A tavaly bemutatott The Suicide Squad a nyár egyik meglepetéssikere volt, mellyel az író-rendező James Gunn bebizonyította, nincs az a borzalmasnak hangzó koncepció, amit ne tudna értő módon elkészíteni. A 2016-os Öngyilkos osztag bukása után Gunn megőrizte elődje képregényes módon abszurd jeleneteit, ám azokat kompetens módon rendezve, szánalmasságuk mellett is szerethető karakterekkel körítve prezentálta. A film egyik leginkább megosztó, látszólag teljesen elhasznált szereplőjének azonban így is rizikósnak tűnt saját sorozatot írni. Tipikusan olyan ötlet, ami a stúdiók kreativitásának hiányát szokta jelezni, Gunn mégis egymaga vetette papírra mind a nyolc epizód cselekményét, jelezve, hogy számára ez továbbra is szerzői, nem pedig stúdiófilmes projekt.
A történet közvetlenül a tavalyi film befejezése után folytatódik, Christopher Smith – saját maga által adott szuperhősnevén Békeharcos (John Cena) – épphogy magához tér a kómából, amikor újabb zsoldosmunkát bíznak rá. A Pillangó-projekt kódnéven futó küldetés célja titkos, sok kijelölt emberrel kell valami okból végezni, így Chrisnek ideje összeszoknia új csapatával és túllépni múltbéli traumáin, ha valódi hőssé akar válni. Ismerős panelek egy potenciálisan unalmas történetben, melyet mégis izgalmassá tesz a készítő kreatív hozzáállása.
 John Cena |
Gunn korábbi kisköltségvetésű (Super) és milliós stúdiófilmjeire (A galaxis őrzői) is jellemző volt a problémás karakterek és azok gondjainak alaposabb bemutatása: rendre olyan hőstípusokat ír meg, akik csak történetük végére, vagy akkor sem válnak méltóvá címükre. Addigra a felületesnek tűnő szórakoztatás mellett olyan lelki folyamatok is lejátszódnak bennük, amelyek ha nem is túl mélyek, mégis átérezhetővé és ezáltal azonosulhatóvá teszik a nézők számára is a látottakat. Ez a módszer működött két órában a Peacemaker előzményfilmjében is, és működik most is. Chris az első részek során egy liberális átlagpolgár rémálmaiban élő karikatúra szintjén mozog: szétfeszíti a férfiegó, a nőkkel lekezelően bánik, miközben már a nyolcvanas években kellemetlennek számító látásmóddal szemléli a világot. Nem tolerálják sem csapattársai, sem mi, nézők – épp ezért érthető is, ha valaki ezen a ponton akár ott is hagyja a sorozatot.
A kezdő rész zárására Gunn mégis felkelti érdeklődésünket, rendezése pörgős, de nem kapkodó, a profibb B-filmek megvalósítását idéző akciók és a tévés szinten korrekt látvány önmagukban is megalapozzák a bizalmat, amelyet a történet részről részre hálál meg egy-egy váratlanabb fordulattal, vagy emlékezetes karakterpillanattal. Szereplőit tekintve a széria változatos, színészeit pedig nem illetheti panasz. Az első részekben megismerhetjük főhősünk bigott-rasszista (másodállásban szupergonosz) apját, akit a tapasztalt karakterszínész, Robert Patrick alakít bicskanyitogató hitelességgel, hozzá viszonyítva pedig fia megítélése is változik a szemünkben. Hasonlóképp fontos pillanatokat kapunk a csapattagokkal közös jelenetekben. Közülük kiemelkedik az újonc Adebayo (Danielle Brooks), a széria morális iránytűje, illetve a Chrisnél is őrültebb, de Freddie Stroma játékának köszönhetően végtelenül szerethető pszichopata, Vigilante karaktere. Ők a fontosabb tényezők, de a nyolc epizód alatt a többiek is mind megkapják a maguk nagy pillanatát.
A történet szerencsére nem alibiként létezik az akciójelenetek között. Gunn a stúdiófilmes mentalitással szinte mindig ellentétesen gondolkozik és alkot: ha valahol tényleges konfliktus, esetleg harc lesz, minden azért történik, mert főhősei szívvel-lélekkel vetik bele magukat a küzdelembe, saját – jellemzően eléggé torz – világnézeteiket és nem utolsósorban egymást képviselve. Ez a fajta karakterközeliség az, amitől működni kezdenek az egyébként több alkalommal is túladagolt és célzottan gyerekes poénkodások is. Mindenki kioktatja a másikat, rengeteg elmés és még több primitív poénnal találkozunk, amelyek miatt egyben ledarálva tömény is lehet, amit látunk. Jellemzően azonban minden a helyére kerül idővel, így a legalpáribb megjegyzésnek is súlya lesz később.
A rendezést tekintve a sorozat inkább felemás, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem végig James Gunn felügyelte. Ez sorozatoknál nem szokatlan, sőt az írószoba teljes hiánya és a tény, hogy Gunn egymaga szolgáltatta a teljes forgatókönyvet, önmagában különlegesség. Épp ezért tett volna jót, ha nem csak öt rész leforgatására marad ideje. A további három, külsős rendezők (Brad Anderson, Jody Hill, Rosemary Rodriguez) által adaptált szkript kétségtelenül magán hordozza Gunn sajátos humorát és jellemző megoldásait, készítőik mégsem képesek felérni az eredetihez. Ennek eredményeként többször szájbarágóssá válik egy-egy kulcsjelenet, az akciók dinamikáját nem sikerül eléggé eltalálni, így azok kevésbé válnak hitelessé. Szerencsére a történet szempontjából fontosabb pillanatok, így a kezdés és a zárás mellett a nagyobb fordulatok is, Gunn keze munkáját dicsérik, az összkép pedig pozitív marad.
Általában nem érdemes összevetni más alkotásokkal filmeket vagy sorozatokat, a képregényes alap miatt azonban minden önálló mű egy nagy egészbe szokott illeszkedni. A Peacemaker ezt a terhet is könnyedén cipeli. Az elszórt utalásokat ugyan inkább csak a füzeteket is lelkesen forgató rajongók értik meg, felismerésük hiánya mégsem gátolja az egyszeri nézőket a látottak befogadásában. Még a testvérdaraboknál jellemzően kilógó effekt lóláb is a helyén van, a digitális lények (egy animált sas és egyéb fiktív dolgok) nem ütnek el a világtól, inkább szerves részét képezik annak, miközben a címszerepben John Cena mindent megtesz azért, hogy megkedveltesse velünk antihősét, meglepően sikeresen.
A Peacemaker – Békeharcos azon ritka folytatások egyike, amelyek nem csak felérnek elődjükhöz, de önmagukban is könnyedén élvezhetők. Nem markol sokat, mértékkel elszórt politikai szurkálódásai jó helyre és jókor érkeznek, így James Gunn közreműködésével az utóbbi idők legélvezhetőbb szuperhősdarabját kapjuk.