtem azon, hogy a Remény kapcsán nem került szóba Ady A Sion-hegy alatt című verse. Nem tudom, hogy itt az én olvasói tévedésemről van szó, a műhelytitkok őrzéséről vagy az ihlet tudat alatti működéséről.

Kemény István. Forrás: litera.hu. Fotó Valuska Gábor

Az Állástalan táncosban Kemény saját textológusa, nyomozó filológusa is, aki a jelenből való élményfelidézést folyamatosan szembesíti az egykori naplójegyzetekkel, illetve a versek kéziratfüzetbéli keletkezési sorrendjének, be nem fejezett töredékeinek tanúságtételével. Gyakran „a napló gondoskodik a kellő kontrasztról”. Ha az önértelmezés túlzottan emelkedettre sikerülne, a naplójegyzet leránt. A királynál jelenből visszatekintő kommentárját a hajdani naplóidézet így fejezi be: „márc. 10. cs. Agyament nap. Csodák csodája, a tegnapi verset lopott időben befejeztem, és talán jó is lett. A többi… elrontottam a mosógépet, de félek írni Sebastiannak…”. A „kellő kontraszt” egyébként az egész kötet stilisztikai jellemzője: Kemény itt is, ahogyan verseiben, ellenpontoz és korrigál, így őrzi meg hangjának józan köznapiságát a hagyományos költőszerep anakronisztikus vállalása ellenére is. 

A versmagyarázatok, mint már írtam, műfaji sokféleségük miatt soha nem válnak unalmassá. Idegenvezetőnk mindig tartogat meglepetéseket. A Nílus-kötet egyik kulcsverse, a Patai második éneke kommentárjában például az említett filológusi attitűd paródiáját kaphatjuk. A Kedves ismeretlen (K.I. …) című Kemény-regényben szereplő fiktív Magyar Nagyenciklopédia szócikkeit olvashatjuk a két – egymástól sok évre megírt, egész más korosztályhoz tartozó és sok mindenben különböző – Patairól, a regény szereplőjéről és a versbéli perszónáról. Szemtelen fricska ez a kíváncsi és fontoskodó filológusoknak: ’tessék, válaszolok nektek jó tudományosan, de abban aztán nem lesz köszönet’.  Hasonlóan hajmeresztő ötlet a Rakpartos ballada kommentár helyetti meghúzása, kijavítása.

Az Állástalan tácost új versek, Dulcinea huszonhárom verse zárja. Huszonhárom el- és felszabadult vers. A születésnaposnak kijáró ihlet tobzódása. Dulcinea Don Quijote és Kemény játékos, több arcot többféle fénytörésben láttató női alteregója. Míg a búsképű, hipochonder lovag az „ágyban otthon / teácskát szürcsöl,” a tűzről pattant hölgy helyette kóborol és helyette vívja harcait az igazságért és a szerelemért. Férfigúnyoló-öngúnyoló feminista énátirat és a feminizmus paródiája egyszerre: „megküzdök a radikális feministákkal / nemes antirasszistákkal / és az ő ellenségeikkel / nemes és nemtelen lovagokkal”. Kemény vállalt „korszerűtlenségéből”, anarchista konzervativizmusából egyenesen adódik a Don Quijotéval való azonosulás. Ezt a túl egyszerű szerepváltozatot korszerűsíti és bolondítja meg jótékonyan a női alakváltozat. A hang (a kéz) Dulcineáé, de az attitűd (a hang) Keményé: „ne hirdesd nekik az igazságot! / Nem hirdetem / keresem”.

A Magvető Kiadó és szerzők okosan döntöttek, amikor szabványos válogatottversek-kötet helyett ezzel a jóval izgalmasabb elegyes kiadvánnyal ünnepelték Kemény István hatvanadik születésnapját. A reprezentatív jubileumi válogatások picit rutinszerűek, gyakran túl tömények s egyben némileg szakadozottak, míg ez a kötet a verseket egyfelől a beszélgetés egységesítő szálára fűzi fel, másrészt egy-egy vers előtt jófajta ropogtatni valót kínál. Így a feszült koncentrálással nem fárasztja ki, nem kólintja fejbe az olvasót, fenntartja versszomját. A válogatott verseskötetnél jóval többet ad: egy életmű létrejöttének kommentált történetét, a verseket szülő személyes életérzések rajzát s egyben talán valamiféle mentalitás- vagy közérzület-történetet is. A művek esztétikai autonómiájukat és talányosságukat nem veszítve életszakaszokba és korszakokba ágyazódnak. Megtudhatjuk, melyik miért és hogyan lett mérföldkő. A választott versek útjelzői például a felnőtté válásnak, családalapításnak, majd a midlife crisisnak – s persze a pálya alakulásának, a szemlélet- és hangváltásoknak. Azt is megtudhatjuk, hogy melyik verse után mondta a költő barátja is, felesége is Keménynek, hogy most már akár meg is halhat. (A vak filozófus és a zajok után.)    A közérzület szintjén pedig a rendszerváltás előtti „Sivár Valóság”-hoz, azután a rendszerváltás utáni reményekhez, majd a nagy kiábránduláshoz és a digitális korszakváltáshoz kötődnek a válogató beszélgetésbe bekerült művek.  A Búcsúlevél kommentárjában például ezt olvashatjuk: „[a]bban a történelmi pillanatban érkezett, amikor az emberek az okostelefonjaikat nézve lehajtott fejjel kezdtek élni és máshol kezdtek lenni, mint ahol vannak, és olyasmiket is kezdtek érteni közösségen, amiket soha régebben” […] Milliók, talán mindenki elgondolkodott azon akkoriban, hogy mennyire tartja meg őt a haza, és ő mennyire a hazát”.

A kötet tehát feltár, kontextusba helyez, megvilágít – miközben semmit nem zár le, semmit nem redukál puszta életrajzi dokumentummá. Olyan lesz, mint Kemény költészete: egyszerre adja a pofonegyszerűség és világosság és a furmányosság és rejtélyesség örömét.

(A könyv adatlapja a kiadó oldalán, itt található.)