Revizor: Kik a példaképeitek, kiket néztek szívesen a cirkuszban? Másképpen fogalmazva: milyen meghatározó, fontos cirkuszi élményekre emlékeztek?
Alejo Bianchi: Nagyon fura volna, ha nem vágnám rá azonnal az XY társulat nevét. Tíz éve láttam őket otthon, Argentínában, és rögtön azt mondtam: „Ezt akarom csinálni!” Ezért jöttem Európába tanulni. Addig azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Úgy éreztem, ez egy fölfedezésre váró teljesen új világ, amíg a Grand C című előadást néztem (a magyar nézők 2014-ben láthatták a Trafóban – U. L.). Aztán az élet úgy akarta, hogy az XY csapatában kössek ki – szóval ez egy igazi megvalósult álom.
 Jelenetek az előadásból |
Oded Avinathan: Nekem egy másik társulat is eszembe jutott, az Un loup pour l’homme. Hozzánk hasonlóan a csoportos akrobatikát művelik, és ők is kutatják a műfaj határait, rendkívül inspiráló, amit csinálnak (a Trafó törzsközönsége őket is jól ismeri – U. L.).
R: Alejo Argentinából jött. És te?
OA: Izraelben nőttem föl, de hét éve Franciaországban élek.
R: A társulatban mindenkinek azonos a szakmai háttere?
OA: Alejo eredetileg tervező, én pedig a mérnöki tanulmányokat hagytam ott a cirkusz miatt. De mindketten cirkusziskolát végeztünk.
AB: Van köztünk egy nagyon tehetséges autodidakta, a többiek három francia cirkusziskolából kerültek ki, ahol nemcsak akrobatikát tanítanak, hanem sok mást is: színpadi mozgást, táncot, színpadi jelenlétet és így tovább.
R: Azt olvasni, hogy a Möbius kollektív alkotás.
AB: Sok mindent teljesen közösen csinálunk, az egyik ötlet, javaslat, megoldás a másikra rétegződik. De van olyan feladat, amit érdemes inkább rábízni egyvalakire.
OA: Az előadást kisebb csoportokban dolgozzuk ki, ez eleve más- és másfajta mutatványokat igényel, illetve hoz elő.
 |
AB: Az akrobatikus elemeket nemcsak megkonstruáljuk, hanem folyamatosan dekonstruáljuk is. Sokat dolgoztunk azon, hogyan tudunk valamit felépíteni, aztán egyszeriben eltüntetni.
R: Mi volt a Möbius kiindulópontja? Egy gondolat, egy koreográfiai elképzelés, egy akrobatikus elem?
AB: A madárrajok mozgása volt az első kép, amit kiindulásul kaptunk. A koreográfus, Rachid Ouramdane pedig azt szerette volna, ha egybeolvad két világ – a cirkuszi akrobatika, amelyben az XY korábban már bizonyított, valamint a tánc, a gesztusok nyelve –, és így jön létre valami egyedi. Innen kezdtük a kísérletezést, de mindvégig a művészi elképzelés volt az elsődleges, ahhoz illesztettük az akrobatikai elemeket, nem fordítva.
R: A nagy madárrajok, halrajok mozgása sokszor kiszámíthatatlannak látszik, úgy tűnik, mintha nem is volna vezető, nem volna terv. A Möbius intenzív kavargásában minden tökéletesen megtervezett, vagy marad tere a változtatásnak, improvizációnak?
OA: Vannak improvizációra épülő apróbb részletek, ahol lehet helye a kicsit szabadabb játéknak, de ott is nagyon pontosan meghatározottak a keretek. Tudjuk, mi hol indul és hol végződik, de beleférnek spontán mozdulatok, csoportmozgások. És sokszor egy esés, egy dőlés ritmusa generál új dinamikát. Az akrobataszámok amúgy sosem lehetnek egyformák. Hiába csinálod akár éveken át újra és újra ugyanazt, mindig van a dolognak előreláthatatlan eleme. Valaki kicsivel erősebben vagy gyengébben lökte meg a másikat, valaki nem teljesen pontosan végezte a gyakorlatot a levegőben.
AB: Mindig nagyon ébernek kell lennünk: ha valami nem sikerül, ha valaki rosszul repül, ott kell lennünk, hogy biztonságban segítsük le a földre, és rögtön dönteni kell, hogyan folytatódjon a jelenet. Néha muszáj improvizálni, mert ha a mutatvány nem sikerült, akkor is folytatnunk kell úgy, hogy a „storyline” ne sérüljön.
R: A néző számára ez mérhetetlenül izgalmas, tapintani tudja a feszült figyelmet, érzékeli, hogy a mozdulatsorok sikere egy hajszálon függ. Minden egyes mozzanat tökéletes – vagy annak kell lennie. És minden hiba és siker nagyon valóságos.
 Fotók: Trafó |
OA: Abszolút valóságos. Tettetni ezt nem lehet. Persze van, hogy szándékosan beépítünk hibákat, de ettől függetlenül is előfordul szinte minden egyes előadáson, hogy valami rosszul sül el. Illetve nem sül el igazán rosszul, mert nagyon jól begyakoroltuk, hogyan kell egymást biztonságosan lesegíteni. Ez szinte ösztönös: az ember ugrik, segít, elkapja a másikat, lehozza – ennél nincs őszintébb, igazabb pillanat. Szerintem ez az előadás integráns része, és nagyon érdekes látni. A Möbius ráadásul nagyon is szól a segítségről.
AB: Hogy hogyan segítjük egymást emberek, élőlények a természetben. Hogyan segítünk a másiknak életben maradni.
R: Az előadás címe: Möbius. Megbújik-e bármilyen matematikai modell a háttérben? Variációk, permutációk, analitikus mintázatok?
AB: A szó szoros értelmében nincs ilyen. Nem végeztünk kutatást. De a végtelen mozgás mint gondolat, a Möbius-szalag mint metafora mindvégig ott van. Folyamatosan mozgásban vagyunk. Tizenkilenc akrobatából áll a csapat, és mindig van, aki bejön, aki kimegy. Futkosunk le-föl: szakadatlanul történik valami. Az előadásban nincsenek különálló számok, folyamatos az átalakulás, soha semminek nincs vége. És az az érzésed, hogy a végén újra lehetne kezdeni, és ismételni a végtelenségig. A Möbius-szalagnál nem létezik fönt és lent. Igen, a Möbius-szalag geometriai elve érdekelt bennünket igazán.
OA: Nincs matematikai modell, inkább az esztétikai szempont volt a mozgató: itt egy magas torony, az meg ott alacsonyabb – térbeli feszültség jön létre köztük, és így tovább. A geometriai-esztétikai ritmus és egyensúlyigény diktál – van mögötte matematika, de nem abból indultunk ki.
R: Rachid Ouramdane személyében sikeres koreográfussal dolgoztatok együtt (2017-ben őt is láthattuk a Trafóban – a szerző megj). Nektek, színészeknek volt némi táncos gyakorlatotok. Vajon ő is foglalkozott korábban akrobatikával?
OA: Nem tudom, végzett-e előtanulmányokat, az XY korábbi munkáit mindenesetre látta. Velünk közösen kutatott, lenyűgözte a lehetőség, hogy kiaknázhatja a harmadik dimenziót. Neki a színpad általában kétdimenziós, azaz sík terep, mi viszont a magassági dimenziót is használjuk. Néha ilyeneket kért: „Tudnátok olyat, hogy valaki elindul fölfelé? Vagy hogy valaki átrepül innen ide így? Milyen érdekes lenne valami nagyon függőleges. Vagy valami parabolaszerű”. Mi pedig megpróbáltuk az akrobatikánkat az ő vizuális elképzeléseinek megfelelően alakítani. Vagyis egyfajta felfedezőutat jártunk be együtt.